Szentírási rész: Lk 6, 17. 20-26
Minden ember boldogságra vágyik. Mi az, ami embert boldoggá tehetne? – kérdezi a nagy költő, Vörösmarty Mihály. „Kincs, hír, gyönyör, legyen bár mint özön, a telhetetlen elmerülhet benne, s nem fogja tudni, hogy van szívöröm.”
A 19. században élt dán keresztény gondolkodó, Sören Kierkegaard egész életművének középpontjában vallási kérdések, teológiai témák álltak, melyeket filozófiai szemszögből vizsgált.
„Vallásos íróként” leginkább az foglalkoztatta, hogyan lesz valaki keresztény. Az ember szerinte ugyanis nem keresztény, azaz ilyesmit tényszerűen senkiről sem lehet megállapítani; helyesebb inkább úgy fogalmazni, hogy az ember kereszténnyé lesz, azzá válik. Aztán írásainak hátterében mindig ott rejlik egy másik igen fontos kérdés, amivel a mai evangéliumi szakasz is foglalkozik: vajon az ember, hogyan és mi által válhat boldoggá.
Szerinte ez, és az erre megadható válasz teszi kifejezetten személyessé az életünket, hiszen mindannyian más boldogságképzettel élünk, s a világban található más-más boldogság-ajánlatokat kapunk vagy válogatunk ki a magunknak számára.
A boldogságkeresés összefüggésében alakul ki Kierkegaard gondolkodásában a híres hármas életstádium-elmélet.
Szerint az egyik ember az érzéki boldogságtól várja létének beteljesülését - ezt nevezi esztétikai életformának. A másik ember pedig az emberi, a hűséges, az odaadó kapcsolatokban igyekszik boldogságát megtalálni – ez nála az etikai életstádium nevet kapta.
Az esztétikai életmód képviselői melankolikus költők – akiknek életében bár vannak rendkívüli sikerélmények, eksztatikus csúcspontok –, tartós boldogságra mégsem számíthatnak. Éppen emiatt hajlamosak a magányba való visszahúzódásra, ahol a boldogság pillanatait újból felidézhetik magukban, s ezen a benső újraélésen keresztül megpróbálják azt ismételten kiélvezni. Persze ez a fajta „költői” fantáziavilág nem ad értelmet az emberi életnek, hiszen benne az élet végül üresnek, jelentéktelennek mutatkozik. Az esztétikai életforma kudarca, hogy az érzéki örömök izolálják az embert, s legvégül csak unalom marad a sok eksztázis után, ami teljesen lehetetlenné teszi a boldogságot.
Az etikai életformában élők a boldogság szempontjából közelebb állnak céljukhoz, hiszen a hűséges házasság, baráti kapcsolatok és munkaszeretet közegében számukra nem tűnik olyan törékenynek és mulandónak a keresett boldogság. Ezek az emberek adok-kapok kapcsolatokban élnek, beruháznak a kapcsolataikba, nem csak élősködnek, mint az előző életforma képviselői. Az jellemzi őket, hogy embertársaikat nem csupán eszköznek, játékszernek tekintik, hanem egyenrangú feleket látnak bennük. Ennek az életformának alapvető feltétele az ember azon választása, amelynek során kimondja, hogy képes kötődni, képes mások iránt elköteleződni. Ugyanúgy megvannak igényei, ugyanúgy megmarad érzéki léte, csakhogy lényét nem ez fogja meghatározni és uralni, hanem már mindent a jó és rossz közötti választás szemszögéből vizsgál.
Örök boldogságra azonban az ő életformájuk sem adhat garanciát, hiszen ezeket az emberi kapcsolatokat, magatartásmódokat is sok veszély fenyegeti.
Ezért ezt felülmúlva jelenik meg Kierkegaard életstádium elméletében a harmadik, a vallási életforma, mert csak ennek a talaján állva remélhet az ember örök beteljesedést, boldogságot.
Igen, a kereszténység örök boldogságot ígér annak, aki elfogadja a hitet. Vajon mit jelent az, hogy elfogadjuk a keresztény hitet, s egyáltalán mit nevezünk valódi keresztény életnek? Kierkegaard szerint Krisztus léte nemcsak történeti tény a keresztények számára, hanem olyan esemény, amit bensőleg átalakíthatunk, és így belevonhatunk a saját történelmünkbe, életünkbe.
Emberi oldalról azért lehet örök érvényű a kereszténység, mert abban az egyszeri, krisztusi történeti eseménynek, a betlehemi születésnek, a személyben is örök alapja lesz. Innentől fogva érthető az a gondolat, hogy a hívő ember a hitben egy időben él Krisztussal. Ez nem azt jelenti, hogy Krisztus élete valahogyan párhuzamosan folyik az én életidőmmel, hanem úgy, hogy Krisztus élete az a fókuszpont, az a középpont, amellyel a saját létemet értelmezem, amelynek fényében saját létemre tekintek, s Krisztus személye az, amely életemben jelenvalóvá válik.
Az istenhitről legtöbbször azt gondoljuk, hogy elsősorban hittételek gyűjteménye, melyek tárgyilagos, mindenkire érvényes módon jelennek meg az egyházi tekintélyen keresztül.
A keresztény hitnek természetesen van ilyen vetülete is, ugyanakkor a hitet nem meríthetjük ki rideg, racionális megragadás által, hanem lényege inkább abban áll, hogy azt szenvedélyesen, egzisztenciánk egészével ragadjuk meg, hiszen a krisztusi hit lényegét tekintve: szenvedélyesen felvállalt életforma.
A keresztény hit kötődés, amelyen keresztül az igazság életté válik bennünk. Az igazság olyan, mint a táplálék, eggyé leszünk vele, belülről jár át minket, éppen azért, ne külső tényezők, ne múlékony hatások, hanem a bensőnket átjáró Krisztus által legyünk önmagunkká, keresztényekké.
Jézus Krisztus minden kor minden embere számára az „igazság” és az „élet kenyere”, ezért jegyzi meg Kierkegaard: „Ha képtelen vagy felülkerekedni önmagadon és a Krisztussal való egyidejűség állapotában kereszténnyé lenni, vagy ha az egyidejűség helyzetében Krisztus képtelen moccanásra bírni és magához vonni téged, akkor sosem leszel keresztény”.
Ezek után elmondhatjuk, hogy a Jézus-i Boldogság mondások egy lét-átalakító folyamatba viszik bele az embert. Nem általános jellegű igazságot fogalmaznak meg – boldogok a boldogtalanok –, hanem egy magatartásformára akarnak rá bírni, arra szólítanak fel, hogy osztozzunk Jézus élményében és életformájában.
Márpedig a Hegyi Beszéd további szövege azt mondja el, miből áll ez az új típusú lét, amely megfelel az ember igazi nagyságának, s amelynek a következménye a boldogság lesz, de nem a könnyű örömökből álló, olcsó boldogság, hanem az emberhez méltó, az Isten gyermekeinek nagyságához méretezett igazi boldogság, az a boldogság, hogy szeretünk, és nem az, hogy vágyaink kielégülnek.
Talán a bevezetőben idézet költő is erre gondol, amikor azt kérdezi: „Mi az, ami embert boldoggá tehetne? Kincs, hír, gyönyör, legyen bár mint özön, a telhetetlen elmerülhet benne, s nem fogja tudni, hogy van szívöröm”.
Miről van szó? Röviden az első Boldogság mondást szeretném elemezni a már mondottak alapján. „Boldogok vagytok, ti, szegények, mert tiétek az Isten országa”- írja Szt. Lukács, viszont Szt. Máté evangéliumában ez áll: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa”.
„Lélekben” azt jelenti: gyökerében, lényünk legmélyén. A lélekben való szegénység a szeretet belső lényege. Szegénynek lenni lélekben azt jelenti, hogy lemondunk önmagunk birtoklásáról, azaz egyrészt kiszolgáltatjuk magunkat Istennek, másrészt ráhagyatkozunk saját boldogságunkat illetően. Ezért a szegényt két rövid mondat határozza meg: „Hiszek neked” – ez a hit, és: „Rád bízom a boldogságomat” – ez a remény. Így a szegény a hitre és a reményre támaszkodva a szeretetben él: így tud szolgálni, tudja magát a másik és a mások szolgálatára szentelni, mert megszabadult béklyóitól. S aki így éli életét azé lesz a mennyek országa, vagyis az Istennel való bensőséges kapcsolat.
Tehát a "szegény" szó bibliai értelemben nem jelenti szükségképpen az anyagi értelemben vett szegénységet. - Lélekben szegény volt például Dávid király, a társadalmi ranglétra legmagasabb fokán álló ember. - Lélekben szegény a magabiztosságtól megfosztott ember, az, aki tudja, hogy nem számíthat önmagára, a saját erejére. Az ilyen ember alapvető beállítottsága, hogy miközben megtesz minden tőle telhetőt, mégis mindent Istentől remél, és nem gyökerezik bele az evilági dolgokba.
Az evangéliumi boldogság válasz arra a kérdésre, hol van Isten az életünkben, a szenvedésünkben? Ha képesek vagyunk meglátni Istent, akkor is, amikor hiányoznak a legalapvetőbb anyagi szükségleteink, amikor képesek vagyunk megfogni Isten kezét akkor is, amikor az emberek üldöznek bennünket, megvetnek és kigúnyolnak a hitünkért, akkor boldogok vagyunk és leszünk. Boldog az az ember, akinek élete Istenben van lehorgonyozva.
A Boldogságok nem társadalmi kategóriák. A szegények, akikről az Evangélium beszél, nem kifejezetten a nincstelenek, a koldusok, hanem azok, akik megértették azt, hogy emberségük csak akkor halad a beteljesülés felé, ha Istenre irányították életüket.
Boldog az alázatos, aki tudja, hogy minden élet értéke Istentől van. Boldog az, aki érzi, hogy mindenben Istentől függ. Boldog az, aki elfogadja Isten reá vonatkozó tervét.
Igen, csak az olyan ember lesz képes elfogadni Jézus tanácsát az igazi boldogságról, aki Jézus módjára teljes szívével, teljes lelkével és minden erejével szereti az Istent, és megnyílik Isten felé. Ez nem néhány jámbor léleknek való elgondolás, hanem az ember legmélyebb lényegéből származó igazság és vágy. Ezért mondja Szent Ágoston: „Isten, te tefeléd irányulónak teremtettél minket. Ezért nem lel nyugodalmat szívünk, míg benned meg nem nyugszik.”
Az olyan ember, akinek számára az Isten a legvalódibb valóság, mindennél fontosabbnak fogja tartani az olyan állapotot, mely helyt ad életében az Istennek. Azaz állapot, melyet Jézus boldognak hirdet, éppen ilyesféle állapot. Az ilyen állapotban levő ember egója, énje nem nagy, szíve nincs teletömve lomokkal, nincs magába zárva, nincs magával eltelve, nincs gőggel pukkadásig felfuvalkodva. Ezért kész Isten belépni az életébe, és ezért képes ő befogadni szívébe az Istent.
Jézus a boldogság mondásokkal saját életmódját írja le. Ő élt szegényként, ő sírt a sírókkal, ő volt szelíd és alázatos szívű, ő éhezett az Atya akaratának teljesítésére, az ő szíve volt átlátszóan tiszta, ő a békesség adója, őt üldözték és ölték meg az isteni igazságért.
Szűk és tövises utat járt az Úr Jézus, és mégis boldog volt. Volt öröme, melyet senki tőle el nem vehetett, és ezt az örömet szánja nekünk is.
Az Úr Jézus nemcsak hirdeti a boldogságokat, hanem meg is éli! Ha őt szemléljük, akkor meglátjuk, mit jelent lélekben szegénynek lenni, mit jelent szelídnek, irgalmasnak, szomorkodónak, igazságosságra törekvőnek, éhezőnek, tiszta szívűnek, békeszerzőnek, üldözöttnek lenni, és ezekkel együtt boldognak lenni.
Nem egyszerűen azt mondja: tegyétek, amit mondok, hanem: 'Jöjjetek, kövessetek!' Jézus megadja az erőt is követéséhez, mindig velünk van és átalakítja gyengeségeinket erővé, ha kérjük. Higgyünk neki, amikor ezt mondja: „Elég neked az én kegyelmem, az én hatalmam ugyanis az erőtlenségben nyilatkozik meg”(2 Kor 12,9).
