A múlt vasárnapi elmélkedésünkben, az irgalmas szamaritánus
példabeszédének fényében azt mondtuk, hogy a szeretet lényege: mások
rendelkezésére, mások szolgálatára állni. Hogy a gyakorlatban ez hogyan
valósítható meg, azt a mai evangéliumi szakaszban Márta és Mária
története tárja elénk, az Úr Jézusnak és a tanítványainak vendégül
látásában.
E történetben a szeretet gyakorlatba ültetésének, a mások
rendelkezésére, szolgálatára állásnak két formáját láthatjuk: a vendégül
látást, annak minden gyakorlati velejárójával, melyet Márta képvisel,
és a másik személy iránti szerető figyelmet, melyet Mária tanúsít.
Vendégül látás és szerető figyelem. Egyik sem hiányozhat a keresztény
ember életből, ám a súlypont a belső figyelmen kell, hogy legyen. E
nélkül a belső figyelem nélkül a szeretet nem volna szeretet, csak lázas
tevékenység, mely nem képes közölni a lényeget, s nem alkalmas arra,
hogy két személy között tartalmas és igazi találkozás valósuljon meg, s
még kevésbé arra, hogy előkészítse az Úrral való bensőséges találkozást.
Milyen sokat mondó egy szépen megterített asztal, kivasalt hófehér ing,
egy csokor virág, tisztán tartott lakás. A szeretet megannyi hírnöke
emberi kapcsolatainkban. Miért ne lenne így az Istennel is. A mulandóban
is az örökkévalóknak kell felragyognia, hogy így megérinthessen
bennünket szívünk mélyén az Úr kegyelme, s feltárja nekünk isteni
ígéreteinek kimeríthetetlen gazdagságát.
Kétségtelen, hogy mindkét nővér helyesen akar cselekedni. Meg akarnak
felelni Jézus elvárásának, őt szívből be szeretnék fogadni.
Az embernek először az a benyomása, hogy Márta ezért többet tesz. Mégis
testvére, Mária talál igazi elismerésre. Mit csinál ő, ami értékesebb
annál, amit Márta tesz? Majdnem az a látszat, hogy semmit. Ő csak
figyelemmel hallgat az Úr lábaihoz ülve.
Nincs akkor igaza Mártának, amikor panaszkodik? Könnyen beleélhetjük
magunkat mi is Márta helyzetébe. Mintha mindkét kezünk tele lenne
munkával, valaki más pedig csak ott ül és hallgat, és nézi, hogy mi mit
teszünk.
Az Úr Jézus szerint Mária mégis a jobbik részt választotta. Ő
megértette, hogy az ember nemcsak kenyérrel él. Őt nemcsak érdeklik
Jézus szavai, ő nemcsak rokonszenves, érdekes beszélgetőtársat lát
benne, hanem Isten emberét, aki Isten Szavát közvetíti. Ezért félreteszi
azt, ami mulandó és azzal törődik, ami örökre megmarad.
Jézus azért dicséri meg, mert ő szavaira éhezik, mert nem feledkezik
bele a hétköznapok tevékenységébe, nem foglalják le a mindennapok
gondjai úgy, hogy Róla megfeledkezne. Egész szívvel Jézusra figyel, és
ezzel az üdvösség titka foglalja le.
Az embert nem a sok tennivalója, hanem az üdvözíti, hogy szeretettel
hallgatja Isten szavát és azt hűségesen meg is éli a mindennapok
közepette. Vagyis mindig az ér többet, amit Isten tesz és mond az
embernek, nem pedig az, amit az ember tehet ő érte, hisz a történelmet
nem az ember írja, hanem az Isten írja az ember által.
Az elmúlt vasárnap az irgalmas szamaritánus történetéből kiderült, hogy
annak a vallásosságnak, jámborságnak nincs igazi értéke, amely nincs
hatással a mindennapi életünkre.
Az ószövetségi pap és a levita a jeruzsálemi templomból jön, imádságuk,
áldozatuk értéktelen marad, mert nem egészíti ki a segítő szeretet
gyakorlása. Nem elegendő a törvények értelmezésével foglalkozni, nem
elegendő önmagában a Szentírás olvasása, ismerete sem. Szent Jakab
apostol az ő levelében arra figyelmeztet minket, hogy nem elég hallgatni
Isten Szavát, hanem azt teljesíteni, tettekre kell váltani a mindennapi
életben.
Azonban a másik egyoldalúságtól is óvakodnunk kell, a mai evangéliumi
szakasz szerint. Manapság sokszor hallani, becsületes ember vagyok, nem
okozok kárt másnak, mindenkin segítek, akin csak tudok. Igaz nem járok
templomba, de azért sokszor jobb keresztény vagyok azoknál, mint akik
mindig a templomba vannak. Erre válaszként Márta és Mária történetében
Jézus mintha csak azt mondaná: valami egészen fontos dologról feledkezel
meg, ami nélkül tetteid igazi tartalmukban nem mondhatók igazán
értékeseknek.
Isten és az ember szeretete csak úgy lehetséges, ha hallgatsz az Úr
szavára, ha bensődben figyelni tudsz rá. Ezért nem szabad azt
gondolnunk, hogy Mária választása csupán a szemlélődő, a világtól
elvonult szerzetesek dolga… Az igazság az, hogy bizonyos mértékig minden
kereszténynek ezt kell választania, vagyis nem a tevékenységnek, hanem
Isten szava hallgatásának és elmélyítésének kell adni az elsőbbséget,
mert csak így lesz képes az ember arra, hogy az Evangéliumot élje akkor
is, amikor az kemény áldozatba kerül…
Életünkben mennyi mindenért aggódunk és mennyi dolog nyugtalanít minket,
pedig elég volna csak Istenre, az egyetlen szükségesre figyelni és a
többi mind hozzá adatna. Szent Máté evangéliumában maga az Úr mondja:
„Ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket
mind megkapjátok hozzá!” (Mt 6,33). „Isten egyedül elég!” – mondta
egykor Avilai Szent Teréz.
Milyen sokszor hivatkozunk a sokrétű elfoglaltságunkra, hogy miattuk nem
jut idő a napi imádságra, vasárnapi szentmisére, vagyis a
legfontosabbra: Istenre. S ha Istenre nem jut időnk, akkor
csodálkozhatunk-e azon, hogy a másik emberre sincs időnk, legyen szó
akár hitvestársról, szülőről, gyerekről, vagy az utca emberéről?
Az Egyház azoknak a híveknek a gyülekezete, akik hallgatnak Isten
Szavára. Akik számára természetes Mária magatartása, aki Jézus lábainál
ül és hallgatja az ő szavait. Nemcsak ez természetes, hanem az is, hogy
ezt minden másnál fontosabbnak tartja, minden más feladata, tevékenysége
elé helyezi.
A hívő ember életében ez csak akkor valósulhat meg, ha őszintén
törekszik arra, hogy naponta találkozzon Urával, Istenével és szavára,
akaratára figyeljen. Mindez legmélyebben a napról napra, vagy
vasárnapról vasárnapra történő szentmisén való részvételben valósulhat
meg, de a napi imádság és elmélkedés percei, a pihenés és a
testvériesség pillanatai mind-mind hozzásegítenek ahhoz, hogy
találkozhassunk az Urral, hogy élő, mély és személyes kapcsolatot
ápolhassunk a három személyű egy Istennel.
Ha a Szentlélek közreműködésével, az Atya szállást vesz az ember
szívében, akkor testvéreinket is könnyebben fogjuk tudni szolgálni,
könnyeben tudunk majd a rendelkezésükre állni.
Könnyű félreérteni a mai evangéliumot, vigyázzunk: Urunk Jézus nem a
szemlélődő, az Isten előtt elidőző, Benne megpihenő és az aktív, a
tevékeny életet állítja szembe egymással, nem a cselekvést ítéli el,
vagy minősíti le, hanem arra akar figyelmeztetni, hogy a túlzó
aktivitásban, tevékenységben ne feledkezzünk meg az Istenről.
A tevékenység nem rossz életforma, csak önmagában kevés. Az örökös
tevékenység azzal a veszéllyel jár, hogy a legnemesebb igyekezetünk
közben megfeledkezünk mások szempontjairól, és csak a magunk célját
látjuk.
Ne feledjük, a helyes keresztény aktivitás, tevékenység az elmélkedésből
nő ki: Isten akaratának a megértéséből. Előbb meg kell hallgatnunk és
értenünk Isten szavát életünkre vonatkozólag, hogy lássuk és tudjuk, mit
kell tennünk, mert csak az ilyen fajta tett gyümölcse marad meg az örök
életre.
Ezzel összefüggésben idézhetjük, Szent Ferenc atyánknak a Szent Antalhoz
irt levelét, amelyben a testvérek teológiai képzésével kapcsolatosan
elmondja legfőbb feltételét, ami abban áll, hogy az imádság és áhítat
szellemét semmiképpen nem szabad kioltani, még a szenttudományok
élsajátítása kapcsán sem, idézem a levelet: „Antal testvérnek,
püspökömnek Ferenc testvér üdvöt kíván! Megelégedésemre szolgál, hogy a
szent teológiából előadásokat tartasz a testvéreknek. Vigyázni kell
azonban, hogy e stúdium, tanulmány során ki ne oltsd a szent áhítat és
imádság szellemét, ahogy az regulánkban áll.”
Hát, ha a teológiai, hittani tudomány tanulmányozása kapcsán fenn áll a
veszély, hogy megfeledkezzünk Istenről, akkor mennyivel inkább meg van
ez a veszély az egyéb, világi tevékenységek végzése közben.
Az előző vasárnapon az Úr Jézus az irgalmas szamaritánus történetének a
végén azt mondotta: „Menj és cselekedj hasonlóképpen!” Vagyis a jót
tenni kell, csak a fontos az, hogy jól tegyük a jót, azaz mindig Őrá,
Istenre figyelve.
Az Úr attól a cselekvéstől óv, ami nincs vele átbeszélve, ami nem
ráfigyelve történik, ami nem ő általa, ő vele és benne valósul meg.
Ma felszólítást kaptunk arra, hogy hétköznapi tetteinket értékessé
tegyük azáltal, hogy azokat az Úr Jézus tanításának fényében vigyük
véghez, hogy azokat Jézus szavainak hallgatása előzze meg, kísérje és
hassa át, mert csak így tudunk szert tenni olyan értékekre, amelyeket
nem fogunk elveszíteni sohasem, s amelyek megmaradnak az örök életre.
Hála Istennek ma is vannak Márták, akik aktívan szolgálnak, és vannak Máriák, akik imádkozva figyelnek Jézus szavaira.
De bennünk is él, kell, hogy együtt éljen, egy fedél alatt, mindkettő:
hiszen Isten néha azt kéri tőlünk, hogy legyünk Márták, akik szeretettel
gondoskodnak másokról, akik időt szakítva, szívesen állnak embertársaik
rendelkezésére, néha viszont azt kéri, hogy legyünk Máriák, akik
szeretettel hallgatunk igéire, akik csendben le tudunk ülni lábai elé,
Rá figyelve, az Ő arcát szemlélve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése