Szeretek gyalogolni... Egyedül is... Ilyenkor nem csak rendeződnek gondolataim és visszatalálok belső békémhez, de tanulok is... Mindentől és mindenkitől... Leginkább a tájtól...
Ezúttal egy ősrégi, keményre taposott, itt-ott nagy kövekkel borított úttól, amelyre magam sem tudom, hogyan tévedtem...
- Vajon mi a titkod? – kérdeztem csak úgy magam elé merengve.
Nagy csodálkozásomra megszólalt, és olyan készségesen válaszolt, mintha már nagyon régóta várta volna, hogy valaki megszólítsa.
- Mi a titkom? A tapasztalatom...
- Ugyan már, milyen számomra fontos tapasztalatod lehet neked!? – szóltam lekicsinylően legyintve.
- Nem is gondolod! – kezdte. Mindenki, aki rajtam járt, valahonnan jött és valahova ment!
- Ez lenne a te fontos tapasztalatod? – vágtam szavába kissé csalódottan.
- Nem ez! Vagy legalábbis nem csak ez! Kérlek előbb hallgass végig! Szóval sokan mentek végig rajtam, de voltak olyanok is – és sajnos, nem kevesen! -, akik egy bizonyos szakaszon megálltak és nem mentek tovább...
- Miért álltak meg? – faggattam most már érdeklődve.
Sajnálkozással a hangjában így válaszolt: - Mert életútjukon nem számoltak az akadályokkal. Azt hitték naivul, hogy az élet egy céltalan tavaszi ődöngés, séta.
- És mi történt velük, miután megálltak? – tudakozódtam kíváncsian.
Ő szomorúan így válaszolt: - Állva maradtak és nem mentek tovább! Útjuk ott, ahol megálltak, véget ért! Sőt, az életük is véget ért. Azután ugyanis, hogy megálltak, már csak céltalanul tengődtek.
Szerinted mit kellett volna tenniük? – puhatolóztam újfent.
Egy rövid hallgatás után ezt felelte:
- Fel kellett volna nézniük!
Mert ha nem csak az akadályra merednek, hanem felnéznek, akkor a horizonton felcsillanó CÉL, amelyet azelőtt maguk számára kitűztek, a bennük feszülő isteni energiákat felébreszti, és az akadályon játszi könnyedséggel átlépnek.
Ha nem az akadállyal bíbelődnek, hanem felnéznek, akkor fentről világosságot kaptak volna, és megértik: az akadályok talán akaraterősítő próbatételek, hogy az út további nehézségeire előkészítsék őket!
Ha nem az akadályt méregetik, hanem felnéznek, akkor eszükbe jutott volna: lehet Isten helyezte oda, hogy a zsákutcából kihozza és a helyes irányba terelje őket!
Ha nem adják fel reményvesztetten az akadály előtt, hanem felnéznek, akkor megtudhatták volna, hogy mit üzen nekik Isten ezzel az akadállyal? És ha lelkük Istennel találkozott volna, akkor rádöbbennek: minden kő áldást hoz!
Ha felnéznek, akkor... – de már nem fejezte be az új mondatot, mert mintha elszenderedett volna az öreg rögös, köves út...
Azóta, ha ilyen itt-ott nagy kövekkel borított utat látok, látom az embereket is rajta, akik valahol elkezdték és valahol befejezték életútjukat...
De látom azokat is, akik rajta valahol megálltak és nem mentek tovább – mert nem néztek fel, amikor akadályokba ütköztek...
Ezúttal egy ősrégi, keményre taposott, itt-ott nagy kövekkel borított úttól, amelyre magam sem tudom, hogyan tévedtem...
- Vajon mi a titkod? – kérdeztem csak úgy magam elé merengve.
Nagy csodálkozásomra megszólalt, és olyan készségesen válaszolt, mintha már nagyon régóta várta volna, hogy valaki megszólítsa.
- Mi a titkom? A tapasztalatom...
- Ugyan már, milyen számomra fontos tapasztalatod lehet neked!? – szóltam lekicsinylően legyintve.
- Nem is gondolod! – kezdte. Mindenki, aki rajtam járt, valahonnan jött és valahova ment!
- Ez lenne a te fontos tapasztalatod? – vágtam szavába kissé csalódottan.
- Nem ez! Vagy legalábbis nem csak ez! Kérlek előbb hallgass végig! Szóval sokan mentek végig rajtam, de voltak olyanok is – és sajnos, nem kevesen! -, akik egy bizonyos szakaszon megálltak és nem mentek tovább...
- Miért álltak meg? – faggattam most már érdeklődve.
Sajnálkozással a hangjában így válaszolt: - Mert életútjukon nem számoltak az akadályokkal. Azt hitték naivul, hogy az élet egy céltalan tavaszi ődöngés, séta.
- És mi történt velük, miután megálltak? – tudakozódtam kíváncsian.
Ő szomorúan így válaszolt: - Állva maradtak és nem mentek tovább! Útjuk ott, ahol megálltak, véget ért! Sőt, az életük is véget ért. Azután ugyanis, hogy megálltak, már csak céltalanul tengődtek.
Szerinted mit kellett volna tenniük? – puhatolóztam újfent.
Egy rövid hallgatás után ezt felelte:
- Fel kellett volna nézniük!
Mert ha nem csak az akadályra merednek, hanem felnéznek, akkor a horizonton felcsillanó CÉL, amelyet azelőtt maguk számára kitűztek, a bennük feszülő isteni energiákat felébreszti, és az akadályon játszi könnyedséggel átlépnek.
Ha nem az akadállyal bíbelődnek, hanem felnéznek, akkor fentről világosságot kaptak volna, és megértik: az akadályok talán akaraterősítő próbatételek, hogy az út további nehézségeire előkészítsék őket!
Ha nem az akadályt méregetik, hanem felnéznek, akkor eszükbe jutott volna: lehet Isten helyezte oda, hogy a zsákutcából kihozza és a helyes irányba terelje őket!
Ha nem adják fel reményvesztetten az akadály előtt, hanem felnéznek, akkor megtudhatták volna, hogy mit üzen nekik Isten ezzel az akadállyal? És ha lelkük Istennel találkozott volna, akkor rádöbbennek: minden kő áldást hoz!
Ha felnéznek, akkor... – de már nem fejezte be az új mondatot, mert mintha elszenderedett volna az öreg rögös, köves út...
Azóta, ha ilyen itt-ott nagy kövekkel borított utat látok, látom az embereket is rajta, akik valahol elkezdték és valahol befejezték életútjukat...
De látom azokat is, akik rajta valahol megálltak és nem mentek tovább – mert nem néztek fel, amikor akadályokba ütköztek...
Nem néztek fel és nem világosodtak meg...
Mert a világosság mindig fentről jön!
Mert a világosság mindig fentről jön!
Imre atya
2020. október 22.
2020. október 22.
Az írás forráshelye: https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=2032526720426159&id=100010065511335
A kép lelőhelye: https://www.turistamagazin.hu/galeria-1/romai-utak-a-pilisben/190455
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése