Karácsony közeledtével, advent 3 vasárnapján a liturgia arra szólít fel minket, hogy örvendjünk a küszöbön álló nagy üdvözítő eseménynek, és a még hátralevő időt használjuk fel a megtérésre, a szorosabb Krisztus-követésre, a szeretet gyakorlására életállapotunknak és foglalkozásunknak megfelelően.
Az első két olvasmány az örömről beszél. „Dalolj, Sion leánya, zengj éneket, Izrael! Örülj és ujjongj egész szívedből Jeruzsálem leánya!” (Szof 3, 14). Az öröm indítéka az a messiási jövendölés, amelyben a próféta előre sejteti Isten jelenlétét népe körében: „Azon a napon így szólnak majd Jeruzsálemhez: Ne félj, Sion, ne lankadjon kezed! Veled van az Úr, a te Istened, az erős Szabadító!” (16-17).
Az az örvendetes nap, amiről a próféta beszél, Jézus betlehemi születésének napja lesz. Akkor az Üdvözítő a legkézzelfoghatóbb módon lesz jelen a világban, ember lesz az emberek között, hogy hatalmas Üdvözítője legyen
mindenkinek.
Ha várakozásában Jeruzsálem ujjongott „e nap” miatt, az Egyház mérhetetlenül nagyobb örömmel ünnepli meg minden esztendőben. Az akkor tett ígéret és ébresztett remény valóra vált. Mindez azonban nem zárja ki a további reményt, hiszen az ember állandóan halad az Úr felé, aki, miután egyszer, a történelemnek egy meghatározott időpontjában és helyén, testben eljött közénk, az idők végén még egyszer visszatér dicsőségben.
Az Egyház útja e két esemény, Krisztus első és második eljövetele között húzódik; s amint örvend az elsőnek, ugyanúgy örömmel tekint a második felé, és azt kéri gyermekeitől különösen ezekben a napokban, hogy a félelem, a rettegés és a pánik helyett örvendjenek vele együtt, Szent Pál apostol szavaival élve: „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek! Az Úr közel van!”(Fil 4,4-5).
Ezeket a sorokat az apostol a börtönben, fogsága idején írja, s a bilincsekben lévő apostol örömének egyetlen oka, ami minden szenvedését és megpróbáltatását fölül múlja, hogy az Úr közel van. Nem térben és időben, hanem a szeretet misztériumában. Itt a fogságban fedezi fel az apostol, hogy az emberi életnek nincs egyetlen olyan helyzete sem, amelyben ne lenne közel hozzá a halálból dicsőségesen föltámadt Názáreti Jézus.
Igen, közel van, hiszen egyszer már eljött, és közel, mivel egyszer még visszatér. De közel van azokhoz is, akik Őt nap, mint nap szeretettel keresik, és ezek számára minden karácsony és minden szentmiseáldozat, új kegyelmet hoz: újra felfedezik az Urat, új és mélyebb módon egyesülnek vele: az imában, a biblia olvasásában, a szentáldozásban, a szentségek vételében és az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit gyakorolva, a felebarátban.
Szent Pál az Úr jövetelére való előkészületként az örömmel együtt a jóságot ajánlja a Filippiekhez irt levelében, mondván: „Emberszerető jóságotokat ismerje meg mindenki!” (5).
Ezt a témát ismétli Keresztelő János is, a mai evangéliumi szakaszban, aki fel akarja készíteni az embereket a Messiás eljövetelére: „A tömeg megkérdezte; Mit tegyünk?” (Lk 3,10-11).
Válasza végtelenül egyszerű. Visszavezeti Istenéhez az eltévedt embert, a tettek járható úttá szélesedő ösvényén. Ő az Előfutár valóban utat készít. S nemcsak a Messiás eljövetelére, de igazi önmagunkhoz és embertársainkhoz is. Nála az Isten-szeretettel egyesült testvéri szeretet a megtérés középpontját alkotja.
Tanítása szerint a saját érdekeivel elfoglalt önző embernek irányt kell változtatnia, testvéreinek szükségletei és javai felé kell fordulnia. A Keresztelő nem kíván feltűnő tetteket, csupán a szűkölködők iránti nagylelkűségben és a becsületes kötelességteljesítésben megnyilvánuló konkrét testvéri szeretetet. Ahogyan a múlt századi nagy vallásfilozófus, Martin Buber (+1965) mondja: „Az igazi, emberi élet nem lehetséges a másik ember nélkül”. Így az isteni-élet, a természetfeletti helyreállítása mélységesen emberi, az emberben kell, hogy kezdetét vegye. Erre tanít mindennél világosabban Keresztelő János a mai evangéliumi szakaszban.
Az ember nem szabad, hogy farkasa legyen a másik embernek, de Krisztushoz vezető útja kell, hogy legyen. Ez a megtérés gyümölcse. S nekünk ezen az úton kell járnunk, ha az öröm útjából ki akarjuk iktatni a félelmet és a rettegést.
Az újszövetségi szentírásnak ezek a dísztelen, egyszerű sorai tisztábbak minden forrás vizénél. Ékesebben ragyognak minden kincsnél. „János így válaszolt nekik: Akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs, és akinek van ennivalója, hasonlóan cselekedjék. Semmivel se hajtsatok be többet, mint amennyi meg van szabva. Senkit ne zsaroljatok, ne is zaklassatok, és elégedjetek meg a zsoldotokkal” (Lk 3,11-14).
Keresztelő János nem tesz mást, mint helyreállítja az Isteni tanítás és a hétköznapok közötti egységet. Ez a kettő az őszinte, igaz vallásosságban szétválaszthatatlan egymástól. S Krisztus megtestesülésében végleg egybeforrtak.
Nincs külön hétköznapi és vasárnapi, munkahelyi és templomi élet. A Krisztus-követő, ahogy már sokszor hangsúlyoztuk: nem lehet, nem lehetünk két éltűek, nem élhetünk a hétköznapok közepette pogányként, úgy mintha Krisztus tanításához semmi közünk se lenne, és vasárnap a templomban hívőként. Nekünk csak egy életvitelünk, életformánk lehet, de az ízig-vérig keresztény, azaz krisztusi kell, hogy legyen. Ennek szétválasztása pogánysághoz vezet, megbotránkoztató életformához, amelynek nyomában a hitetlenség, a szeretetlenség, és a közömbösség fakad.
Ha ezt nem ismeri fel a ma hívő embere, az adventet élő ember, akkor a Karácsony legyen bármennyire csillogó és villogó, mégis anélkül fog eltelni, hogy szívét átjárná az ünnep melege és boldogító öröme. Mert Jézus azt akarja, hogy születésekor ne csak őt fogadjuk be, hanem minden embert, különösen pedig a szegényeket, a betegeket, a meggyötörteket, akikkel azonosítja magát az utolsó ítélet kapcsán: „Éhes voltam és ennem adtatok…”(Mt 25,35).
Jászol és bölcső nem választható külön. Vagyis ha visszatalálunk a felebaráthoz s Krisztushoz, akkor mi is az első olvasmány prófétájával énekelhetjük: „Dalolj, Sion leánya, zengj éneket, Izrael! Örülj és ujjongj egész szívedből… az Úr közöttetek van, ne félj többé semmi rossztól! … Veled van az Úr, a te Istened, az erős Szabadító! Örül majd neked nagy örömmel, újjáéleszt szeretetével; örül majd neked ujjongó örömmel…”.
Az első két olvasmány az örömről beszél. „Dalolj, Sion leánya, zengj éneket, Izrael! Örülj és ujjongj egész szívedből Jeruzsálem leánya!” (Szof 3, 14). Az öröm indítéka az a messiási jövendölés, amelyben a próféta előre sejteti Isten jelenlétét népe körében: „Azon a napon így szólnak majd Jeruzsálemhez: Ne félj, Sion, ne lankadjon kezed! Veled van az Úr, a te Istened, az erős Szabadító!” (16-17).
Az az örvendetes nap, amiről a próféta beszél, Jézus betlehemi születésének napja lesz. Akkor az Üdvözítő a legkézzelfoghatóbb módon lesz jelen a világban, ember lesz az emberek között, hogy hatalmas Üdvözítője legyen
mindenkinek.
Ha várakozásában Jeruzsálem ujjongott „e nap” miatt, az Egyház mérhetetlenül nagyobb örömmel ünnepli meg minden esztendőben. Az akkor tett ígéret és ébresztett remény valóra vált. Mindez azonban nem zárja ki a további reményt, hiszen az ember állandóan halad az Úr felé, aki, miután egyszer, a történelemnek egy meghatározott időpontjában és helyén, testben eljött közénk, az idők végén még egyszer visszatér dicsőségben.
Az Egyház útja e két esemény, Krisztus első és második eljövetele között húzódik; s amint örvend az elsőnek, ugyanúgy örömmel tekint a második felé, és azt kéri gyermekeitől különösen ezekben a napokban, hogy a félelem, a rettegés és a pánik helyett örvendjenek vele együtt, Szent Pál apostol szavaival élve: „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek! Az Úr közel van!”(Fil 4,4-5).
Ezeket a sorokat az apostol a börtönben, fogsága idején írja, s a bilincsekben lévő apostol örömének egyetlen oka, ami minden szenvedését és megpróbáltatását fölül múlja, hogy az Úr közel van. Nem térben és időben, hanem a szeretet misztériumában. Itt a fogságban fedezi fel az apostol, hogy az emberi életnek nincs egyetlen olyan helyzete sem, amelyben ne lenne közel hozzá a halálból dicsőségesen föltámadt Názáreti Jézus.
Igen, közel van, hiszen egyszer már eljött, és közel, mivel egyszer még visszatér. De közel van azokhoz is, akik Őt nap, mint nap szeretettel keresik, és ezek számára minden karácsony és minden szentmiseáldozat, új kegyelmet hoz: újra felfedezik az Urat, új és mélyebb módon egyesülnek vele: az imában, a biblia olvasásában, a szentáldozásban, a szentségek vételében és az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit gyakorolva, a felebarátban.
Szent Pál az Úr jövetelére való előkészületként az örömmel együtt a jóságot ajánlja a Filippiekhez irt levelében, mondván: „Emberszerető jóságotokat ismerje meg mindenki!” (5).
Ezt a témát ismétli Keresztelő János is, a mai evangéliumi szakaszban, aki fel akarja készíteni az embereket a Messiás eljövetelére: „A tömeg megkérdezte; Mit tegyünk?” (Lk 3,10-11).
Válasza végtelenül egyszerű. Visszavezeti Istenéhez az eltévedt embert, a tettek járható úttá szélesedő ösvényén. Ő az Előfutár valóban utat készít. S nemcsak a Messiás eljövetelére, de igazi önmagunkhoz és embertársainkhoz is. Nála az Isten-szeretettel egyesült testvéri szeretet a megtérés középpontját alkotja.
Tanítása szerint a saját érdekeivel elfoglalt önző embernek irányt kell változtatnia, testvéreinek szükségletei és javai felé kell fordulnia. A Keresztelő nem kíván feltűnő tetteket, csupán a szűkölködők iránti nagylelkűségben és a becsületes kötelességteljesítésben megnyilvánuló konkrét testvéri szeretetet. Ahogyan a múlt századi nagy vallásfilozófus, Martin Buber (+1965) mondja: „Az igazi, emberi élet nem lehetséges a másik ember nélkül”. Így az isteni-élet, a természetfeletti helyreállítása mélységesen emberi, az emberben kell, hogy kezdetét vegye. Erre tanít mindennél világosabban Keresztelő János a mai evangéliumi szakaszban.
Az ember nem szabad, hogy farkasa legyen a másik embernek, de Krisztushoz vezető útja kell, hogy legyen. Ez a megtérés gyümölcse. S nekünk ezen az úton kell járnunk, ha az öröm útjából ki akarjuk iktatni a félelmet és a rettegést.
Az újszövetségi szentírásnak ezek a dísztelen, egyszerű sorai tisztábbak minden forrás vizénél. Ékesebben ragyognak minden kincsnél. „János így válaszolt nekik: Akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs, és akinek van ennivalója, hasonlóan cselekedjék. Semmivel se hajtsatok be többet, mint amennyi meg van szabva. Senkit ne zsaroljatok, ne is zaklassatok, és elégedjetek meg a zsoldotokkal” (Lk 3,11-14).
Keresztelő János nem tesz mást, mint helyreállítja az Isteni tanítás és a hétköznapok közötti egységet. Ez a kettő az őszinte, igaz vallásosságban szétválaszthatatlan egymástól. S Krisztus megtestesülésében végleg egybeforrtak.
Nincs külön hétköznapi és vasárnapi, munkahelyi és templomi élet. A Krisztus-követő, ahogy már sokszor hangsúlyoztuk: nem lehet, nem lehetünk két éltűek, nem élhetünk a hétköznapok közepette pogányként, úgy mintha Krisztus tanításához semmi közünk se lenne, és vasárnap a templomban hívőként. Nekünk csak egy életvitelünk, életformánk lehet, de az ízig-vérig keresztény, azaz krisztusi kell, hogy legyen. Ennek szétválasztása pogánysághoz vezet, megbotránkoztató életformához, amelynek nyomában a hitetlenség, a szeretetlenség, és a közömbösség fakad.
Ha ezt nem ismeri fel a ma hívő embere, az adventet élő ember, akkor a Karácsony legyen bármennyire csillogó és villogó, mégis anélkül fog eltelni, hogy szívét átjárná az ünnep melege és boldogító öröme. Mert Jézus azt akarja, hogy születésekor ne csak őt fogadjuk be, hanem minden embert, különösen pedig a szegényeket, a betegeket, a meggyötörteket, akikkel azonosítja magát az utolsó ítélet kapcsán: „Éhes voltam és ennem adtatok…”(Mt 25,35).
Jászol és bölcső nem választható külön. Vagyis ha visszatalálunk a felebaráthoz s Krisztushoz, akkor mi is az első olvasmány prófétájával énekelhetjük: „Dalolj, Sion leánya, zengj éneket, Izrael! Örülj és ujjongj egész szívedből… az Úr közöttetek van, ne félj többé semmi rossztól! … Veled van az Úr, a te Istened, az erős Szabadító! Örül majd neked nagy örömmel, újjáéleszt szeretetével; örül majd neked ujjongó örömmel…”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése