A szentmise elmélkedésében elhangzott többek között az is, hogy „a papi és a szerzetesi élet, jel a világban, amely túl mutat önmagán. Kegyelmi pillanatokban, ösztönszerűen, szinte váratlanul, fellebbenti a teljesebb valóságot eltakaró fátylat…
Egy alkalommal jelvoltunkkal kapcsolatban megkérdezett fiatalok mondták: a pap, a szerzetes Isten irántunk való szeretetének a jele. Valóban, ahogyan a gyertyát a lángja hívja életbe, és akkor tölti be igazán a feladatát, ha ég, az Istennek szentelt személy is tudatában kell, hogy legyen annak, hogy Isten szereti, és ezt kell sugároznia a világba. Valahogy úgy kellene égnünk az Isten iránti szeretettől, hogy ettől mások is lángra gyúljanak…
Hivatásunk, fogadalmunk, életformánk révén azt jelezzük, hogy az evangéliumnak életet alakító, átalakító, szervező ereje van, hogy az evangélium ma is gyakorlatba ültethető, úgy hogy hatással legyen az életvitelünkre. Ez kellene, hogy a mindennapi életünk kovásza legyen…
A lelkieknek meghatározó helye van és kell, hogy legyen az életükben, hogy az ima és a tevékenység egymást támogatja és kiegészíti…
Isten irgalmas jósága és kegyelme állandó megtérésre, jobbá levésre ösztönöz…
Vérrokonság nélkül is egymásnak testvérei vagyunk…
Mindannyiunk – világiak és Istennek szentelt személyek - számára nagyon fontos feladat, hogy életállapottól függetlenül, ne szűnjünk meg hálát adni Istennek azért, hogy jelek által is ösztönöz keresztény életünk hivatás szerinti megélésére, amihez Ő nagylelkűen meg is adja a szükséges kegyelmeket, mert Isten irántunk való szeretete soha meg nem szűnik.”
A szentmisét ünnepi vacsora követte éjszakba nyúló beszélgetéssel: amiben szerepet kapott a régi emlékek felelevenítése, illetve a jelenlegi helyzet elemzése valamint a jövőért való szerető aggódás…
A jó hangulatban elfogyasztott reggeli után került sor a kolostor meglátogatására… (Hálás köszönet a virágért, a vacsoráról, szállásról és a reggeliről, valamint az italról való gondoskodásért. Isten fizesse!)
Teológiai tanulmányainkat Gyulafehérváron, 36-on kezdtük és 1987-ben 18-an fejeztük be. Közülünk L. László, mindjárt ’87 utolsó napján tragikus gyorsasággal haza költözött az örök hazába. Majd nem sokkal később egy másik társunk hagyott el bennünket.
Sajnos a járvány, a karantén fenyegetettsége miatt nem lehetett teljes a létszám…
Ennek ellenére mégis nagyon jó volt együtt lenni, szeretettel gondoltunk a távol lévőkre, akik ígéreteik alapján lélekben velünk voltak: Temesvári-egyházmegyéből, Ausztriából, Magyarországról, és Németországból!
Ha Isten éltet bennünket, akkor jövőben Nyárádremetén találkozunk.
A többi kép itt nézhető meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése