Mint hallottuk az első olvasmány és az evangélium is az egyik legszörnyűbb betegséggel, a leprával foglalkozik.
A lepra a zsidó felfogásban egyrészt a bűn következménye, másrészt a bűn jelképe. Ezért a leprást a zsidók elsősorban nem betegnek, hanem tisztátalannak, bűnösnek tekintették. S úgy gondolták, hogy ha egy ilyen beteg meggyógyul, az annak a jele, hogy Isten megbocsájtotta bűneit. Amikor tehát Jézus meggyógyítja a leprást, e szimbolikus értékű cselekedettel azt tanítja, hogy ő valóban Isten, mert hatalma van a bűnök eltörlésére.
A gyógyítással kapcsolatos hallgatási tilalom közvetett módon ugyanezt tanítja. Jézus hallgatást parancsol a meggyógyított embernek: „ne szólj erről senkinek egy szót sem”, mert el akarja kerülni a félreértést. Tudatában van annak, hogy kereszthalála és feltámadása előtt az emberek csak felszínesen fogják értelmezni cselekedetét: a gyógyulásban csupán fizikai gyógyulást fognak látni, a gyógyítót valamiféle evilági csodadoktornak fogják tartani; s nem veszik észre, hogy az ő isteni küldetése elsősorban nem a fizikai nyavalyák kiküszöbölésére irányul, hanem arra, hogy megszabadítsa az emberiséget a bűn végzetes következményétől, a biztos kárhozattól.
Szent Márk evangéliumának az imént felolvasott részletéből megtudjuk, Jézus nemcsak megszállottakat, lázas betegeket, hanem leprásokat is gyógyított. Amikor a leprás ember kérelmét hallva Jézus megindul feléje és megérinti, megesett szívvel mintegy átöleli, akkor az egyik leglényegesebb újszövetségi kinyilatkoztatást adja: közel van az Isten azokhoz, akiket az írástudók, farizeusok, a rabbik és az öntelt egészségesek véleménye megbélyegzett és kizárt Isten népének közösségéből. Akit az ember halottnak ítél, az az Isten szemében élő, szeretetre méltó személy.
Igen, míg az ószövetségben, vagy éppen napjainkban, csak kizárni tudták, tudják a leprás, vírusos beteget, eltávolítani az egészségesektől, addig Jézus isteni hatalmával meggyógyítja a beteget, segít visszatérni övéihez, a társadalomba, s így testi, lelki szenvedését megszünteti.
„Egy leprás jött Jézushoz. Térdre borult előtte és így kérlelte: Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem!”(Mk 1,40).
Milyen nagy és erős volt a hite ennek a betegnek! Ez a szegény, kitaszított, akit elhagytak az emberek, sőt azt állították, hogy Isten is elhagyta őt, nagyobb hittel rendelkezik, mint sok korabeli, magát igaznak tartó zsidó, vagy mai Krisztus-követő!
„Ha akarod, megtisztíthatsz engem!”- mondja a beteg. Ezek a szavak az erős hit mellett a tökéletes imáról tanúskodnak, hisz a beteg szavaiban elővételezve felismerhetjük Jézus imáját, amit a Getszemáni kertben mondott kivégzése előtt: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely” (Lk 22, 42). Itt tehát a hiteles ima példájával találkozunk. Minden imánkat így kellene kezdenünk: „Istenem, ha akarod…” Senki sem akarja jobban a javunkat, mint Isten. Nyugodtan rábízhatjuk magunkat.
A határtalan bizalmat kifejező merész kérésre Jézus egy olyan gesztussal válaszol, amely a nép számára – a leprásokkal való bármifajta kapcsolat, érintkezés tilalma miatt – hihetetlen volt: „Kinyújtotta kezét, megérintette, és azt mondta neki: Akarom! Tisztulj meg!”
Itt az Úr Jézus együttérzését és jóindulatát külön kihangsúlyozza azzal, hogy megérinti a beteget, és nem idegenkedik tőle.
Miután a leprás meghallgatásával és megérintésével Jézus áthágta az ószövetségi törvényt, be is teljesíti, akkor, amikor a törvény előírásának értelmében azt mondja: „Menj, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld fel tisztulásodért a Mózes rendelte áldozatot”.
Az evangélista a történettel kapcsolatosan megjegyzi, hogy Jézusnak „megesett rajta a szíve.” Vagyis szíve mélyéig megrendül, akárcsak barátjának, Lázárnak a sírjánál (Jn. 11,38), s ahogy ott visszaadja az életet, itt is legalább akkora „áttöréssel” bontja le az emberek által épített falakat; a beteget a fizikai távolságból a szeretet közelségébe vezeti, hogy egyszer s mindenkorra tudatosítsa: nem szabad őket magukra hagyni, leírni, kizárni az emberi közösségből!
Szent Pál apostol mondja, hogy: „Nekünk, erőseknek az a kötelességünk, hogy viseljük el a gyengék betegségeit, anélkül, hogy a magunk kedvét keresnénk” (Róm 15,1). Ezzel kapcsolatosan Szent Ferenc atyánk végrendeletében maga mondja: „Amíg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása; de az Úr közéjük vezetett, és én irgalmasságot cselekedtem velük.” Ugyancsak ő beszélte el, hogy valamikor annyira elviselhetetlen volt számára a leprások látása, hogy világfi korában házaik megpillantására már két mérföldnyire befogta az orrát. Mióta azonban a Magasságbeli kegyelméből és erejével szent és hasznos gondolatok kezdték foglalkoztatni, egészen megváltozott. Még a világban élt, mikor egy napon egy leprással találta magát szemben; de ő erőt vett magán: odalépett hozzá és megcsókolta.
Jézusnak „Megesett rajta a szíve”- írja az evangélista. Ez a mondat többször visszatér az Evangéliumokban. Jézus együtt érez a leprás beteggel, teste, de még inkább lelke gyötrelmével. Az elsőt meggyógyítva, megmutatja, hogy a másodikat is megtudja, és meg akarja gyógyítani.
Jézusnak ezt a gyógyító tevékenységét, ezt a segítőkész szeretetét kell, hogy megélje az Egyház, és annak minden egyes tagja, tehát mi is.
Ha mi nem is tudjuk visszaadni a betegek egészségét, de jó szót, együttérzést, türelmes ápolást, szerető gondoskodást, enni és innivalót, minden körülmények között, gondolkodás nélkül adhatunk és adnunk kell nekik! Mint ahogy egyébként szívvel lélekkel teszik ezt sokan, azok közül, akik már évek óta beteget ápolnak minden fizetség, s talán elismerés nélkül is. Ők biztosak lehetnek az égi jutalomban, hisz velük kapcsolatban mondja az Úr Jézus: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert ennem és innom adtatok, mert beteg voltam, és meglátogattatok, ugyanis amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek”(Mt 25, 34-40).
Bűneink és mások bűneinek következményeként valamennyien leprások vagyunk, még akkor is, ha nem vagyunk hajlandók beismerni. Lehet, hogy ennek nincsenek kívülről látható jelei; de a gyilkos kór, az örök halált hozó bűn belülről pusztítja lényünket. Az evangélium arra tanít, hogy Jézus meg tud szabadítani e belső betegség végzetes következményétől. Folyamodjunk tehát hozzá egy jó szentgyónás keretében, és az evangéliumi leprás bizalmával kérjük őt, tisztítson meg bennünket a bűn leprájától, hogy a gyógyult ember hálás örömével hirdethessük csodatetteit a világban.
A leprás ember, akinek meggyógyításáról a mai evangélium beszámol, már bizonyára hallott Jézus csodás gyógyításairól. Ezért, amikor az Úr segítségét kéri, kifejezi hitét, hogy Jézus meg tudja őt gyógyítani, ha akarja. Ezt a hitet jutalmazza Jézus a csodával. Csak akkor érdemes Jézus segítségét kérnünk bajainkban, ha erősen hisszük, hogy Ő valóban tud segíteni rajtunk. Nem csak szavainak, de tetteinek is ereje van, amely képes megváltoztatni az embert. Az isteni kegyelem megérinthet bennünket, és átalakítja életünket, ha hiszünk abban, hogy Jézussal boldogabb lesz az életünk. Minden újesztendő, minden új nap és most a nagyböjt kezdete, jó lehetőség számunkra, hogy Jézushoz forduljunk és elkötelezzük magunkat mellette. A lelki gyógyulást azonban nem csak Jézusnak kell akarnia, hanem nekünk is!
Fizikai értelemben vett leprások nincsenek környezetünkben, de sajnos vannak súlyos, vagy éppen gyógyíthatatlan betegek, egyedül élő idősek, végelgyengülésben szenvedők, fiatalon ágynak esettek, sőt a különböző szenvedély betegek, akik ez által megbélyegzettek lettek, de akik mégis hozzánk tartoznak, akár a hitvestársi, a szülői, a gyermeki, a rokoni, a baráti, a szomszédi, az egyházközségi szálak révén…
Miattuk, és az általunk nem rokonszenvesnek tartott embertársainkért hangzik fel újra és újra Jézus leprást gyógyító története, hogy tanuljunk belőle, hogy példáját követve hasonlóan cselekedjünk.
A lepra a zsidó felfogásban egyrészt a bűn következménye, másrészt a bűn jelképe. Ezért a leprást a zsidók elsősorban nem betegnek, hanem tisztátalannak, bűnösnek tekintették. S úgy gondolták, hogy ha egy ilyen beteg meggyógyul, az annak a jele, hogy Isten megbocsájtotta bűneit. Amikor tehát Jézus meggyógyítja a leprást, e szimbolikus értékű cselekedettel azt tanítja, hogy ő valóban Isten, mert hatalma van a bűnök eltörlésére.
A gyógyítással kapcsolatos hallgatási tilalom közvetett módon ugyanezt tanítja. Jézus hallgatást parancsol a meggyógyított embernek: „ne szólj erről senkinek egy szót sem”, mert el akarja kerülni a félreértést. Tudatában van annak, hogy kereszthalála és feltámadása előtt az emberek csak felszínesen fogják értelmezni cselekedetét: a gyógyulásban csupán fizikai gyógyulást fognak látni, a gyógyítót valamiféle evilági csodadoktornak fogják tartani; s nem veszik észre, hogy az ő isteni küldetése elsősorban nem a fizikai nyavalyák kiküszöbölésére irányul, hanem arra, hogy megszabadítsa az emberiséget a bűn végzetes következményétől, a biztos kárhozattól.
Szent Márk evangéliumának az imént felolvasott részletéből megtudjuk, Jézus nemcsak megszállottakat, lázas betegeket, hanem leprásokat is gyógyított. Amikor a leprás ember kérelmét hallva Jézus megindul feléje és megérinti, megesett szívvel mintegy átöleli, akkor az egyik leglényegesebb újszövetségi kinyilatkoztatást adja: közel van az Isten azokhoz, akiket az írástudók, farizeusok, a rabbik és az öntelt egészségesek véleménye megbélyegzett és kizárt Isten népének közösségéből. Akit az ember halottnak ítél, az az Isten szemében élő, szeretetre méltó személy.
Igen, míg az ószövetségben, vagy éppen napjainkban, csak kizárni tudták, tudják a leprás, vírusos beteget, eltávolítani az egészségesektől, addig Jézus isteni hatalmával meggyógyítja a beteget, segít visszatérni övéihez, a társadalomba, s így testi, lelki szenvedését megszünteti.
„Egy leprás jött Jézushoz. Térdre borult előtte és így kérlelte: Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem!”(Mk 1,40).
Milyen nagy és erős volt a hite ennek a betegnek! Ez a szegény, kitaszított, akit elhagytak az emberek, sőt azt állították, hogy Isten is elhagyta őt, nagyobb hittel rendelkezik, mint sok korabeli, magát igaznak tartó zsidó, vagy mai Krisztus-követő!
„Ha akarod, megtisztíthatsz engem!”- mondja a beteg. Ezek a szavak az erős hit mellett a tökéletes imáról tanúskodnak, hisz a beteg szavaiban elővételezve felismerhetjük Jézus imáját, amit a Getszemáni kertben mondott kivégzése előtt: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely” (Lk 22, 42). Itt tehát a hiteles ima példájával találkozunk. Minden imánkat így kellene kezdenünk: „Istenem, ha akarod…” Senki sem akarja jobban a javunkat, mint Isten. Nyugodtan rábízhatjuk magunkat.
A határtalan bizalmat kifejező merész kérésre Jézus egy olyan gesztussal válaszol, amely a nép számára – a leprásokkal való bármifajta kapcsolat, érintkezés tilalma miatt – hihetetlen volt: „Kinyújtotta kezét, megérintette, és azt mondta neki: Akarom! Tisztulj meg!”
Itt az Úr Jézus együttérzését és jóindulatát külön kihangsúlyozza azzal, hogy megérinti a beteget, és nem idegenkedik tőle.
Miután a leprás meghallgatásával és megérintésével Jézus áthágta az ószövetségi törvényt, be is teljesíti, akkor, amikor a törvény előírásának értelmében azt mondja: „Menj, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld fel tisztulásodért a Mózes rendelte áldozatot”.
Az evangélista a történettel kapcsolatosan megjegyzi, hogy Jézusnak „megesett rajta a szíve.” Vagyis szíve mélyéig megrendül, akárcsak barátjának, Lázárnak a sírjánál (Jn. 11,38), s ahogy ott visszaadja az életet, itt is legalább akkora „áttöréssel” bontja le az emberek által épített falakat; a beteget a fizikai távolságból a szeretet közelségébe vezeti, hogy egyszer s mindenkorra tudatosítsa: nem szabad őket magukra hagyni, leírni, kizárni az emberi közösségből!
Szent Pál apostol mondja, hogy: „Nekünk, erőseknek az a kötelességünk, hogy viseljük el a gyengék betegségeit, anélkül, hogy a magunk kedvét keresnénk” (Róm 15,1). Ezzel kapcsolatosan Szent Ferenc atyánk végrendeletében maga mondja: „Amíg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása; de az Úr közéjük vezetett, és én irgalmasságot cselekedtem velük.” Ugyancsak ő beszélte el, hogy valamikor annyira elviselhetetlen volt számára a leprások látása, hogy világfi korában házaik megpillantására már két mérföldnyire befogta az orrát. Mióta azonban a Magasságbeli kegyelméből és erejével szent és hasznos gondolatok kezdték foglalkoztatni, egészen megváltozott. Még a világban élt, mikor egy napon egy leprással találta magát szemben; de ő erőt vett magán: odalépett hozzá és megcsókolta.
Jézusnak „Megesett rajta a szíve”- írja az evangélista. Ez a mondat többször visszatér az Evangéliumokban. Jézus együtt érez a leprás beteggel, teste, de még inkább lelke gyötrelmével. Az elsőt meggyógyítva, megmutatja, hogy a másodikat is megtudja, és meg akarja gyógyítani.
Jézusnak ezt a gyógyító tevékenységét, ezt a segítőkész szeretetét kell, hogy megélje az Egyház, és annak minden egyes tagja, tehát mi is.
Ha mi nem is tudjuk visszaadni a betegek egészségét, de jó szót, együttérzést, türelmes ápolást, szerető gondoskodást, enni és innivalót, minden körülmények között, gondolkodás nélkül adhatunk és adnunk kell nekik! Mint ahogy egyébként szívvel lélekkel teszik ezt sokan, azok közül, akik már évek óta beteget ápolnak minden fizetség, s talán elismerés nélkül is. Ők biztosak lehetnek az égi jutalomban, hisz velük kapcsolatban mondja az Úr Jézus: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert ennem és innom adtatok, mert beteg voltam, és meglátogattatok, ugyanis amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek”(Mt 25, 34-40).
Bűneink és mások bűneinek következményeként valamennyien leprások vagyunk, még akkor is, ha nem vagyunk hajlandók beismerni. Lehet, hogy ennek nincsenek kívülről látható jelei; de a gyilkos kór, az örök halált hozó bűn belülről pusztítja lényünket. Az evangélium arra tanít, hogy Jézus meg tud szabadítani e belső betegség végzetes következményétől. Folyamodjunk tehát hozzá egy jó szentgyónás keretében, és az evangéliumi leprás bizalmával kérjük őt, tisztítson meg bennünket a bűn leprájától, hogy a gyógyult ember hálás örömével hirdethessük csodatetteit a világban.
A leprás ember, akinek meggyógyításáról a mai evangélium beszámol, már bizonyára hallott Jézus csodás gyógyításairól. Ezért, amikor az Úr segítségét kéri, kifejezi hitét, hogy Jézus meg tudja őt gyógyítani, ha akarja. Ezt a hitet jutalmazza Jézus a csodával. Csak akkor érdemes Jézus segítségét kérnünk bajainkban, ha erősen hisszük, hogy Ő valóban tud segíteni rajtunk. Nem csak szavainak, de tetteinek is ereje van, amely képes megváltoztatni az embert. Az isteni kegyelem megérinthet bennünket, és átalakítja életünket, ha hiszünk abban, hogy Jézussal boldogabb lesz az életünk. Minden újesztendő, minden új nap és most a nagyböjt kezdete, jó lehetőség számunkra, hogy Jézushoz forduljunk és elkötelezzük magunkat mellette. A lelki gyógyulást azonban nem csak Jézusnak kell akarnia, hanem nekünk is!
Fizikai értelemben vett leprások nincsenek környezetünkben, de sajnos vannak súlyos, vagy éppen gyógyíthatatlan betegek, egyedül élő idősek, végelgyengülésben szenvedők, fiatalon ágynak esettek, sőt a különböző szenvedély betegek, akik ez által megbélyegzettek lettek, de akik mégis hozzánk tartoznak, akár a hitvestársi, a szülői, a gyermeki, a rokoni, a baráti, a szomszédi, az egyházközségi szálak révén…
Miattuk, és az általunk nem rokonszenvesnek tartott embertársainkért hangzik fel újra és újra Jézus leprást gyógyító története, hogy tanuljunk belőle, hogy példáját követve hasonlóan cselekedjünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése