 | |||
| Esztelneki Madonna | |
Imával, Szilveszter tv
A polgári év első napján, január elsején az Egyház Szűz Máriát, Isten Anyját ünnepli és az ő közbenjárásában bízva imádkozunk Isten áldásáért az egész esztendőre.
Az első keresztény évszázadokban tisztázandó kérdésként merült fel Szűz Máriával kapcsolatban, hogy vajon csak Jézus emberi természetének adott életet vagy az isteninek is?
Máriát Istenszülőnek nevezhetjük, hiszen az emberi és az isteni természet Jézus személyében egymástól elválaszthatatlan. A tévedésektől sem mentes korszak vitáit az Efezusi Zsinat zárta le 431-ben, amikor hittételként mondta ki, hogy Szűz Mária Isten Anyja.
Ám Mária anyasága nem maradhatott pusztán csak teológiai bizonyíték, argumentum, hanem fokozatosan született meg az Egyház részéről egy növekvő személyes tisztelet Mária lelki anyasága iránt. Ahogy már Szent Ágoston tanította: „Ez a lelki anyaság Mária hitén alapul, aki hittel hitt, hittel fogant, és aki arra választatott, hogy tőle szülessen az emberek üdvössége, és akit Krisztus teremtett, mielőtt Krisztust megszülte volna. Biztosan megtette az Atya akaratát Szűz Mária, és éppen ezért nagyobb dolog Mária számára Krisztus tanítványa, mint Krisztus anyja lenni.” Mária lelki, hitbéli anyasága teszi őt Isten legelső és legszentebb lányává, egyúttal pedig Krisztus legelső és legtanulékonyabb tanítványává.
Mária az egyetlen lény az egész mindenségben, aki Jézusnak azt mondja, amit az ő mennyei Atyja mondott neki: „Te vagy az én fiam, ma szültelek” (Zsolt 2,7; Zsid 1,5). Antiochiai Szent Ignác tömören megjegyzi: „Jézus Istentől és Máriától van.” Dante Máriáról többször is szól: „Szűz és Anya”, „Anya és Lány”, „Szűzanya, a te Fiad Lánya” – mondja róla, ugyanazzal a kettős nyelvezettel, amelynek segítségével egyáltalán lehetséges Máriáról szólni.
Az Isten Anyja cím egyedül elégséges Mária nagyságának a megalapozásához. Sokszor szemrehányással illetik a katolikusokat, hogy eltúlozzák Mária tiszteletét és a neki tulajdonított jelentőséget. De ez a kritika nem számol azzal, amit az Isten tett Máriával: Ő „odáig ment Mária tiszteletében, hogy Isten Anyjává tette őt. Ennél többet senki nem mondhat róla, még ha annyi nyelven is beszélne, mint ahány fűszál van”. Szűz Máriáról e sorok Luther Mártontól, a reformáció elindítójától származnak.
Luther szerint a zsinat tanítása Máriáról, mint Isten Anyjáról az egyházban kezdettől fogva jelen volt és az efezusi zsinat nem is új tételként határozta meg, hanem mint az evangélium által tartalmazott igazságot. A hitújító Zwingli így ír: „Máriát méltán nevezhetjük Theotokosznak, Istenszülőnek…, ő az isteni Theotokosz, akit előbb kiválasztottak, mint hitt volna.” Végül pedig egy idézet a református egyház alapítójától, Kálvintól: „A Szentírás kifejezetten említi nekünk, hogy Szűz Máriától kell megszületnie annak, akit Isten Fiának hívnak és így maga a Szűz a mi Urunk Anyja.”
Ha Szűz Mária hivatásának tartalmát és az üdvtörténetben betöltött szerepét elemezni kezdjük, az első lényeges dolog, amit, az ő személyével kapcsolatban megfogalmazhatunk az, az ő istenanyasága.
Az év első napján erre az első és vele kapcsolatban talán legfontosabbnak is nevezhető igazságra emlékezünk, aztán az esztendő folyamán majd megünnepeljük még az ő szeplőtelen fogantatását, bűn nélkül való születését és mennybevételét is.
A mai ünnep tehát a karácsonyi titok másik oldalára világít rá: a betlehemi Gyermek, Isten Fia a názáreti leánytól, Máriától született erre a világra, akit ezért bátran nevezhetünk a Megváltó édesanyjának és Istenszülőnek.
Jézus édesanyja utat mutat számunkra, hogy méltók legyünk Isten áldására az újesztendő minden napján. Méltó módon mondja neki Erzsébet, hogy „áldott vagy te az asszonyok között” és illő, hogy áldottnak hirdesse őt minden nemzedék, mert igent mondott Isten üdvözítő tervére és átengedte egész személyiségét Istennek, hogy általa szülessen meg Jézus.
Mária egész életében érezhette Isten áldását, hiszen mindig fia közelében élt. Nem sokkal Jézus születése után együtt menekülnek Heródes haragja elől Egyiptomba, majd a király halála után térnek vissza Názáretbe. Bár az evangéliumok nem árulnak el sokat ezekről a csendes názáreti évekről, mégis biztosak lehetünk benne, hogy mindig Jézus mellett volt és anyai szeretettel gondoskodott róla. Talán csak akkor veszítette néhány napra el szeme elől gyermekét, amikor a 12 éves Jézus a zarándoklat után Jeruzsálemben maradt és három nap múlva találtak rá a templomban az írástudók között.
Szűz Mária együtt van Jézussal nyilvános működésének kezdetekor is, amikor a kánai menyegzőn a vizet borrá változtatva első csodáját teszi az Úr. Bár a háttérben maradva, de együtt van Jézussal később is, hiszen több alkalommal feltűnik. Elkíséri fiát egészen a keresztig, és az ő ölébe helyezik Krisztus testét a keresztről való levételkor.
Mária, aki az angyali üdvözlet és a megtestesülés pillanatától fogva testileg és lelkileg a legközelebb volt Jézushoz, és aki gyermekét születésétől a haláláig elkísérte, példát mutat nekünk arra is, hogy egyedül Jézus mellett találhatjuk meg igazi boldogságunkat.
Az evangélisták feljegyezték, hogy a betlehemi éjszakán „szívébe véste a pásztorok szavait és gyakran elgondolkodott rajtuk” (Lk 2,19). De bizonyára elmondható az is, hogy fiának szavait szintén a szívébe véste és erről is elgondolkozott.
Hallgassunk mi is Jézusra, zárjuk szívünkbe tanítását és elmélkedjünk róla! De ahogyan Mária számára nem maradt csupán elmélet az Úr szava, ugyanígy mi is törekedjünk arra, hogy életünkben megvalósítsuk Jézus tanítását.
A mai ünnepen az isteni terv elfogadását, az együttműködést, és az együttszenvedést kellene, megtanuljuk Jézus édesanyjától, mint olyan vezérelveket, amelyek a mi számunkra is lehetővé teszik, hogy az üdvösség útján haladjunk.
Mária segíti mindazokat, akik keresik a Megváltót és az Üdvözítőt. Az ő életében megcsodálhatjuk, hogy Istennek szüksége van az életet adó, a szeretetet nyújtó, a gondoskodó és gyengéd édesanyai szívre, amely elfogadja Isten szándékát és kész együttműködni azzal.
Elmélkedésünkben nem mulaszthatjuk el azt sem, hogy említést tegyünk arról, hogy az év első napja a Béke Világnapja. A világnapot a Megváltó születése, a karácsony utáni nyolcadik napon tartjuk, ami azt sugallja számunkra, hogy a béke a megváltás következménye, vagy másképpen fogalmazva: az ember számára a béke nem más, mint a megváltás titkának elfogadása.
A béke alapja nem lehet más, mint a megváltó Isten és a megváltott ember kapcsolata. Ahogyan a karácsonykor született Megváltó, ugyanúgy a béke is Isten ajándéka. Izajás próféta jövendölése az elérkező Messiást a Béke Fejedelmének nevezi (Iz 9,5), akinek békéje az egész világra kiterjed és ennek a békének nem lesz vége soha (Iz 9,6). Jézus Krisztus a mennyből eljön a földre, születésével békét hoz a világba.
Amikor pedig megígéri, a Szentlelket ezt mondja tanítványainak: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek” (Jn 14,27), s ez a béke újra eljön, amikor eltávozik a földről és visszatér a mennybe.
Új év van, új lehetőség nyílik előttünk, a Szűzanya lelki békéjével tegyünk azért, hogy a szűkebb és a tágabb világunk békében éljen, és Isten áldása maradandó legyen rajtunk és az egész világon! Adja meg nekünk a mi Urunk az igazi békességet, és mindazon keresztény testvérünknek, bárhol a világon, akiket hitük és vallási meggyőződésük miatt üldöznek! A Szűzanya segítségét is kérve mondjuk:
„Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Anyja, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején, hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkoron dicsőséges és áldott Szűz, Mi Asszonyunk, mi Közbenjárónk, mi Szószólónk, engeszteld meg nekünk Szent Fiadat, ajánlj minket Szent Fiadnak, mutass be minket Szent Fiadnak.” Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése