Az ember földi életét egy nagy utazáshoz hasonlíthatnánk, amelynek napvilágos és sötét, mondhatnánk azt, hogy alagutas szakaszai vannak. Az előbbi világosság felűről, az Istentől jön, míg a sötét, alagutas szakaszt csak az ember alkotta, mesterséges fények világítják be. Az égi fény mindnyájunk számára a hitből fakad, míg a földi világosság a tudományból, az emberi okoskodásból származik.
Nagy kérdés, melyiket választjuk? Vajon önfeledt szórakozóként, vagy komolyan kérdező, Krisztust megvalló emberként akarunk előre haladni az élet útján?
Olyan nagyszerű eligazítást ad számunkra e döntő kérdés megválaszolásában a mai evangéliumi szakasz (Mt 14,22-33): Jézus vízen járásának leírása.
Ebben Péter apostol pillanatok alatt átélte mind a hit biztonságát és erejét, mind az emberi okoskodás és tudás bizonytalanságát. Az Úr Jézusnak mindenesetre az volt a célja ezzel az eseménnyel, hogy apostolait és általuk minden követőjét teljesen nyitottá tegye a hitre és ráhangolja őket a feltétlen Istenbe vett bizalomra.
Az esemény nyomban a kenyérszaporítási csoda után játszódik le. Jézus felszólítja apostolait: szálljanak bárkába és evezzenek a Genezáreti tó túlsó partjára. Ő majd elbocsátja a tömeget.
Az apostoloknak ellenszelük van. Óriási erőfeszítéssel küzdenek a hullámokkal, emiatt, még éjszaka 3 órakor is a tavon vannak. Testi és lelki erejük egyaránt kimerülőben volt már, amikor Jézus jött feléjük a vízen járva. A kétségbeesett, idegileg felzaklatott tanítványok démoni erő megjelenésére gondolnak. Fölkiáltanak: kísértet. Jézus szava azonban megnyugtatja őket: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!”
Ekkor Péter apostol, aki talán tesztelni akarja az Urat, ezt mondja: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” „Ő azt mondta: Jöjj!” Erre Péter kiszállt a bárkából, és elindult Jézus felé a vízen járva.
Pétert fenntartotta a hite. A hullámok azonban erősen csapdostak, a szél is tombolt, és Péter hite megingott. A hit biztonsága helyet jön a kétely, az emberi okoskodás: hogy ép ésszel ilyent nem lehet tenni, biztosan elsüllyedek, hiszen nincs szilárd talaj a lábam alatt –, gondolja, és máris süllyedni kezd a gondolkodó, sok tapasztalattal rendelkező és a halászmesterségét jól értő Péter. Gondolkodása nem volt oktalan, és mégis – míg előbb hite fenntartotta, addig most a „tudománya” süllyedni hagyta. Jézushoz kiált: „Uram ments meg engem”, Jézus kézen fogja és kihúzza őt, de nem mulasztja el a tanítást: „Te kicsinyhitű miért kételkedtél?”
Péter az Úr iskolájában döbbenhetett rá a hit fontosságára, szerepére, arra, hogy egyedül kire bízhatja az életét. Saját ingadozásában, félelmében átélte a hit csodás erejével szemben az emberi gondolkodás és gondoskodás gyengeségét.
Olykor valahogy így vagyunk mi is, kishitű keresztények: félünk az „ellenszéltől”, a veszélyektől, elbátortalanodunk a nehézségek idején és amikor a talaj is inog a lábunk alatt, amikor süllyedni kezdünk segítségért kiáltunk, de vakságunkban Jézust kísértetnek nézzük. Viszont, amikor felismerjük Őt, a vigasz pillanataiban mindenre képesnek hisszük magunkat. Mint Péter, aki elindul a vízen Jézus felé. Aztán megrémülünk: „lehetséges, hogy vízen járok?” A kétely marcangolja szívünket. Újra segítségért kiáltunk, most már kétségbeesetten.
S Jézus kinyújtja kezét, hogy segítsen. Ő mindig ezt teszi, ha eleven a hitünk, ha nem kételkedünk az ő isteni hatalmában, ha valóban feléje fordulunk, és csak benne bízunk, akkor nem engedi, hogy elsüllyedjünk. S amikor megtapasztaljuk, hogy mennyire számíthatunk rá, akkor a „szél is eláll”!
Egyszer minden embernek döntenie kell, hogy az Istenbe vetett hit segítségével, sokszor tajtékozó hullámokon Jézus kezét fogva, vagy Isten nélkül, de szilárd talajt érezve a lába alatt, anyagi javakkal bebiztosítva akarja-e járni az élet útját, s élni a hétköznapokat?
A hit független a lábunk alatti talajtól, a kétes biztonságot ígérő anyagi világtól. A hit úgy tart bennünket, mint madarat a szárnya. Letörhet alatta a száraz ág, de nem fél, hiszen kitárja szárnyait, s tovaröppen. „A hit - a zsidókhoz írt levél szerint - szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk”(11,1).
Tehát látás és érzékelés nélkül is igazi biztonságot jelent.
Míg a tudás mindig csak az alattunk lévő talajra vonatkozik: a földhöz, a földi dolgokhoz és eseményekhez, az anyaghoz kötött életünket vizsgálgatja. Addig a hit már csak azért is sokkal többet jelent, mert általa személyekhez kapcsolódunk: emberekhez és Istenhez. Márpedig a személyes, élő kapcsolat Istennel és benne embertársainkkal, sokkal értékesebb, mint bármiféle anyaghoz való kötödés.
Hiszen Ő és csakis Ő jelentheti számunkra a teljes biztonságot az élet minden hullámzása, ingatagsága és hűtlensége ellenére. Ezt a nagy igazságot fogalmazza meg és önti versbe Arany János, amikor a Fiához címzett versében a következőket írja:
„Látod, én szegény költő vagyok:
Örökül hát nem sokat hagyok,
Legföljebb mocsoktalan nevet:
A tömegnél hitvány érdemet…
Ártatlan szíved tavaszkertében
A vallást ezért öntözgetem...
Mert szegénynek drága kincse a hit,
Tűrni és remélni megtanít:
S néki, míg a sír rá nem lehel,
Mindig tűrni és remélni kell!”...
Az ember életében a legfontosabb dolog a hit kel-hogy legyen, mert hit nélkül sötétbe vezet életünk útja, mégpedig mind nagyobb sebességgel és vezető nélkül. Lehet útközben szórakozni és művelődni, játszani vagy dolgozni, anyagi javakat gyűjteni vagy szétszórni, lehet ideig-óráig a pillanat műveibe belemélyedni, de nem lehet a békés, biztonságos megérkezést remélni. Ha Isten nem biztonság számunkra, akkor értelmetlen semmibe hullás lesz az egész életünk.
Hit nélkül csupán egy vak sors játékszerei vagyunk. Nem találunk magyarázatot az élet sok-sok kérdésére: az igazságtalanságra, ami bennünket ér: a szenvedésre, amit nem kerülhetünk el: a munkára és erőfeszítésre, aminek nem látjuk a gyümölcsét. De hit nélkül nincs értelme a jóságnak, a lemondásnak, a türelemmel viselt szenvedésnek, megpróbáltatásnak és az engedelmességnek sem.
Amikor hitről beszélek, akkor nem arra gondolok, amit a tolakodó szektásoknak adott válaszunkban – hogy miért nem akarjuk elhagyni vallásunkat, hitünket –, így szoktunk megfogalmazni: „Ki miben született abba haljon is meg”. Ennek a kijelentésnek nagyon kevés, szinte azt is mondhatnám, hogy semmi köze sincs az érett, felnőtt hithez és az öntudatos vallásossághoz. Ez a kijelentés arra enged következtetni, hogy üres formaságokhoz és tartalmatlan szokásokhoz ragaszkodunk, miközben figyelmen kívül hagyjuk a lényeget, azt, ami egyedül számíthat vallásos életünkben: az Istennel való személyes kapcsolat, az elkötelezett, hitből fakadó keresztény élet. Már maga az Úr Jézus is megmondta: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: - Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát”(Mt 7.21).
Márpedig Isten akarata nem az, hogy üres formaságokhoz ragaszkodjunk, hanem az, hogy vallásos szokásainkat megtöltsük élettel. Gondolok itt az Isten- és felebarát iránti szeretet konkrét tetteire: a napi imára, a vasárnap és ünnepnapi, sőt a hétköznapi szentmisén való részvételre, a rendszeres szentgyónásra, szentáldozásra, a gyerekek vallásos nevelésére, a szülök és gyerekek közötti őszinte tiszteletre és szeretetre, minden ember megbecsülésére, a szegény, gondokkal küszködő, elhagyatott embertársak megsegítésére...
A hétköznapi szentmisével kapcsolatosan szeretném megjegyezni, annyira elszomorító, itt Felső Háromszéken, az úgynevezett szentföldön, az, hogy nem tudunk mit kezdeni a hétköznapi szentmisékkel, nem tudjuk kellően értékelni Istennek ezt a hatalmas, ingyenes ajándékát, s ennek köszönhetően, ha nem halottért van a szentmise, akkor szinte senki, vagy csak egy, két, három személy vesz részt a szentmisén... Tényleg nem tudjuk, vagy nem hisszük, hogy micsoda érték rejlik benne, hogy milyen óriási, lelki energia forrás lehetne az a mi számunkra, az élet megpróbáltatásai, nehézségei közepette?
Visszatérve az előbbi gondolathoz, ha vallásos életünkben csak a külsőségekhez ragaszkodunk, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy fiataljaink, gyerekeink nem gyakorolják a vallást. Ők bátran rákérdeznek a dolgok miértjére, és ha nem látják, nem tapasztalják azok lényegét és értelmét, akkor nem kérnek belőle, elvetik maguktól.
A hitet csak akkor leszünk képesek tovább adni és elfogadtatni, ha vallott hitünk és életvitelünk, magatartásunk között szoros egység van, ha nem kétfajta életet élünk, egy úgynevezett vallásosat a templomban és egy pogány, isten nélküli durva életet azon kívül, hanem csak egyet, de azt ízig-vérig keresztény, azaz krisztusi módon.
Ha képesek vagyunk megláttatni a hit lényegét, ha képesek vagyunk megtapasztaltatni a vallásos élet pozitívumait és mindazt a pluszt, amit a hit nyújt nekünk az Isten nélküli világgal szemben, ha a mindennapokban kiegyensúlyozott életvitelünkkel tudjuk bizonyítani azt, hogy az Istennel való élet, örömmel telítettebb, szebb és boldogabb, mint az Isten nélküli élet, akkor egészen biztos, hogy fogékonyabbak lesznek a hitre, a vallásos életre...
Witgenstein, a neves keresztény filozófus szerint: „Hinni Istenben annyi, mint látni, hogy az életnek értelme van”! Viszont a keresztény hit ennél sokkal több. Hinni Istenben annyi, mint hinni a Végtelen Szeretetben, a háromszemélyű egy Istenben, aki már itt a földön képes boldogítani bennünket, aki hozzá segít ahhoz, hogy testileg-lelkileg kiegyensúlyozott életet éljünk, aki tenyerén hord itt minket, és nem ejt el végleg még a halálban sem, hanem felfog bennünket az örök élet biztonságába.
„Uram, Jézus Krisztus, azért jöttél és hívtad az embereket, hogy kövessenek téged. Oly keveset tudok rólad! Lépj a lelkem elé! Nyisd meg szememet, hogy lássam, ki vagy! Nyisd meg fülemet, hogy belém hatoljanak szavaid! Szólítsd szívemet, hogy fölébredjen és téged kövessen!”
(Romano Guardini)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése