Az imént olvastuk az első olvasmányban: „Rászedtél, Uram! S én hagytam, hogy rászedj.” Jeremiás próféta bánkódása ez (Jer 20,7-9) annak az Isten által kiválasztott embernek mélységes gyötrelmét, fájdalmát fejezi ki, akinek Isten szavát, üzenetét kell átadnia a választott népnek, a nép részéről azonban meg nem értésben, sőt üldöztetésben van része.
Ugyanis a legtöbbször a szövetség útjáról letért népet kell figyelmeztetnie, olykor dorgálnia. A prófétának rá kell mutatnia arra, hogyha nem hagynak fel a bűnös, az Istennel kötött szövetséghez való hűtlen életmóddal akkor a büntetés, a pusztulás következik. Ezzel pedig természetesen nem nyeri el a nép, még kevésbé a nép vezetőinek tetszését.
Ahelyett, hogy komolyan vennék a próféta figyelmeztetését és bűnbánatot tartanának, inkább üldözik a prófétát, el akarják hallgattatni, gondolván, hogy ezáltal az Istent is el tudják hallgattatni. Ezek után a próféta nagy fájdalmában perlekedni kezd az Úristennel, odáig jut, hogy kijelenti: Isten rászedte akkor, amikor meghívta szolgálatára, becsapta, hiszen szava hirdetése gyalázatára vált és csúfságára.
A szenvedéstől összetörten Jeremiás ki akarja vonni magát Isten akarata alól, menekülni szeretet volna hivatása elől, nem akart tovább az Úr eszköze lenni, de érzi, hogy ez lehetetlen: „mintha perzselő tűz gyúlt volna szívemben, és átjárta minden csontomat. S ha megfeszítettem erőmet, hogy ellenálljak, belefáradtam és nem tudtam elviselni” – mondja a próféta.
Ez a titokzatos belső tűz, Isten szeretetének jele, ami meghódította, továbbá a ráruházott prófétai karizma arra készteti, hogy minden természetes hajlandósága, félelme ellenére folytassa hálátlan küldetését. Csodálatos példa ez arra, hogyan működik Isten hatalma egy gyönge teremtményben, emberben.
Még világosabb az evangélium tanítása (Mt 16,21-27): Jézus a rá váró kínszenvedésről beszél apostolainak, amelynek Jeremiás szenvedése csak halvány előképe. „Ettől kezdve – vagyis attól a pillanattól, hogy Péter apostol az Isten Fiának nevezte – Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie… megölik”. Péter a rá jellemző hevességgel azonnal reagál: Szerinte megengedhetetlen az, hogy a Messiást, az élő Isten Fiát, üldözzék, és halálra adják.
Péter minden idők emberének gondolatait fejezi ki. Az emberi logika szerint minél nagyobb valaki, annál több sikert, több győzelmet kell aratnia, Istennek azonban nem ez a logikája. Jézus kijelenti, hogy szenvednie kell, mégpedig az Atya akaratából, s így kell megváltania a világot a bűntől.
Természetesen a "kell", korántsem valamilyen kényszerre utal, hanem arra, hogy az Isten-ember, Jézus Krisztus felismerte Isten akaratát és azt maradéktalanul teljesíteni akarja. Ő nem a sors kényszeréből szenved és hal meg, hanem önszántából, értünk való szeretetéből. Egy alkalommal erre utalva mondja: „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet… Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem (Jn 10, 17-18).
A szenvedés ellen tiltakozó Péter apostol Jézus részéről heves elutasításban részesült: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak!”.
Félelmetes az ellentét e szavak és a Jézus Istensége és messiási mivolta megvallásakor hallott szavak között, amit a múlt vasárnap olvastunk föl. Akkor azt hallhatta, hogy „Boldog vagy Simon…”, és megkapta a főhatalmat és most: sátánnak nevezik és elutasítják.
Mind ennek egyetlen oka van, Péter emberileg gondolkodva, elképzelhetetlennek, értelmetlennek tartja Jézus szenvedését és halálát. Neki könnyebb elismerni Jézusban az Isten Fiát, mint elfogadni azt, hogy a gonosztevőkhöz hasonlóan kivégzik. Aki azonban megbotránkozik a keresztben, az magában Jézusban botránkozik meg. Aki elutasítja a kínszenvedést, őt utasítja el, mert Krisztus maga a megfeszített Üdvözítő.
Viszont aki Jézus útmutatása alapján szenved, annak szenvedése értelmet nyer, mert a véges értékektől való elszakadás mértékében Istent fogadhatja be életébe. Az ilyen Istent befogadó magatartás már nem értelmetlen kínlódás, hanem út a boldogság felé. S minthogy az Istenből eredő boldogság ajándékozni kíván, a krisztusi módon szenvedő ember örömet sugároz a természet és embertársai felé.
Amikor Jézus a tudatos kereszthordozásra buzdít, arra figyelmeztet, hogy szenvedésünk ne a véges értékek siratásából álljon, hanem Isten befogadásában.
A kereszt, mint tárgy, és mint kiterjesztett, átvitt értelemben szemlélt fogalom, a legszorosabban Krisztushoz tartozik, az ő legszemélyesebb ügye. Krisztus nélkül a kereszt elveszíti szimbolikus jelentését, és értelmezhetetlen. Az ezzel kapcsolatos tanítás így hangzik: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem” (Mk 8,34). Nem azt mondja, hogy az én keresztemet hordozzátok: mindenkinek a sajátját kell fölvennie.
„Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket – írja Szent Pál apostol a mai szentleckében, –, adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul”(Róm 12,1). A keresztény nem hordhatja kényszerből a keresztjét, hanem önként, szeretettel kell fogadnia, hogy Krisztus áldozatával egyesülten az Atya dicsőségére és a világ üdvösségéért „élő és szent” áldozat legyen.
Ez azonban az emberi, az anyagvilághoz tapadó gondolkodásmód gyökeres átalakulása által lehetséges csak: Isten logikája szerint kell gondolkodnunk, hogy így felismerjük, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a tökéletes előtte, és a szenvedés láttán meg ne botránkozzunk.
Elmondhatjuk, hogy Krisztust követni, az ő tanítványának lenni öntudatos elkötelezettséget jelent ma is. Erre maga Jézus mutat rá, mondván: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen.” A bűnbe esés óta ez az üdvösség egyetlen útja az egyének és az egész emberiség számára.
Jézus tanítását visszhangozza Szent Pál a római keresztényeknek írt levelében, amikor arra buzdítja őket, hogy ne hasonuljanak a világhoz, amely semmit se akar tudni Istenről, hanem egész életük legyen Krisztus áldozatával egyesülten az Atya dicsőségére és a világ üdvösségéért Istennek tetsző „élő és szent” áldozat.
Krisztus követése olyan útvonal ma is, amelyet gyakran jelöl meg értetlenség, szenvedés, sőt üldöztetés és erőszakos halál, amit a keleti keresztények szomorú története napjainkban is alátámaszt. Senki se tápláljon hamis reményeket: ma, csakúgy, mint tegnap, kereszténynek lenni azt jelenti, hogy az árral szembe kell úsznunk, haladnunk, ellentétben világunk gondolkodásmódjával.
Erre utalva mondta 2014. augusztus 29-én a Szentatya, Ferenc pápa Jorge Hernandez, a Palesztinában lévő, gázai plébánosnak: „Az evangélium áldozatokat igényel, amelyeket Jézus mindnyájunktól kér, különböző helyeken. Nektek tanúságot kell tennetek Jézus Krisztusról ott, azon a földön, amely Őt szenvedni látta, amely látta halálát, de látta feltámadását is. Tehát erővel és bátorsággal haladjatok előre!”
Igen, a világkülönböző részein ma is sokan szenvednek az evangéliumért. Kötelességünk, hogy emlékezzünk a hit nagy tanúira, akik korunkban is szenvedtek és szenvednek hitükért, életpéldájukat kövessük, és ugyanakkor imádkozzunk azokért, akiket ma is üldöznek, hitükért, vallásos meggyőződésükért.
Kérjük Máriát, a boldogságos Szűzanyát, hogy a hitvallók és vértanúk Királynője segítségével az üldözöttek és mi magunk is legyünk erősek az élet nehézségei közepette, azokat Krisztussal egységben éljük meg a magunk és a világ üdvösségéért.
Ugyanis a legtöbbször a szövetség útjáról letért népet kell figyelmeztetnie, olykor dorgálnia. A prófétának rá kell mutatnia arra, hogyha nem hagynak fel a bűnös, az Istennel kötött szövetséghez való hűtlen életmóddal akkor a büntetés, a pusztulás következik. Ezzel pedig természetesen nem nyeri el a nép, még kevésbé a nép vezetőinek tetszését.
Ahelyett, hogy komolyan vennék a próféta figyelmeztetését és bűnbánatot tartanának, inkább üldözik a prófétát, el akarják hallgattatni, gondolván, hogy ezáltal az Istent is el tudják hallgattatni. Ezek után a próféta nagy fájdalmában perlekedni kezd az Úristennel, odáig jut, hogy kijelenti: Isten rászedte akkor, amikor meghívta szolgálatára, becsapta, hiszen szava hirdetése gyalázatára vált és csúfságára.
A szenvedéstől összetörten Jeremiás ki akarja vonni magát Isten akarata alól, menekülni szeretet volna hivatása elől, nem akart tovább az Úr eszköze lenni, de érzi, hogy ez lehetetlen: „mintha perzselő tűz gyúlt volna szívemben, és átjárta minden csontomat. S ha megfeszítettem erőmet, hogy ellenálljak, belefáradtam és nem tudtam elviselni” – mondja a próféta.
Ez a titokzatos belső tűz, Isten szeretetének jele, ami meghódította, továbbá a ráruházott prófétai karizma arra készteti, hogy minden természetes hajlandósága, félelme ellenére folytassa hálátlan küldetését. Csodálatos példa ez arra, hogyan működik Isten hatalma egy gyönge teremtményben, emberben.
Még világosabb az evangélium tanítása (Mt 16,21-27): Jézus a rá váró kínszenvedésről beszél apostolainak, amelynek Jeremiás szenvedése csak halvány előképe. „Ettől kezdve – vagyis attól a pillanattól, hogy Péter apostol az Isten Fiának nevezte – Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie… megölik”. Péter a rá jellemző hevességgel azonnal reagál: Szerinte megengedhetetlen az, hogy a Messiást, az élő Isten Fiát, üldözzék, és halálra adják.
Péter minden idők emberének gondolatait fejezi ki. Az emberi logika szerint minél nagyobb valaki, annál több sikert, több győzelmet kell aratnia, Istennek azonban nem ez a logikája. Jézus kijelenti, hogy szenvednie kell, mégpedig az Atya akaratából, s így kell megváltania a világot a bűntől.
Természetesen a "kell", korántsem valamilyen kényszerre utal, hanem arra, hogy az Isten-ember, Jézus Krisztus felismerte Isten akaratát és azt maradéktalanul teljesíteni akarja. Ő nem a sors kényszeréből szenved és hal meg, hanem önszántából, értünk való szeretetéből. Egy alkalommal erre utalva mondja: „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet… Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem (Jn 10, 17-18).
A szenvedés ellen tiltakozó Péter apostol Jézus részéről heves elutasításban részesült: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak!”.
Félelmetes az ellentét e szavak és a Jézus Istensége és messiási mivolta megvallásakor hallott szavak között, amit a múlt vasárnap olvastunk föl. Akkor azt hallhatta, hogy „Boldog vagy Simon…”, és megkapta a főhatalmat és most: sátánnak nevezik és elutasítják.
Mind ennek egyetlen oka van, Péter emberileg gondolkodva, elképzelhetetlennek, értelmetlennek tartja Jézus szenvedését és halálát. Neki könnyebb elismerni Jézusban az Isten Fiát, mint elfogadni azt, hogy a gonosztevőkhöz hasonlóan kivégzik. Aki azonban megbotránkozik a keresztben, az magában Jézusban botránkozik meg. Aki elutasítja a kínszenvedést, őt utasítja el, mert Krisztus maga a megfeszített Üdvözítő.
Viszont aki Jézus útmutatása alapján szenved, annak szenvedése értelmet nyer, mert a véges értékektől való elszakadás mértékében Istent fogadhatja be életébe. Az ilyen Istent befogadó magatartás már nem értelmetlen kínlódás, hanem út a boldogság felé. S minthogy az Istenből eredő boldogság ajándékozni kíván, a krisztusi módon szenvedő ember örömet sugároz a természet és embertársai felé.
Amikor Jézus a tudatos kereszthordozásra buzdít, arra figyelmeztet, hogy szenvedésünk ne a véges értékek siratásából álljon, hanem Isten befogadásában.
A kereszt, mint tárgy, és mint kiterjesztett, átvitt értelemben szemlélt fogalom, a legszorosabban Krisztushoz tartozik, az ő legszemélyesebb ügye. Krisztus nélkül a kereszt elveszíti szimbolikus jelentését, és értelmezhetetlen. Az ezzel kapcsolatos tanítás így hangzik: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem” (Mk 8,34). Nem azt mondja, hogy az én keresztemet hordozzátok: mindenkinek a sajátját kell fölvennie.
„Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket – írja Szent Pál apostol a mai szentleckében, –, adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul”(Róm 12,1). A keresztény nem hordhatja kényszerből a keresztjét, hanem önként, szeretettel kell fogadnia, hogy Krisztus áldozatával egyesülten az Atya dicsőségére és a világ üdvösségéért „élő és szent” áldozat legyen.
Ez azonban az emberi, az anyagvilághoz tapadó gondolkodásmód gyökeres átalakulása által lehetséges csak: Isten logikája szerint kell gondolkodnunk, hogy így felismerjük, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a tökéletes előtte, és a szenvedés láttán meg ne botránkozzunk.
Elmondhatjuk, hogy Krisztust követni, az ő tanítványának lenni öntudatos elkötelezettséget jelent ma is. Erre maga Jézus mutat rá, mondván: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen.” A bűnbe esés óta ez az üdvösség egyetlen útja az egyének és az egész emberiség számára.
Jézus tanítását visszhangozza Szent Pál a római keresztényeknek írt levelében, amikor arra buzdítja őket, hogy ne hasonuljanak a világhoz, amely semmit se akar tudni Istenről, hanem egész életük legyen Krisztus áldozatával egyesülten az Atya dicsőségére és a világ üdvösségéért Istennek tetsző „élő és szent” áldozat.
Krisztus követése olyan útvonal ma is, amelyet gyakran jelöl meg értetlenség, szenvedés, sőt üldöztetés és erőszakos halál, amit a keleti keresztények szomorú története napjainkban is alátámaszt. Senki se tápláljon hamis reményeket: ma, csakúgy, mint tegnap, kereszténynek lenni azt jelenti, hogy az árral szembe kell úsznunk, haladnunk, ellentétben világunk gondolkodásmódjával.
Erre utalva mondta 2014. augusztus 29-én a Szentatya, Ferenc pápa Jorge Hernandez, a Palesztinában lévő, gázai plébánosnak: „Az evangélium áldozatokat igényel, amelyeket Jézus mindnyájunktól kér, különböző helyeken. Nektek tanúságot kell tennetek Jézus Krisztusról ott, azon a földön, amely Őt szenvedni látta, amely látta halálát, de látta feltámadását is. Tehát erővel és bátorsággal haladjatok előre!”
Igen, a világkülönböző részein ma is sokan szenvednek az evangéliumért. Kötelességünk, hogy emlékezzünk a hit nagy tanúira, akik korunkban is szenvedtek és szenvednek hitükért, életpéldájukat kövessük, és ugyanakkor imádkozzunk azokért, akiket ma is üldöznek, hitükért, vallásos meggyőződésükért.
Kérjük Máriát, a boldogságos Szűzanyát, hogy a hitvallók és vértanúk Királynője segítségével az üldözöttek és mi magunk is legyünk erősek az élet nehézségei közepette, azokat Krisztussal egységben éljük meg a magunk és a világ üdvösségéért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése