Szentírási részek: 1 Kir 3. 5. 7-12 // Róm 8, 28-30 // Mt 13, 44 - 46
A mai szentírási szakaszok alapgondolatát röviden így fogalmazhatnánk meg: az a boldogság, amelyet Isten az ember számára megálmodott, felbecsülhetetlen érték, óriási kincs, aminek megszerzéséért érdemes minden áldozatot meghozni.
Az ószövetségi olvasmányban (1 Kir 3. 5. 7-12) Salamon király trónra lépése után, imájában nem hosszú életet, vagy evilági gazdagságot kér Istentől, de nem is ellenségeinek halálát kívánja, hanem „éber szívet, hogy meg tudja különböztetni a jót meg a rosszat”, hogy megértse Isten akaratát, engedelmes lelkületet, hogy teljesíteni is tudja azt. Bölcsességért könyörög, hogy igazságot szolgáltathasson, hogy kellő okossággal vezethesse népét.
A bölcsesség ebben az esetben nem valami furfangosság, nem másokat kijátszó „életművészet”. A bibliai bölcsesség az Istennel való együttgondolkodás, a vele való azonosulás, akaratunk alárendelése Isten akaratának. Mivel Salamon lelki dolgot kér, Isten jutalmul a bölcsesség, az éber szív mellett, gazdagságot, hírnevet és hosszú életet is ad neki.
Salamon kérése megmutatja nekünk, hogy az igazi bölcsesség, az éber szív, az olyan szív, amely meghallgat, érzékeny az igazság hangjára és ezért képes megkülönböztetni a jót a rossztól, és ez többet ér a föld minden összeharácsolt kincsénél, viszont ezt egyedül Isten adhatja meg az őt kérőnek.
Salamon esetében a kérés Izrael, vagyis a nép vezetésére irányul, amelyet Isten üdvözítő tervének kinyilatkoztatására választott ki. Izrael királyának Istennel összhangban kell lennie, hallgatnia kell Szavát, hogy az Úr által kijelölt úton, az igazságosság és béke ösvényein tudja vezetni a népet.
Salamon példája azonban mindenkire érvényes. Lelkiismeretünk lehetővé teszi, hogy „királynak” megfelelő módon cselekedjünk, a jót tegyük és a rosszat elkerüljük. A lelkiismeret képessé tesz bennünket az igazság hangjának meghallására és éber követésére. Azok a személyek, akik vezetői feladatot teljesítenek még nagyobb felelősséggel tartoznak, tehát még inkább szükségük van Isten segítségére.
Viszont mindannyiunknak megvan a maga teendője és felelőssége. Azonban a nem megfelelő gondolkodásmód, mentalitás miatt dolgokat és szívességeket kérünk Istentől, holott életünk és a társadalom életének valódi minősége mindannyiunk lelkiismeretétől, a jó felismerésére és megvalósítására irányuló képességünktől függ, amellyel a békét és az igazságot szolgálhatjuk.
A szentleckében Pál apostol arra a megdöbbentő és varázslatos titokra emlékezik, hogy Istennek nincs más célja az emberrel, mint hogy megdicsőítse, azaz minden álmát felülmúló boldogsággal ajándékozza meg. Viszont Isten célja akkor valósulhat meg, ha az ember az igazi bölcsességgel rendelkezve, törekszik hasonlóvá válni Krisztushoz, ha az ő tanítása szerint él. Mivel Krisztus a szenvedés és a halál által részesült a feltámadásban és a dicsőséges örök életben, a mi életünk is ezen az úton érheti el a teljességét, juthat el végső céljához, az örök boldogságba.
A mai evangéliumi szakasz, az Országról szóló példabeszédekkel Jézusra, a megtestesült Bölcsességre mutat, aki megtanítja az embereknek a mennyek országa meghódításához szükséges bölcsességet. A példabeszédben kifejtett tanítása rendkívül eleven, megrázza a szívet-lelket, és így cselekvésre késztet.
Az Úr Jézus az evangéliumi hasonlatokkal az Isten boldogító jelenlétével egyenértékű mennyek országának felbecsülhetetlen értékéről beszél, és az ezzel kapcsolatos helyes emberi magatartásformákra buzdít.
Jézus a mennyek országát először a szántóföldbe rejtett kincshez hasonlítja. A példabeszédben szereplő ember, aki minden bizonnyal bérli a szántóföldet, ezért amikor megtalálja a kincset, örömében fogja magát, eladja mindenét, amije csak van és megveszi a földet, hogy így a kincs birtokába juthasson.
Hasonló a helyzet a mennyek országát megtaláló ember esetében is. Aki fölfedezi ezt az országot, az Istennel való boldogságot, eladja mindenét, azaz elutasítja mindazt, ami Isten közelségét, Istennel való személyes kapcsolatát akadályozná. A kincsről nem tudó emberek szemében ostobának, élet idegennek látszik. Ő azonban boldog, és tudja, hogy amit tesz, jól teszi.
Ugyanezt tanítja a másik hasonlat is, amelyben Jézus azt hangsúlyozza, hogy az országot, az Istennel való kapcsolatot keresni is kell. A példázatban szereplő kereskedő igazgyöngyöt keresett és talált is egy nagyon értékeset, ezért eladta mindenét, csakhogy birtokolhassa, megvásárolhassa azt.
Mindaz, akinek nincs tudomása az igazgyöngyről, s csak a kereskedő önkiüresítését látja, bolondnak tartja emberünket, aki látszólag tönkreteszi saját egzisztenciáját, megélhetését. A gyöngy birtokosa azonban biztos a dolgában.
Ugyanígy van, a mennyek országát, Isten barátságát kereső ember esetében is. Amikor az országra rátalál, merészen elutasítja minden látszólagos, evilági értékét, mert tudatában van annak, hogy ez a birodalom a bizonytalan és gyorsan tovatűnő földi lét garanciáival szemben minden álmunkat felülmúló örök-életet, örömet és boldogságot ígér.
Mindkét hasonlatban egy értékes kincs felfedezéséről van szó: az első ember véletlenül akad rá, a második tudatosan keresi. Azonban a közös mindkettőben az, hogy sietve mindenüket eladják, és megszerezik azt. A mennyek országa – az Isten boldogító jelenlétének megtapasztalása, a barátság Istennel, az Evangélium, a kereszténység, a kegyelem, – az a kincs, amely ugyan rejtve, de mégis jelen van a mi világunkban is.
Sokan vannak egészen a közelében, s mégsem fedezik fel, vagy ha felfedezték, nem becsülik értéke szerint, vagy nem sokat törődnek vele, és a földi országnak, az e világnak adják az elsőbbséget, mert jobban szeretik az anyagi jólétet, a gazdagságot, a szenvedélyeket, a pillanatnyi földi örömöket.
Csak az határozza el, hogy megszerzéséért „minden javát eladja”, aki éber szívvel meg tudja különböztetni a jót a rossztól, az igazi boldogságot, a látszat boldogságtól, az örökkévalót a mulandótól, a látszatot a lényegtől.
Igaz, Jézus nem keveset kér az Ország elnyeréséért, a vele való barátságért, az örök boldogságért, hanem mindent. De az is igaz, hogy nem keveset ígér, hanem elképzelhetetlenül sokat: örök életet, az Istennel való örök és boldogító közösségben.
Ezek a szentírási szövegek nemcsak a kortársaknak szóltak, hanem határozott kérdéseikkel bennünket is megszólítanak. Vajon tudatosítottuk-e már magunkban, hogy Isten milyen felbecsülhetetlen értékű életet készített számunkra? S ha igen, úgy irányítjuk-e életünket, mint a hasonlatok emberei? Vagy még mindig vannak vélt kincseink, amelyek megakadályozzák, hogy elnyerhessük az igazi értéket, magát Istent?
Ha őszinték vagyunk, nyilvánvaló, hogy ezekre a kérdésekre nem tudunk azonnal, s egyértelműen válaszolni. Éppen ezért legalább a jövőben igyekezzünk a példázat embereinek nyomába lépni. Próbáljunk megszabadulni látszat-értékeinktől, evilági csecsebecséinktől, hogy elnyerhessük a maradandó boldogság kincsét és az örök élet igazgyöngyét.
Ma még mások élettörténetben láthatjuk, hogy mennyit is érnek az evilági kincsek, egy halálos-betegség, egy láthatatlan vírus megjelenésével, de talán holnap, holnapután a saját bőrünkön is tapasztalni fogjuk...
Ha a földi élet megőrzéséért az ember hajlandó minden javát feláldozni, miért ne kellene még inkább így tennie örök élete elnyeréséért?
A tengerbe vetett hálóról, a halászat végén a jó és a rossz halak elválasztásáról és a hitványok kiszórásáról szóló példabeszédnek is ugyanez a végkövetkeztetése.
A fontosak nem az ideiglenes, a néhány napig, óráig tartó helyzetek, hanem a végsők, a döntőek és örökkévalóak. Ezeket az utóbbiakat azonban az időben, a jelen pillanatban készíti elő az, aki igazi bölcsességgel, éber szívvel cselekszik. Nem elég tehát a példabeszédet meghallgatni, meg is kell azt érteni. Maga Jézus kérdezi hallgatóitól, s általuk tőlünk is: „Megértettétek mindezeket?”
Nem elvontan, általánosságban kell megérteni, nem is másokra vonatkoztatva, hanem önmagunkra alkalmazva, az élethez való konkrét viszonyunkban, személyes kapcsolatainkban. Aki így érti meg a példabeszédeket, az lesz Jézus igazi tanítványa, aki – Jézus szavai szerint – „hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő”.
Ez azt jelenti, hogy az újban, az Újszövetségi Szentírásban, és a régiben, az Ószövetségben meg tudja találni magatartásának, életvitelének bölcs mértékét és iránymutatását.
S ha megtalálta az isteni bölcsesség iránymutatását és magáévá tette, akkor aztán sem az Ország meghódításához szükséges lemondások, sem az élet megpróbáltatásai nem döbbentik meg. Megérti ugyanis, hogy nem a földi, hanem az örök boldogság a fontosabb és arról is meggyőződik, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik” (Róm 8,28).
Ezért kértük a szentmise bevezető könyörgésében és kérjük most elmélkedésünk befejeztével is:
„Istenünk, benned bízók oltalmazója, aki nélkül semmi sem szent, semmi sem állandó: áraszd ránk bőséges irgalmadat – adj nekünk bölcsességet és éber szívet, élő hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, értelmet és érzéket –, hogy irányításoddal úgy használjuk a mulandó javakat, hogy szívünk már most a maradandókhoz ragaszkodjék.” Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése