Adventi koszorúnkon meggyújtottuk a negyedik gyertyát is, s a szentmise evangéliumának témája a vizitáció, Mária Erzsébetnél tett látogatása. E téma nem valamiféle szokványos rokoni látogatás megörökítése, hanem jelképes megfogalmazása annak, hogy a prófétai jövendölések lassan valóra válnak és a népéhez közeledő Messiás néhány ember: Erzsébet, Mária és később József szívében máris otthonra, elfogadásra talált.
„Az angyali üdvözlet után Mária útra kelt, és a hegyek közé, Juda egyik városába sietett”. Mária, a názáreti Szűz útra kelt, miután az angyal üdvözletével Isten oly csodálatosan és mindent megváltoztatva belépett az életébe. Magába fogadta Isten szavát, szolgáló leányává lett.
Azonban kívülről szemlélve, semmi sem változott. Mária gondolhatta volna, hogy semmi sem történt, minden úgy van, mint korábban, az egész angyali jelenés csak álom volt.
De bármennyire is meglepődött és csodálkozott az angyali üdvözlet alkalmával, a második isteni személy megtestesülésének hírén, mégis hitte, hogy Istennél semmi sem lehetetlen, még az sem, ami az ember számára elképzelhetetlen és érthetetlen.
A hit értelmünk és akaratunk meghajlása Isten előtt. A hit Isten akaratának és titkainak elfogadása. A hit alázat Isten előtt és életünk felajánlása Őneki. Mária hitt és ezzel a hittel minden megváltozott az életében. Isten betért hozzá. És hogy ez számára mit jelentett, bizonyítják az evangélium szavai, amelyek csupa mozgásra, tevékenységre utalnak: útra kelt – sietett – belépett – köszöntötte Erzsébetet.
Az Istennel való egyesülés Máriát mozgékonnyá tette. Hogyan maradhatott volna nyugodt, amikor rendkívüli dolog történt vele? Hogyan hallgathatott volna akkor, amikor másokat is érintő örömhír jutott a tudomására? „Mily szép a hegyeken annak lába, aki jó hírt hoz – mondja Izaiás próféta –, aki békét hirdet, és örömhírt ad tovább, és kikiáltja a szabadulást” (Iz 52,7).
Mária azonnal útnak indult. Mert bizonyára tudta, amit Madách „Az ember tragédiája”-ban így fogalmazott meg: „A tett halála az okoskodás”. Tehát nem sokat gondolkodott, nem vesztegette az időt, hogy mindent aprólékosan előkészítsen a közel 150 km-es útra, vagy, hogy előbb befejezze otthoni teendőit. Mária azonnal indult, sietve útra kelt. Ez a Szentlélek működésének jellegzetes ismertetőjegye: az embert azonnali cselekvésre készteti, mert ha a dolgokat elodázzuk, ha elkezdünk gondolkodni, töprengeni, okoskodni, akkor gyengül az akarat, és esetleg sohasem valósítjuk meg a jó ihletet.
Mária készségesen „útnak indult és a hegyekbe sietett”, a Jeruzsálem közelében lévő Ein Karenbe, hogy felkeresse rokonát, Erzsébetet, aki szintén gyereket vár, és segítségére legyen. Ezen az úton nincs egyedül, vele van a testé lett Ige. Így Mária megkezdi küldetése teljesítését: Krisztust viszi a világba, minden feltűnést, minden hangoskodást kerülve. Azonban a benne élő Isten kinyilatkoztatja magát. Jelenlétében Erzsébetet eltöltötte a Szentlélek.
Mária ezzel arra akar bennünket tanítani, hogy aki befogadta Krisztust annak tovább is kell adnia embertársainak. De nem annyira szavainkkal vihetjük el testvéreinkhez, mint inkább Istennel egyesült életünkkel és belőle forrásozó tetteinkkel, azzal, hogy magunkban teret engedünk Istennek, és hagyjuk, hogy Ő növekedjék a szívünkben és irányítsa életünket.
Mária azt a Krisztust hordozza, aki mint „az örök fény ragyogása és az igazságosság Napja” éppen felkelőben van. A Szűz Anya pedig annyira tiszta és áttetsző, hogy merő jelenléte is kinyilvánítja Krisztus ragyogását és világosságát.
A keresztény életnek is ilyen tisztának, áttetszőnek kell lennie, minden megnyilatkozásában Krisztust kinyilvánítania. A keresztény magatartásban Krisztusnak, „az örök fény ragyogásának és az igazságosság napjának” kell tündökölnie, szétoszlatnia a sötétséget, a kétségeket, a félelmeket, az előítéleteket és bizonytalanságot mindazokban, akik talán azért nem hisznek Krisztusban, mert még nem találkoztak olyan kereszténnyel, aki hitelesen tanúskodott volna az Evangéliumról.
Ezzel a tanúságtétellel kapcsolatosan mondta a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa, 2009-ben, a Szent Péter téren, amikor felállították a karácsonyfát, a következőket: „A sok-sok fa közül kiválasztották a legméltóságteljesebbet, és csillogó díszekkel ékesítették. A fenyőfa sötét ruháját sziporkázó ragyogásra cseréli le, átalakulva, a világosság hordozójává válik. Nem saját fénye ez, hanem tanúságot tesz az igazi Fényről, amely a világba jön. A fa sorsa hasonlítható a pásztorokéhoz: miközben virrasztanak az éjszaka sötétjében, megvilágítja őket az angyal üzenete. A fa sorsa egyben a miénkhez is hasonlítható. Arra kaptunk meghívást, hogy jó gyümölcsöket teremjünk, hogy tanúskodjunk arról, hogy az Úr valóban meglátogatta és megváltotta a világot.”
Mária úton levése egészen más, mint a mi nyugtalan, anyagiakkal foglalkozó ide-odaszaladgálásunk karácsony előtt. Itt a hit követe halad, a béke apostola, az áldás angyala, a szeretet gyakorlója.
Kérdés: megvalósítható-e számunkra is Mária útja? A válaszunk igen, de csak akkor, ha a názáreti Szűz lelkületével igyekszünk élni napjainkat. Hisz, nincs-e jelen bennünk is Isten Igéje, Szava, amikor a Szentírást olvassuk, amikor a szentmiséről haza tartunk? Vajon amikor a szentáldozás után, ha egyáltalán szentáldozáshoz járulunk, a szentmise befejeztével visszatérünk otthonainkba, nem kellene-e sok minden megváltozzon? „Milyen öntudatlanul hordozzuk azt, Aki minket felrobbantani volna képes, hordozzuk azt, Aki az egész világot átfogja” (Maria Menz, német költőnő).
Érdemes lenne sokszor elgondolkodnunk arról az útról, amelyet a templom felkeresése, a szentmisén való részvétel és a szentáldozás után magunk mögött hagyunk. De talán előbb azon kellene elgondolkodnunk, hogy miért nem járulunk szentáldozáshoz, amikor részt veszünk a szentmisén, amikor egy jó szentgyónás után megtehetnénk, hisz Jézus mindannyiunknak mondja, hogy „vegyétek és egyétek, mert ez az én testem”…
Egyáltalán hiszünk az ő szentségi jelenlétében, hogy a kenyér színében az Élő Isten Fia van közöttünk, s a szentáldozásban vele egyesülhetünk? Mert ha igen, akkor a szentáldozás fontos része kell, hogy legyen vallásos életünknek. Ha ez nem így van, akkor egész vallásosságunk üres hagyományokhoz való ragaszkodást, élettelen kövekhez való kötödést jelent és nem az élő Istenhez. Ilyenkor fordulhat elő az, hogy a kőből, téglából, fából épült templom számunkra fontosabbá válik, mint a tabernákulumban köztünk élő szentségi Jézus. Pedig első sorban ő nem a szentségházak foglya szeretne lenni, hanem szíveink lakója. Erről szól az adventi készület és Karácsony szent ünnepe is.
Máriát a szeretet röpíti a júdeai „hegyek közé”, az Az iránti szeretet, Aki őt hordozza, s Akit most ő hordoz. Közelebb kerülnénk Mária lelkületéhez, ha Isten Igéjét befogadva, s a szentáldozásban a Vele való egyesülés után azzal folytatnánk párbeszédet, Akiben mozgunk, vagyunk és élünk.
Egyszerű emberi gesztusok és szavak voltak, azok, amelyek a két nő, Mária és Erzsébet találkozásakor elhangzottak, lejátszottak, és mégis a Lélek, Isten ereje jelent meg bennük. Mária köszöntésekkor felujjongott a gyermek Erzsébet szíve alatt. Amint Erzsébetnek Máriához intézett szavait, ugyanúgy a gyermek ujjongását is a Szentlélek váltotta ki, Aki a két hívő és áldott állapotban lévő asszony találkozásakor a tevékenykedő isteni erő volt. És a köszöntés és annak viszonzása Isten kegyelmének dicsérő himnuszába torkollott.
Kt. Számunkra – minden különbözőségünk ellenére – az üdvtörténet eme két nagy alakja jel, mégpedig annak jele, hogy ott, ahol emberek szeretettel és tisztelettel találkoznak, és a hit szavaival ajándékozzák meg egymást, ott Isten kegyelme és az üdvösség van jelen. A tűz is erősebben lángol, ha az egy hasábfához még legalább egyet vagy kettőt hozzá adnak.
Mária mindig Isten szolgálóleánya marad, aki soha nem saját magát állítja középpontba, aki Istenhez akar vezetni bennünket, s aki olyan életvitelre tanít bennünket, amely Istent állítja mindenek középpontjába. Velünk is valami hozzá hasonló dolog történhetne ezekben, a napokban, ha Krisztust vennénk magunkhoz a szentáldozásban és őt vinnénk a világba, ha mernénk beszélni egymással hitünkről, a hittel kapcsolatos tapasztalatainkról, megélt élményeinkről.
Az advent végi és karácsonyi idő jó alkalom arra, hogy azt az utat járjuk, amelyet Mária járt, s amelyhez erőt az emberré lett Istenbe vetett hitünkből és az Oltáriszentségben köztünk élő Jézusból nyerhetünk
Mária, az Esztelneki Madonna, az isteni Ige hordozója, a mi Urunk Édesanyja kísérjen el minket útjainkon ezekben a napokban, s az ő hatalmas közbenjárására támaszkodva így imádkozzunk önmagunkért és testvéreinkért: „Ó Napkelet! Örök fény ragyogása, igazság Napja! Jöjj el, és világosíts meg minket, kik sötétségben ülünk és a halál árnyékában élünk!”
„Az angyali üdvözlet után Mária útra kelt, és a hegyek közé, Juda egyik városába sietett”. Mária, a názáreti Szűz útra kelt, miután az angyal üdvözletével Isten oly csodálatosan és mindent megváltoztatva belépett az életébe. Magába fogadta Isten szavát, szolgáló leányává lett.
Azonban kívülről szemlélve, semmi sem változott. Mária gondolhatta volna, hogy semmi sem történt, minden úgy van, mint korábban, az egész angyali jelenés csak álom volt.
De bármennyire is meglepődött és csodálkozott az angyali üdvözlet alkalmával, a második isteni személy megtestesülésének hírén, mégis hitte, hogy Istennél semmi sem lehetetlen, még az sem, ami az ember számára elképzelhetetlen és érthetetlen.
A hit értelmünk és akaratunk meghajlása Isten előtt. A hit Isten akaratának és titkainak elfogadása. A hit alázat Isten előtt és életünk felajánlása Őneki. Mária hitt és ezzel a hittel minden megváltozott az életében. Isten betért hozzá. És hogy ez számára mit jelentett, bizonyítják az evangélium szavai, amelyek csupa mozgásra, tevékenységre utalnak: útra kelt – sietett – belépett – köszöntötte Erzsébetet.
Az Istennel való egyesülés Máriát mozgékonnyá tette. Hogyan maradhatott volna nyugodt, amikor rendkívüli dolog történt vele? Hogyan hallgathatott volna akkor, amikor másokat is érintő örömhír jutott a tudomására? „Mily szép a hegyeken annak lába, aki jó hírt hoz – mondja Izaiás próféta –, aki békét hirdet, és örömhírt ad tovább, és kikiáltja a szabadulást” (Iz 52,7).
Mária azonnal útnak indult. Mert bizonyára tudta, amit Madách „Az ember tragédiája”-ban így fogalmazott meg: „A tett halála az okoskodás”. Tehát nem sokat gondolkodott, nem vesztegette az időt, hogy mindent aprólékosan előkészítsen a közel 150 km-es útra, vagy, hogy előbb befejezze otthoni teendőit. Mária azonnal indult, sietve útra kelt. Ez a Szentlélek működésének jellegzetes ismertetőjegye: az embert azonnali cselekvésre készteti, mert ha a dolgokat elodázzuk, ha elkezdünk gondolkodni, töprengeni, okoskodni, akkor gyengül az akarat, és esetleg sohasem valósítjuk meg a jó ihletet.
Mária készségesen „útnak indult és a hegyekbe sietett”, a Jeruzsálem közelében lévő Ein Karenbe, hogy felkeresse rokonát, Erzsébetet, aki szintén gyereket vár, és segítségére legyen. Ezen az úton nincs egyedül, vele van a testé lett Ige. Így Mária megkezdi küldetése teljesítését: Krisztust viszi a világba, minden feltűnést, minden hangoskodást kerülve. Azonban a benne élő Isten kinyilatkoztatja magát. Jelenlétében Erzsébetet eltöltötte a Szentlélek.
Mária ezzel arra akar bennünket tanítani, hogy aki befogadta Krisztust annak tovább is kell adnia embertársainak. De nem annyira szavainkkal vihetjük el testvéreinkhez, mint inkább Istennel egyesült életünkkel és belőle forrásozó tetteinkkel, azzal, hogy magunkban teret engedünk Istennek, és hagyjuk, hogy Ő növekedjék a szívünkben és irányítsa életünket.
Mária azt a Krisztust hordozza, aki mint „az örök fény ragyogása és az igazságosság Napja” éppen felkelőben van. A Szűz Anya pedig annyira tiszta és áttetsző, hogy merő jelenléte is kinyilvánítja Krisztus ragyogását és világosságát.
A keresztény életnek is ilyen tisztának, áttetszőnek kell lennie, minden megnyilatkozásában Krisztust kinyilvánítania. A keresztény magatartásban Krisztusnak, „az örök fény ragyogásának és az igazságosság napjának” kell tündökölnie, szétoszlatnia a sötétséget, a kétségeket, a félelmeket, az előítéleteket és bizonytalanságot mindazokban, akik talán azért nem hisznek Krisztusban, mert még nem találkoztak olyan kereszténnyel, aki hitelesen tanúskodott volna az Evangéliumról.
Ezzel a tanúságtétellel kapcsolatosan mondta a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa, 2009-ben, a Szent Péter téren, amikor felállították a karácsonyfát, a következőket: „A sok-sok fa közül kiválasztották a legméltóságteljesebbet, és csillogó díszekkel ékesítették. A fenyőfa sötét ruháját sziporkázó ragyogásra cseréli le, átalakulva, a világosság hordozójává válik. Nem saját fénye ez, hanem tanúságot tesz az igazi Fényről, amely a világba jön. A fa sorsa hasonlítható a pásztorokéhoz: miközben virrasztanak az éjszaka sötétjében, megvilágítja őket az angyal üzenete. A fa sorsa egyben a miénkhez is hasonlítható. Arra kaptunk meghívást, hogy jó gyümölcsöket teremjünk, hogy tanúskodjunk arról, hogy az Úr valóban meglátogatta és megváltotta a világot.”
Mária úton levése egészen más, mint a mi nyugtalan, anyagiakkal foglalkozó ide-odaszaladgálásunk karácsony előtt. Itt a hit követe halad, a béke apostola, az áldás angyala, a szeretet gyakorlója.
Kérdés: megvalósítható-e számunkra is Mária útja? A válaszunk igen, de csak akkor, ha a názáreti Szűz lelkületével igyekszünk élni napjainkat. Hisz, nincs-e jelen bennünk is Isten Igéje, Szava, amikor a Szentírást olvassuk, amikor a szentmiséről haza tartunk? Vajon amikor a szentáldozás után, ha egyáltalán szentáldozáshoz járulunk, a szentmise befejeztével visszatérünk otthonainkba, nem kellene-e sok minden megváltozzon? „Milyen öntudatlanul hordozzuk azt, Aki minket felrobbantani volna képes, hordozzuk azt, Aki az egész világot átfogja” (Maria Menz, német költőnő).
Érdemes lenne sokszor elgondolkodnunk arról az útról, amelyet a templom felkeresése, a szentmisén való részvétel és a szentáldozás után magunk mögött hagyunk. De talán előbb azon kellene elgondolkodnunk, hogy miért nem járulunk szentáldozáshoz, amikor részt veszünk a szentmisén, amikor egy jó szentgyónás után megtehetnénk, hisz Jézus mindannyiunknak mondja, hogy „vegyétek és egyétek, mert ez az én testem”…
Egyáltalán hiszünk az ő szentségi jelenlétében, hogy a kenyér színében az Élő Isten Fia van közöttünk, s a szentáldozásban vele egyesülhetünk? Mert ha igen, akkor a szentáldozás fontos része kell, hogy legyen vallásos életünknek. Ha ez nem így van, akkor egész vallásosságunk üres hagyományokhoz való ragaszkodást, élettelen kövekhez való kötödést jelent és nem az élő Istenhez. Ilyenkor fordulhat elő az, hogy a kőből, téglából, fából épült templom számunkra fontosabbá válik, mint a tabernákulumban köztünk élő szentségi Jézus. Pedig első sorban ő nem a szentségházak foglya szeretne lenni, hanem szíveink lakója. Erről szól az adventi készület és Karácsony szent ünnepe is.
Máriát a szeretet röpíti a júdeai „hegyek közé”, az Az iránti szeretet, Aki őt hordozza, s Akit most ő hordoz. Közelebb kerülnénk Mária lelkületéhez, ha Isten Igéjét befogadva, s a szentáldozásban a Vele való egyesülés után azzal folytatnánk párbeszédet, Akiben mozgunk, vagyunk és élünk.
Egyszerű emberi gesztusok és szavak voltak, azok, amelyek a két nő, Mária és Erzsébet találkozásakor elhangzottak, lejátszottak, és mégis a Lélek, Isten ereje jelent meg bennük. Mária köszöntésekkor felujjongott a gyermek Erzsébet szíve alatt. Amint Erzsébetnek Máriához intézett szavait, ugyanúgy a gyermek ujjongását is a Szentlélek váltotta ki, Aki a két hívő és áldott állapotban lévő asszony találkozásakor a tevékenykedő isteni erő volt. És a köszöntés és annak viszonzása Isten kegyelmének dicsérő himnuszába torkollott.
Kt. Számunkra – minden különbözőségünk ellenére – az üdvtörténet eme két nagy alakja jel, mégpedig annak jele, hogy ott, ahol emberek szeretettel és tisztelettel találkoznak, és a hit szavaival ajándékozzák meg egymást, ott Isten kegyelme és az üdvösség van jelen. A tűz is erősebben lángol, ha az egy hasábfához még legalább egyet vagy kettőt hozzá adnak.
Mária mindig Isten szolgálóleánya marad, aki soha nem saját magát állítja középpontba, aki Istenhez akar vezetni bennünket, s aki olyan életvitelre tanít bennünket, amely Istent állítja mindenek középpontjába. Velünk is valami hozzá hasonló dolog történhetne ezekben, a napokban, ha Krisztust vennénk magunkhoz a szentáldozásban és őt vinnénk a világba, ha mernénk beszélni egymással hitünkről, a hittel kapcsolatos tapasztalatainkról, megélt élményeinkről.
Az advent végi és karácsonyi idő jó alkalom arra, hogy azt az utat járjuk, amelyet Mária járt, s amelyhez erőt az emberré lett Istenbe vetett hitünkből és az Oltáriszentségben köztünk élő Jézusból nyerhetünk
Mária, az Esztelneki Madonna, az isteni Ige hordozója, a mi Urunk Édesanyja kísérjen el minket útjainkon ezekben a napokban, s az ő hatalmas közbenjárására támaszkodva így imádkozzunk önmagunkért és testvéreinkért: „Ó Napkelet! Örök fény ragyogása, igazság Napja! Jöjj el, és világosíts meg minket, kik sötétségben ülünk és a halál árnyékában élünk!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése