Az imént elhangzott evangéliumi történet először igen sokat mond arról, hogyan viszonyul Jézus az egyes emberhez, a közösséghez és a tömeghez, másrészt pedig jelképek segítségével azt akarja tudomásunkra adni, hogy őbenne, őáltala a földön Isten életének és áldásának a teljessége van jelen.
A mai evangéliumi szakaszban az emberi élet és az ember életét alkotó kapcsolattartás három mozzanata figyelhető meg, ami itt egymásra épül, és egymást kölcsönösen megvilágítja. Kiinduló pont a mély és nagyon személyes kapcsolat két ember között: a barátság.
Feltételezhetjük, hogy Keresztelő Szent János Jézusnak nem csak rokona és előfutára volt, hanem barátja is. Igaz csak Lázár esetében jegyezte fel a krónika, hogy mennyire megrendítette annak halála, de bizonyára a Jánosé is megdöbbentette.
Azonban érdemes más szempontból is párhuzamot vonni a két esemény között! Jézus nem lázas tevékenységbe kezd, hogy felejteni tudjon, hogy ne kelljen, szembenézzen a tényekkel, s azokat feldolgozza, amikor tudomást szerez János haláláról - mint kortársaink többsége – hanem a csendet keresi: „csónakba szállt és elment onnan egy kietlen helyre, egyedül” - egyedül Istennel, a Mennyei Atyával.
Csak a csendben nyernek értelmet a valóban embert próbáló események.
Csak a csendben, az Isten jelenlétében érthető meg, hogy mi az értelme a látszólag értelmetlen dolgoknak: például a barát, szülő, hitvestárs vagy gyermek súlyos betegségének, vagy éppen elvesztésének. Egy-egy természeti katasztrófának, világméreteket öltő ragályos járványnak, anyagi dolgainkban való károsodásnak, jó szándékú törekvéseinkben elszenvedett kudarcainknak.
Csak a csendben lesz világos, hogyan fonódik össze sorsunk a másik emberével. Hisz János halála megelőlegezi Jézusét. S a csenden túl: van, amikor a magány az egyetlen válaszadó fölmerülő kérdéseinkre, kételyeinkre.
Azonban a közember, akinek hivatása mások, a többi ember szolgálata, boldogítása, nem sokáig lehet magányos. Jézust is utoléri a tömeg, de emiatt ő nem méltatlankodik, nem elutasító a tömeggel szemben – ami, sajnos eléggé divattá vált napjaink rohanó embere számára – hanem szereti. Szereti és gyógyítja. A gyógyítás ebben az esetben a sikeres kapcsolatteremtés netovábbja. Átalakít, megment, ajándékoz.
Minderre azonban a kis közösséget, az apostolokat is meg kell tanítania, melynek ő a lelke és a vezetője. Tanítványai ugyanis elküldenék a tömeget: mintha csak azt mondanák, vége a fogadóórának, menjetek haza! Jézus válasza meglepő. Nem csak arra inti őket, hogy ne küldjék el a tömeget, hanem arra is, hogy szolgálják ki: „adjatok nekik enni”.
Az újfajta közösségnek tagjai, melyet Jézus alapít, az Egyház, felelősséget kell, hogy érezzenek embertársaik iránt.
Az eszközök szegénysége sem riasztja el a Mestert a szolgálattól, a szükségben lévők megsegítésétől! Annyi elég, amennyi van, jelenesetben az öt kenyér és a két hal, hogy megvalósítsa az összetartozás, a szolidaritás közösségét! Ellentéte ez a kommunisztikus törekvéseknek, amely azt vallja, előbb meg kell változtatni a társadalmat, aztán majd, egyszer az egyének, a személyek élete is jobbra fordul… de ezt a mentalitást, felfogást, azt hiszem, jól ismerjük a 89-es előtti időkből.
Krisztus nem fényes jövőt, hanem testvéri jelent ajánl. S nem mennyei kenyeret küld, mint egykor Atyja a pusztában éhező választott népnek, hanem a meglevőt, a közösség birtokában levőt szaporítja meg és osztatja szét, s lám, mindannyian ettek és jól is laktak. Ez ma is így van, azaz így lehetne, ha komolyan vennénk tanítását és követnénk életpéldáját.
Igen, ha az ember, körülményei és szegénysége miatt, csak keveset tud tenni testvéreiért, Isten azt akarja, hogy ezt a keveset teljesen és egész szívvel tegye meg, aztán Ő gondoskodik annak megszaporításáról.
A Jézust követő és éhségéről megfeledkező tömeg nem csalódik reményében. Így beigazolódtak az első olvasmányban fölolvasott Izajás próféta szavai: „vegyetek és egyetek pénz nélkül”, és nem csupán anyagi értelemben, hiszen miközben Jézus megszaporította a kenyeret, hogy táplálja testüket, szavát is szétosztotta közöttük, hogy táplálja lelküket.
Azt mondtuk, hogy az evangéliumi részlet először igen sokat mond arról, hogyan viszonyul Jézus az egyénhez, a közösséghez és a tömeghez, másrészt jelképek segítségével azt a tanítást fogalmazza meg, hogy Jézusban Isten életének és áldásának teljessége van jelen a földön.
A kenyér az Ószövetség világában az isteni élet és gondoskodás szimbóluma. Isten mannával táplálta az Egyiptomból kiszabadított népet. S ez azt jelenti, hogy a zsidóság a pusztai vándorlás idején valamiképpen megtapasztalta Isten életet adó jelenlétét. Illés prófétát a nagy éhínség idején hollók táplálták kenyérrel. E leírás azt szimbolizálja, hogy Isten gondoskodott választottairól. Elizeus próféta száz embert táplált a megszaporított húsz árpakenyérrel. Ez jelképes kifejezése annak, hogy Isten a prófétákon keresztül élettel ajándékozta meg népét.
Az evangéliumi kenyérszaporítási csodát ezeknek az ószövetségi jelképeknek tükrében kell látnunk, s nem szabad a szöveg szó szerinti jelentésénél megragadnunk, hanem észre kell vennünk, hogy a leírás jelképei Jézusra, az örök élet zálogára irányítják figyelmünket.
Az esti időpont és a kenyértörés szavai az utolsó vacsora eseményét idézik. A leírásban említett füves rész a szimbólumok nyelvén a tavaszra, Jézus húsvétjára utal. A jóllakottság azt szimbolizálja, hogy Jézus nemcsak közvetíti Isten áldását, hanem Ő maga Isten áldása, Ő az örök élet kenyere. A tizenkét kosár is jelkép, amely arra utal, hogy Jézus örök életet adó ereje a tizenkét apostol közvetítésével árad a világra.
Aki elkötelezetten követi Krisztust, benne mindent megtalál, amire csak földi és örök élete szempontjából szüksége van. De végtelen szeretetére támaszkodó biztos, megingathatatlan hittel kell Őt követni. Akkor megértjük Pál apostol szenvedélyes felkiáltását, mely a szentleckében hangzott fel: „Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard?” (Róm 8,35). Sem az élet viszontagságai, sem az apostoli élet nehézségei nem szakíthatják el a tanítványt Mesterétől, mivel meg van győződve arról, hogy az Ő szeretetéből merített erővel bármi nehézséget leküzdhet, mert reményünk az Úr Jézus személyes szeretetén nyugszik, s ezért életünk válasz kell, hogy legyen az Ő szeretetére.
Ehhez persze nem elég a kötelességszerű, rutinos, megszokott vallásosság. Aki Krisztust az erényes élet megjutalmazójának, földi gondjaink megoldójának tekinti csupán, s nem magának a jutalomnak és az egyetlen fontosnak, az ezt nem érti.
Ehhez szerelemmel párosult áldozatos szeretet kell, amiben nem arra figyelünk, hogy mi milyen áldozatot hozunk, milyen lemondásokra vagyunk képesek, hogy mennyit imádkozunk és böjtölünk… hanem ahol az isteni Vőlegény értünk hozott áldozatától megrendülve és belőle erőt merítve belépünk a nagylelkű ingyenesség világába, ahol már nem valamit adunk, hanem önmagunkat – egészen és feltétel nélkül.
A mai szentmisén köszönjük meg Istennek, hogy elküldte nekünk Jézust, áldásának teljességét, az örök élet kenyerét. És kérjük Őt, segítsen, hogy Jézus életpéldájából és tanításából táplálkozva egykor valamennyien eljuthassunk Isten örök lakomájára.
A mai evangéliumi szakaszban az emberi élet és az ember életét alkotó kapcsolattartás három mozzanata figyelhető meg, ami itt egymásra épül, és egymást kölcsönösen megvilágítja. Kiinduló pont a mély és nagyon személyes kapcsolat két ember között: a barátság.
Feltételezhetjük, hogy Keresztelő Szent János Jézusnak nem csak rokona és előfutára volt, hanem barátja is. Igaz csak Lázár esetében jegyezte fel a krónika, hogy mennyire megrendítette annak halála, de bizonyára a Jánosé is megdöbbentette.
Azonban érdemes más szempontból is párhuzamot vonni a két esemény között! Jézus nem lázas tevékenységbe kezd, hogy felejteni tudjon, hogy ne kelljen, szembenézzen a tényekkel, s azokat feldolgozza, amikor tudomást szerez János haláláról - mint kortársaink többsége – hanem a csendet keresi: „csónakba szállt és elment onnan egy kietlen helyre, egyedül” - egyedül Istennel, a Mennyei Atyával.
Csak a csendben nyernek értelmet a valóban embert próbáló események.
Csak a csendben, az Isten jelenlétében érthető meg, hogy mi az értelme a látszólag értelmetlen dolgoknak: például a barát, szülő, hitvestárs vagy gyermek súlyos betegségének, vagy éppen elvesztésének. Egy-egy természeti katasztrófának, világméreteket öltő ragályos járványnak, anyagi dolgainkban való károsodásnak, jó szándékú törekvéseinkben elszenvedett kudarcainknak.
Csak a csendben lesz világos, hogyan fonódik össze sorsunk a másik emberével. Hisz János halála megelőlegezi Jézusét. S a csenden túl: van, amikor a magány az egyetlen válaszadó fölmerülő kérdéseinkre, kételyeinkre.
Azonban a közember, akinek hivatása mások, a többi ember szolgálata, boldogítása, nem sokáig lehet magányos. Jézust is utoléri a tömeg, de emiatt ő nem méltatlankodik, nem elutasító a tömeggel szemben – ami, sajnos eléggé divattá vált napjaink rohanó embere számára – hanem szereti. Szereti és gyógyítja. A gyógyítás ebben az esetben a sikeres kapcsolatteremtés netovábbja. Átalakít, megment, ajándékoz.
Minderre azonban a kis közösséget, az apostolokat is meg kell tanítania, melynek ő a lelke és a vezetője. Tanítványai ugyanis elküldenék a tömeget: mintha csak azt mondanák, vége a fogadóórának, menjetek haza! Jézus válasza meglepő. Nem csak arra inti őket, hogy ne küldjék el a tömeget, hanem arra is, hogy szolgálják ki: „adjatok nekik enni”.
Az újfajta közösségnek tagjai, melyet Jézus alapít, az Egyház, felelősséget kell, hogy érezzenek embertársaik iránt.
Az eszközök szegénysége sem riasztja el a Mestert a szolgálattól, a szükségben lévők megsegítésétől! Annyi elég, amennyi van, jelenesetben az öt kenyér és a két hal, hogy megvalósítsa az összetartozás, a szolidaritás közösségét! Ellentéte ez a kommunisztikus törekvéseknek, amely azt vallja, előbb meg kell változtatni a társadalmat, aztán majd, egyszer az egyének, a személyek élete is jobbra fordul… de ezt a mentalitást, felfogást, azt hiszem, jól ismerjük a 89-es előtti időkből.
Krisztus nem fényes jövőt, hanem testvéri jelent ajánl. S nem mennyei kenyeret küld, mint egykor Atyja a pusztában éhező választott népnek, hanem a meglevőt, a közösség birtokában levőt szaporítja meg és osztatja szét, s lám, mindannyian ettek és jól is laktak. Ez ma is így van, azaz így lehetne, ha komolyan vennénk tanítását és követnénk életpéldáját.
Igen, ha az ember, körülményei és szegénysége miatt, csak keveset tud tenni testvéreiért, Isten azt akarja, hogy ezt a keveset teljesen és egész szívvel tegye meg, aztán Ő gondoskodik annak megszaporításáról.
A Jézust követő és éhségéről megfeledkező tömeg nem csalódik reményében. Így beigazolódtak az első olvasmányban fölolvasott Izajás próféta szavai: „vegyetek és egyetek pénz nélkül”, és nem csupán anyagi értelemben, hiszen miközben Jézus megszaporította a kenyeret, hogy táplálja testüket, szavát is szétosztotta közöttük, hogy táplálja lelküket.
Azt mondtuk, hogy az evangéliumi részlet először igen sokat mond arról, hogyan viszonyul Jézus az egyénhez, a közösséghez és a tömeghez, másrészt jelképek segítségével azt a tanítást fogalmazza meg, hogy Jézusban Isten életének és áldásának teljessége van jelen a földön.
A kenyér az Ószövetség világában az isteni élet és gondoskodás szimbóluma. Isten mannával táplálta az Egyiptomból kiszabadított népet. S ez azt jelenti, hogy a zsidóság a pusztai vándorlás idején valamiképpen megtapasztalta Isten életet adó jelenlétét. Illés prófétát a nagy éhínség idején hollók táplálták kenyérrel. E leírás azt szimbolizálja, hogy Isten gondoskodott választottairól. Elizeus próféta száz embert táplált a megszaporított húsz árpakenyérrel. Ez jelképes kifejezése annak, hogy Isten a prófétákon keresztül élettel ajándékozta meg népét.
Az evangéliumi kenyérszaporítási csodát ezeknek az ószövetségi jelképeknek tükrében kell látnunk, s nem szabad a szöveg szó szerinti jelentésénél megragadnunk, hanem észre kell vennünk, hogy a leírás jelképei Jézusra, az örök élet zálogára irányítják figyelmünket.
Az esti időpont és a kenyértörés szavai az utolsó vacsora eseményét idézik. A leírásban említett füves rész a szimbólumok nyelvén a tavaszra, Jézus húsvétjára utal. A jóllakottság azt szimbolizálja, hogy Jézus nemcsak közvetíti Isten áldását, hanem Ő maga Isten áldása, Ő az örök élet kenyere. A tizenkét kosár is jelkép, amely arra utal, hogy Jézus örök életet adó ereje a tizenkét apostol közvetítésével árad a világra.
Aki elkötelezetten követi Krisztust, benne mindent megtalál, amire csak földi és örök élete szempontjából szüksége van. De végtelen szeretetére támaszkodó biztos, megingathatatlan hittel kell Őt követni. Akkor megértjük Pál apostol szenvedélyes felkiáltását, mely a szentleckében hangzott fel: „Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard?” (Róm 8,35). Sem az élet viszontagságai, sem az apostoli élet nehézségei nem szakíthatják el a tanítványt Mesterétől, mivel meg van győződve arról, hogy az Ő szeretetéből merített erővel bármi nehézséget leküzdhet, mert reményünk az Úr Jézus személyes szeretetén nyugszik, s ezért életünk válasz kell, hogy legyen az Ő szeretetére.
Ehhez persze nem elég a kötelességszerű, rutinos, megszokott vallásosság. Aki Krisztust az erényes élet megjutalmazójának, földi gondjaink megoldójának tekinti csupán, s nem magának a jutalomnak és az egyetlen fontosnak, az ezt nem érti.
Ehhez szerelemmel párosult áldozatos szeretet kell, amiben nem arra figyelünk, hogy mi milyen áldozatot hozunk, milyen lemondásokra vagyunk képesek, hogy mennyit imádkozunk és böjtölünk… hanem ahol az isteni Vőlegény értünk hozott áldozatától megrendülve és belőle erőt merítve belépünk a nagylelkű ingyenesség világába, ahol már nem valamit adunk, hanem önmagunkat – egészen és feltétel nélkül.
A mai szentmisén köszönjük meg Istennek, hogy elküldte nekünk Jézust, áldásának teljességét, az örök élet kenyerét. És kérjük Őt, segítsen, hogy Jézus életpéldájából és tanításából táplálkozva egykor valamennyien eljuthassunk Isten örök lakomájára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése