A mai napon hitünknek azt a titkát ünnepeljük, hogy a Szűzanyát földi életének befejezése után Isten egyedülálló módon megdicsőítette azzal, hogy testét is az égbe emelte anélkül, hogy romlást szenvedett volna. A Szűzanyának ez az ünnepe azt jelzi számunkra, hogy a feltámadás után testünknek is része lesz az örök boldogságban.
Miért tett Isten kivételt a Boldogságos Szűzanyával? A válasz a mai ünnep szentmiséjének prefációjában található, amely így fogalmaz: „A romlástól méltán óvtad meg az ő testét, mert csodálatosan világra hozta, megtestesült Fiadat, minden élet szerzőjét”- vagyis, mert ő az Istenanya.
A Boldogságos Szűzanya menybevételének hittitkát 1950-ben XII. Pius pápa hirdette ki dogmaként, azaz minden katolikus hívő számára kötelező hitigazságként. Ez semmiképpen sem azt jelentette, hogy az Egyház ezzel valamilyen új hitigazságot kívánt volna bevezetni. Csak hittételként fogalmazta meg azt, amit már régen vallottak hívő tagjai. Így szól a hittétel lényegi része: „A szeplőtelen, mindenkor Szűz Istenanya Mária, miután befejezte földi életének pályafutását, testestől, lelkestől föl lett véve a mennyei dicsőségbe”.
Ez a hittétel a Boldogságos Szűzanya esetében két hitigazságot fogalmaz meg. Az egyik, hogy Mária Isten Fiának az édesanyja, vagyis: Istenanya. A másik, hogy élete végén fölvétetett a mennybe.
Mindkettő történetileg is a régmúlt századokba nyúlik vissza. Az Efezusi zsinat (431) Isten Anyjának nevezi a Boldogságos Szűz Máriát. A szentek tiszteletében pedig jelentős nap a mennyei születésnap – haláluk napja, ekkor tartják liturgikus ünnepüket. Ennek kapcsán Jeruzsálemben kezdődik el Mária elalvásáról (dormitio), átlépéséről (transitus) illetve felviteléről (assumptio) szóló tanítás kifejtése és magyarázata.
Így az Egyház egyetlen más szentről sem beszél. Mindezzel együtt Mária, a Boldogságos Szűz mégis valóságos ember, akinek története, sorsa, életrajza, élete van. Élete, amely követendő példa a mi számunkra, mert teljesen Istenből ered, Őérte van, és Őbenne van. Ezért hirdeti boldognak őt minden nemzedék.
Az emberéletet már sokan hasonlították úthoz. Egy út akkor jó, ha vezet valahová. A hegymászó reméli, hogy a jelzett út elvezeti a hegycsúcsra, ahonnan élvezheti a gyönyörű kilátást. A vándor reméli, hogy az út haza vezeti a családi házba, ahol szeretettel fogadják. Jó tudni, hogy az utat emberek készítették, hogy emberek jártak, sőt célba is értek rajta. Vannak ugyanis csalóka utak is. Eleinte szélesek, kitaposottak, de aztán mind gazosabbak, szűkebbek, végül elvesznek a semmibe, vagy épen a szakadékba torkollanak.
Ami általában az utakra igaz, érvényes az emberéletre is. Az is akkor jó, ha egy szép célhoz vezet. Az emberélet útja is akkor megbízható, ha valaki számunkra készítette, és ha valaki már végig is járta, sőt szerencsésen célba is ért. Ha nem ismernénk ezt az utat, azt gondolhatnánk, hogy az emberi élet utjának végállomása a sír, a megsemmisülés. És ez nem valami fényes, biztató cél. Az odavezető út nem érdemel túl sok erőfeszítést.
Ám a sír a hívő keresztény ember számára az emberélet útjának csak látszólagos végállomása. Mert a történelem folyamán volt egy sír, amelyet üresen találtak, az Úr Jézus sírja. Annál az üres sírnál mondta az angyal a kenettel érkező asszonyoknak: „Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, föltámadt”. Jézus az „elsőszülött a holtak közül” (Kol 1,18) – írja Szt. Pál apostol. Mivel ő föltámadt, mi is feltámadunk és átalakulunk. Így hát életutunk célja nem a megsemmisülés, hanem az Istennel való találkozás, a boldog egyesülés. Vele leszünk eggyé, és részt veszünk a Szentháromság örök szeretet-áradásában.
Halálunkkal felérkezünk a csúcsra, amelynél fenségesebbet és magasztosabbat elgondolni sem lehet. Hazaérkezünk az atyai házba, amelynél szebbet, jobbat elképzelni sem lehet. Amivel kapcsolatosan Szent Pál apostol így fogalmaz: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1 Kor 2, 9).
Jézus anyjáról, Máriáról hittel valljuk, hogy számára ez a hazaérkezés, ez a találkozás, a feltámadás és átalakulás már megtörtént halála alkalmával.
Viszont jó tudni, hogy a megtestesült és feltámadt Isten Fia, Jézus minden ember számára készített egy utat, amely az örök, a feltámadott életbe vezet, és amelyet Mária járt végig elsőként. Ahogy a már idézett prefáció fogalmaz: „az Istenszülő Szüzet fölvetted a mennybe, így ő lett Egyházad megdicsőülésének kezdete és példája, zarándok néped vigasza és biztos reménye”.
Ezért is nevezi Máriát a II. vatikáni zsinat az Egyház példaképének. Hiszen mi mindnyájan abban reménykedünk, ami Máriában már valóság.
Mária tehát példaképünk abban, hogy mi fog történni az emberi testtel Krisztus második dicsőséges eljövetelekor, a feltámadáskor.
De ami fontosabb: nem csak testünk sorsát mutatja meg Mária, hanem azt is, hogy hogyan kell élnünk, hogy erre a megdicsőülésre eljussunk. Hiszen, Mária nem csak anyja, hanem leghűségesebb tanítványa is volt Jézusnak.
Emlékezzünk arra, hogy pünkösdkor ott találjuk az apostolok között, amint együtt imádkozik velük. Az Egyház tanítása vallja, hogy Mária azóta is imádkozik velünk és értünk Istennél a dicsőségben: az Egyház, vagyis mindannyiunk anyja lett, különleges közbenjárónk Istennél.
Máriánál senki sem tehetné jobban magáévá Kis Szent Teréz szavait: „Érzem, hogy nyugalomra térek… De leginkább azt érzem, hogy elkezdődik a küldetésem, hogy megszerettessem a jó Istent úgy, ahogy én szeretem, hogy az én kis utamat a lelkeknek adjam. Ha az irgalmas Isten meghallgatja kívánságom, a mennyországom a földön fog eltelni a világ végéig. Igen, a mennyei boldogságom az lesz, hogy jót teszek a földön”. Kis Szent Teréz ebben is felfedezte és megélte Mária hivatását. Csupa jót tesz a földön, hány és hány ember tanúja ma is annak, hogy Mária nem veti meg, a hozzá menekülök könyörgését…
A Feltámadt Jézusról azt írja Pál apostol: „közbenjár értünk”(Róm 8,34). Jézus közbenjár értünk az Atyánál, Mária pedig hathatósan közben jár értünk a Fiúnál.
Mária hite, szeretete és Krisztussal való tökéletes egysége legyen példakép számunkra. Ahogyan ő hordozta Krisztust, s volt Isten engedelmes szolgálóleánya, s ahogyan ő volt a leghűségesebb tanítvány, úgy nekünk is példát véve róla Krisztus-hordozókká és hűséges tanítványokká kell lennünk. Mert ez a hiteles kereszténység, ez példaértékű a környezetünk számára, amely távol került Istentől.
Íme, ez a mai ünnep üzenete, erre tanít bennünket a ma ünnepelt hittitok. Ezért imádkozzunk, hogy méltók legyünk erre a nagy ajándékra és példaképre, Máriára. Hogy mi is Krisztus-hordozókká váljunk, és hűséges tanítványok maradjunk az élet minden vihara közepette is. Így hát a szentmise áldozás utáni könyörgésével kérjük: „Urunk, Istenünk, add, kérünk, hogy a mennybe felvett Boldogasszony közbenjárására a feltámadás dicsőségébe jussunk”- add kegyesen, hogy akit Szent István királyunk példája szerint Nagyasszonyunknak tisztelünk a földön, annak örök társaságában örvendezhessünk a mennyben! Ámen
Miért tett Isten kivételt a Boldogságos Szűzanyával? A válasz a mai ünnep szentmiséjének prefációjában található, amely így fogalmaz: „A romlástól méltán óvtad meg az ő testét, mert csodálatosan világra hozta, megtestesült Fiadat, minden élet szerzőjét”- vagyis, mert ő az Istenanya.
A Boldogságos Szűzanya menybevételének hittitkát 1950-ben XII. Pius pápa hirdette ki dogmaként, azaz minden katolikus hívő számára kötelező hitigazságként. Ez semmiképpen sem azt jelentette, hogy az Egyház ezzel valamilyen új hitigazságot kívánt volna bevezetni. Csak hittételként fogalmazta meg azt, amit már régen vallottak hívő tagjai. Így szól a hittétel lényegi része: „A szeplőtelen, mindenkor Szűz Istenanya Mária, miután befejezte földi életének pályafutását, testestől, lelkestől föl lett véve a mennyei dicsőségbe”.
Ez a hittétel a Boldogságos Szűzanya esetében két hitigazságot fogalmaz meg. Az egyik, hogy Mária Isten Fiának az édesanyja, vagyis: Istenanya. A másik, hogy élete végén fölvétetett a mennybe.
Mindkettő történetileg is a régmúlt századokba nyúlik vissza. Az Efezusi zsinat (431) Isten Anyjának nevezi a Boldogságos Szűz Máriát. A szentek tiszteletében pedig jelentős nap a mennyei születésnap – haláluk napja, ekkor tartják liturgikus ünnepüket. Ennek kapcsán Jeruzsálemben kezdődik el Mária elalvásáról (dormitio), átlépéséről (transitus) illetve felviteléről (assumptio) szóló tanítás kifejtése és magyarázata.
Így az Egyház egyetlen más szentről sem beszél. Mindezzel együtt Mária, a Boldogságos Szűz mégis valóságos ember, akinek története, sorsa, életrajza, élete van. Élete, amely követendő példa a mi számunkra, mert teljesen Istenből ered, Őérte van, és Őbenne van. Ezért hirdeti boldognak őt minden nemzedék.
Az emberéletet már sokan hasonlították úthoz. Egy út akkor jó, ha vezet valahová. A hegymászó reméli, hogy a jelzett út elvezeti a hegycsúcsra, ahonnan élvezheti a gyönyörű kilátást. A vándor reméli, hogy az út haza vezeti a családi házba, ahol szeretettel fogadják. Jó tudni, hogy az utat emberek készítették, hogy emberek jártak, sőt célba is értek rajta. Vannak ugyanis csalóka utak is. Eleinte szélesek, kitaposottak, de aztán mind gazosabbak, szűkebbek, végül elvesznek a semmibe, vagy épen a szakadékba torkollanak.
Ami általában az utakra igaz, érvényes az emberéletre is. Az is akkor jó, ha egy szép célhoz vezet. Az emberélet útja is akkor megbízható, ha valaki számunkra készítette, és ha valaki már végig is járta, sőt szerencsésen célba is ért. Ha nem ismernénk ezt az utat, azt gondolhatnánk, hogy az emberi élet utjának végállomása a sír, a megsemmisülés. És ez nem valami fényes, biztató cél. Az odavezető út nem érdemel túl sok erőfeszítést.
Ám a sír a hívő keresztény ember számára az emberélet útjának csak látszólagos végállomása. Mert a történelem folyamán volt egy sír, amelyet üresen találtak, az Úr Jézus sírja. Annál az üres sírnál mondta az angyal a kenettel érkező asszonyoknak: „Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, föltámadt”. Jézus az „elsőszülött a holtak közül” (Kol 1,18) – írja Szt. Pál apostol. Mivel ő föltámadt, mi is feltámadunk és átalakulunk. Így hát életutunk célja nem a megsemmisülés, hanem az Istennel való találkozás, a boldog egyesülés. Vele leszünk eggyé, és részt veszünk a Szentháromság örök szeretet-áradásában.
Halálunkkal felérkezünk a csúcsra, amelynél fenségesebbet és magasztosabbat elgondolni sem lehet. Hazaérkezünk az atyai házba, amelynél szebbet, jobbat elképzelni sem lehet. Amivel kapcsolatosan Szent Pál apostol így fogalmaz: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1 Kor 2, 9).
Jézus anyjáról, Máriáról hittel valljuk, hogy számára ez a hazaérkezés, ez a találkozás, a feltámadás és átalakulás már megtörtént halála alkalmával.
Viszont jó tudni, hogy a megtestesült és feltámadt Isten Fia, Jézus minden ember számára készített egy utat, amely az örök, a feltámadott életbe vezet, és amelyet Mária járt végig elsőként. Ahogy a már idézett prefáció fogalmaz: „az Istenszülő Szüzet fölvetted a mennybe, így ő lett Egyházad megdicsőülésének kezdete és példája, zarándok néped vigasza és biztos reménye”.
Ezért is nevezi Máriát a II. vatikáni zsinat az Egyház példaképének. Hiszen mi mindnyájan abban reménykedünk, ami Máriában már valóság.
Mária tehát példaképünk abban, hogy mi fog történni az emberi testtel Krisztus második dicsőséges eljövetelekor, a feltámadáskor.
De ami fontosabb: nem csak testünk sorsát mutatja meg Mária, hanem azt is, hogy hogyan kell élnünk, hogy erre a megdicsőülésre eljussunk. Hiszen, Mária nem csak anyja, hanem leghűségesebb tanítványa is volt Jézusnak.
Emlékezzünk arra, hogy pünkösdkor ott találjuk az apostolok között, amint együtt imádkozik velük. Az Egyház tanítása vallja, hogy Mária azóta is imádkozik velünk és értünk Istennél a dicsőségben: az Egyház, vagyis mindannyiunk anyja lett, különleges közbenjárónk Istennél.
Máriánál senki sem tehetné jobban magáévá Kis Szent Teréz szavait: „Érzem, hogy nyugalomra térek… De leginkább azt érzem, hogy elkezdődik a küldetésem, hogy megszerettessem a jó Istent úgy, ahogy én szeretem, hogy az én kis utamat a lelkeknek adjam. Ha az irgalmas Isten meghallgatja kívánságom, a mennyországom a földön fog eltelni a világ végéig. Igen, a mennyei boldogságom az lesz, hogy jót teszek a földön”. Kis Szent Teréz ebben is felfedezte és megélte Mária hivatását. Csupa jót tesz a földön, hány és hány ember tanúja ma is annak, hogy Mária nem veti meg, a hozzá menekülök könyörgését…
A Feltámadt Jézusról azt írja Pál apostol: „közbenjár értünk”(Róm 8,34). Jézus közbenjár értünk az Atyánál, Mária pedig hathatósan közben jár értünk a Fiúnál.
Mária hite, szeretete és Krisztussal való tökéletes egysége legyen példakép számunkra. Ahogyan ő hordozta Krisztust, s volt Isten engedelmes szolgálóleánya, s ahogyan ő volt a leghűségesebb tanítvány, úgy nekünk is példát véve róla Krisztus-hordozókká és hűséges tanítványokká kell lennünk. Mert ez a hiteles kereszténység, ez példaértékű a környezetünk számára, amely távol került Istentől.
Íme, ez a mai ünnep üzenete, erre tanít bennünket a ma ünnepelt hittitok. Ezért imádkozzunk, hogy méltók legyünk erre a nagy ajándékra és példaképre, Máriára. Hogy mi is Krisztus-hordozókká váljunk, és hűséges tanítványok maradjunk az élet minden vihara közepette is. Így hát a szentmise áldozás utáni könyörgésével kérjük: „Urunk, Istenünk, add, kérünk, hogy a mennybe felvett Boldogasszony közbenjárására a feltámadás dicsőségébe jussunk”- add kegyesen, hogy akit Szent István királyunk példája szerint Nagyasszonyunknak tisztelünk a földön, annak örök társaságában örvendezhessünk a mennyben! Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése