vasárnap, október 27, 2019

„Isten, irgalmazz nekem!”- Évközi 30. vasárnap

Az első olvasmányból hallhattuk: „a nyomorgók jajszava áthat a felhőkön”(Sir 35,17) és kegyelmet talál, mert Isten egyedül a hozzá folyamodók szívét nézi. Ha vannak valakik, akiket a mennyei Atya jobban szeret, akkor ezek a Szentírásban a „Jahve szegényeinek” nevezettek, akik alázatos, bűnbánó, bizalommal telt lélekkel fordulnak hozzá. A Szentírás dicséri az alázatos ember imáját, aki tudatában van méltatlanságának és annak, hogy segítségre, üdvösségre szorul. Ez az ima „hatol át a felhőkön”, ennek az imádkozónak ad Isten kegyelmet és szolgáltat neki igazságot.

Az ószövetségi olvasmány (Sir 35, 15b-17. 20-22a) kiváló bevezetőként szolgál a farizeusról és a vámosról szóló evangéliumi példabeszédhez (Lk 18,9-14), ahol Jézus szembeállítja egymással a nagyképű, a gőgös és az alázatos ember imáját.
A farizeus szó a mai általános szóhasználatban azt a kettős magatartást bélyegezi meg, amely álszent módon mást mutat, mint amit él, s másként beszél, mint érez, illetve aki az ember szemébe mosolyog és szépeket mond, de a háta mögött kigúnyolja, elítéli és megszólja. Ha őszinték vagyunk önmagunkkal szemben, akkor el kell ismernünk, hogy ez az elítélendő kettős magatartás olykor tőlünk, templomba járó keresztényektől sem idegen.
Eredetileg – Jézus korában – a „farizeus” vallási csoportosulást jelentett, ahhoz a zsidó vallási párthoz való tartozást, amely a törvény iránti tiszteletével és betű szerinti ragaszkodásával tűnt ki. Sajnos idővel a törvény betűje került előtérbe, míg lelki töltete, tartalma elmaradt. A magát tökéletesnek tartó farizeus el van telve önmagával, meg elégszik a külső, előírásos igazságossággal, szíve viszont tele van gőggel és embertársa megvetésével. Az evangéliumokból kitűnik, hogy az Úr Jézus elítéli a farizeusi mentalitást, vagyis azt az állandó veszélyt, mely azzal fenyeget minden vallásos lelket, hogy az Isten keresésében, az Istennel való kapcsolat megélésében, megelégszik a törvény, az előírások, az üres, élettelen hagyományok gyakorlásával.

Ezzel az embertípussal állítja szembe Jézus a vámost, a társadalmilag és vallásilag lenézett embert. A vámos szó ma nem teszi rögtön érthetővé, hogy miért. Talán, ha adóbérlőnek, adóbehajtónak neveznénk ezt az embert, akkor mindjárt megértenénk a megvetés okát is. Ugyanis a rómaiak nem maguk hajtották be az adókat, hanem bérlőknek adták ki az adószedés jogát. Azok az államnak egy bizonyos részt fizettek, s aztán a többit a maguk zsebére szedték. A vámosok megvetett emberek voltak, akiket a pogány megszállókkal való kapcsolatuk és a gyakran zsaroló pénzbehajtás miatt a nyilvános bűnösök közé soroltak. A törvénytisztelő zsidóknak illett ezeket elkerülni, Jézus azonban másként tett.
Az izraeliták, magát a rómaiak adóigényét Isten jogait sértő dolognak tartották, a tetejében szegények is voltak, s alig-alig tudtak az adókötelezettségeknek eleget tenni. Érthető, hogy egészen különös megvetéssel sújtották azokat a közülük származó személyeket, akik e téren kiszolgálták az idegen hatalmat, s nem szégyelltek honfitársaik kicsikart fillérein meggazdagodni.

Ezek után nem csoda, hogy a példabeszédbeli vámos nem mert a templom belsejébe menni, szemét s kezét sem emelte az égre. „Mellét verte” – mondja a magyar szöveg. A vámos mozdulata nem tanult, szertartásos gesztus, hanem a keserűség önkéntelen megnyilatkozása. „A kétségbeesés kitörése ez – írja J. Jeremias szentírás-magyarázó – emberünk szíven üti magát, egészen elfelejti, hol van, egészen eluralkodik rajta a fájdalom, hogy Istentől ily messzire szakadt”. Bánja bűnét, elismeri erkölcsi nyomorát, tudatában van annak, hogy méltatlan Isten kegyelmére, ezért szemét lesüti, de ajka mégse néma. Mozdulata nem betanult szertartásos gesztus, de szava az 51. zsoltár kezdete: „Isten, irgalmazz nekem!” Csak épp hozzáteszi töredelme jeléül: „Nekem, bűnösnek”.

Azt hiszem az evangéliumi szembeállítás célja mindannyiunk előtt világos: az alázatosság és a bűnbánat értékének kiemelése, mert az Isten jobban szereti a bűnbánó bűnös alázatát, mint a magát igaznak tartó ember kevélységét, nagyképűségét.
Mindkét ember ugyanazzal a szándékkal megy a templomba: imádkozni akarnak, magatartásuk azonban homlokegyenest ellenkező. A farizeus – öntudatának és jellemének megfelelően –, látszólag hálát ad Istennek, valójában dicsekszik a másik ember rovására. Maga kiválóságát emlegeti, magának tetszeleg. Imádsága monológ, egyoldalú, nem párbeszéd, mintha csak „önmagához imádkozna”. Elvakultságában odáig merészkedik, hogy Istenre is rá akarja erőltetni a „külsőt”, a látszatot, amellyel bemutatja törvénytiszteletét és jóságát. Istent azonban nem lehet dicsekvéssel meghatni.

Hiába terjeszti ki karját és emeli égre a szemeit, nem lát az orránál tovább. Hálaadása szeretetlenség: „nem vagyok olyan, mint a többi”. A magát tökéletesnek tartó farizeus el van telve önmagával, megelégszik a külső, előírásos igazságossággal, szíve viszont tele van gőggel és embertársa megvetésével.

Ezzel szemben a vámos alázatosan hátul áll meg a templomban és bűnösnek vallja magát, s mint mondtuk, az 51. zsoltárt kezdi imádkozni: „Könyörülj rajtam, Istenem!” Nem hálaadás ez, hanem kérés, rimánkodás, mégis jobban tetszik Istennek, mint a farizeus hálaadó-imádsága, ezért a vámos megigazultan és lelkileg megtisztulva tér haza. Isten előtt ugyanis csak alázatosan, igazi énünket feltárva, kegyelmet igényelve állhatunk meg.

Isten országa azoké, akik igénylik, akik tudatában vannak saját kicsiségüknek és Istenre utaltságuknak. Csak a magával elégedetlen, Istent még jobban igénylő ember hite lehet fejlődőképes. Ezért értékes annyira a vámos alázatossága.

Itt el kell mondanunk, hogy a másokkal való összehasonlítás, akármilyen eredménnyel zárul, hamis képet ad önmagunkról. Ha különbnek tartjuk magunkat másoknál, akkor a gőg, a felfuvalkodottság, az elbizakodottság veszélye fenyeget, ha alábbvalónak, akkor a sárga irigységé. Csak az igazán szentek szájából hiteles annak megvallása, hogy ők a földkerekség legbűnösebb emberei; éppen azért, mert alapja nem a másokkal való összehasonlítás, hanem az isteni kegyelem túlcsorduló mértéke, amelyben részesültek.
Ők érzik igazán, hogy ehhez képest eltörpül mindaz a jó, amit tettek. Szent Ferenc atyánkról jegyezték fel, hogy egy alkalommal kijelentette: hogy ha egy gonosztevő kapott volna annyi kegyelmet Istentől, mint ő, az már régen szent volna, míg ő megmaradt bűnös és hálátlan embernek.

A mások fölötti ítélkezésnek ugyanúgy nincs helye az imádságban, mint az önmagunk méricskélésének, elítélésének vagy felmentésének. Éppen ezek a megigazulás legfőbb akadályai, mert az ember az ítélkezés révén olyan dolgokba avatkozik, amelyet Isten magának tart fenn.

Ma is vannak „vallásos” farizeusok? – kérdezhetné valaki. Bizony vannak, ilyen különleges értelemben is: nemcsak az emberek előtt képmutatók, hanem Isten előtt is. Mert hogyan lehetne nevezni azt az embert, aki hónapok, vagy évek teltével a szentgyónását azzal kezdi, hogy: „templomba járok, imádkozom, nem öltem, nem loptam, nem káromkodtam és más bűnöm nincsen”- az ilyen ember ahelyett, hogy a gyóntatószékben megvallaná vétkeit, hibáit, gyarlóságait, amiket egy jó lelkiismeret-vizsgálat keretében fedezett fel, azt állítja, hogy neki semmi bűne, gyónni-valója nincsen. - Mintha csak az evangéliumi farizeust hallanánk: „Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, igazságtalan, házasságtörő… Kétszer böjtölök hetenként, mindenből tizedet adok”(Lk 18,11-12) – Ki is lenne igazabb nála, akiben nincs bűn és teljesíti a törvény minden előírását? Pedig a szíveket-veséket vizsgáló Isten előtt igazán nem lehet másnak látszani, mint amik vagyunk. Hitünk tanítása szerint pedig egyedül a Boldogságos Szűzanya volt bűntelen…

Igényeljük, kérjük Isten irgalmát és szeretetét! Ezért nem szégyellte a 2. vatikáni zsinat kinyilvánítani: „Az egyház bűnösöket is foglal magában; így egyszerre szent is, és folyton megtisztulásra szorul, a bűnbánatnak és a megújulásnak útját járja szüntelenül” (Lumen gentium, 8.), ne feledjük az alázatosság útja: a bűnbánat és a megújulás útja, közösségileg és egyénileg is.

Mi a példabeszéd üzenete a mi számunkra? Egy dolgot nyomban le kell szögeznünk. Nem arról van itt szó, hogy nincs más út: választanunk kell, jobb, ha vétkezünk, mint a vámos, mert akkor van esélyünk arra, hogy Isten kegyelmébe fogadjon; ha azonban a farizeus útján indulunk el, akkor szükségszerűen elszakadunk tőle. Érdemes Szent Pált idéznünk: „Ahol elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem... Mit mondjunk hát? Maradjunk meg a bűnben, hogy a kegyelem gyarapodjék? Isten ments!” (Róm 5, 20-6, 2)
Egy a biztos: - olyan világban élünk, amelyben érvényes a farizeus és a vámos imádságáról szóló példabeszéd, - olyan Istennel van dolgunk, aki a vámos imádságát többre becsüli, mint a farizeusét.
De nem azért mert jobban szereti a törvényt becsületesen megtartó embernél, azt, aki bűnös, aki szabados, aki kijátssza a törvényeket, hanem mert jobban kedveli a bűnbánó alázatát, mint az önmagát igaznak tartó ember kevélységét, gőgjét.

Hasonlók volnánk a vámoshoz? Anélkül, hogy Isten cinkosunkká válnék a rosszban, mégis szabad arra gondolnunk, hogy imádságunk nincsen hiába. Nagy öröm ez, egyszer tán erőt ad ahhoz, hogy véglegesen szakítsunk a rosszal, a bűnnel, amely életviszonyainkat egészen átjárta.

Vagy inkább a farizeushoz hasonlítanánk? Akkor szól igazán nekünk ez a példabeszéd, amelyet Jézus nem a „vámosok” vigasztalására mondott, hanem „az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek”(Lk 18,9), a „farizeusok” lelkiismeretének megmozgatására.

Nem azt kívánja Jézus, hogy tagadjuk le, ami jó van bennünk, hogy öntépő áll-alázattal játsszuk meg a bűnöst, az önmagát becsmérlő embert. Azt sem akarja, hogy mindenáron kételkedni kezdjünk önmagunkban, saját jó szándékunk hitelében. Inkább arra akar megtanítani, hogy ne csak hálálkodjunk, hanem kérjünk is. S ha mégoly sokra vittük is, akkor se magunkban bízzunk, hanem Isten kegyelmében, amely mindig ajándék. Mint az igazán nagy művészek, akik hiába alkottak remekműveket, újra meg újra „elfeledik, ami mögöttük van” és aggódva, teljes összeszedettséggel „nekifeszülnek” az előttük álló új feladatoknak (Fil 3, 13), s nem rutinból, hanem ihletből alkotnak egyre újabb és újabb remekművet.

Befejezésül szépen hangzanék, ha most azt mondanánk: Legyünk tökéletesek, mint a farizeus, de Isten elé járuljunk mégis olyan alázattal, mint a vámos! Az evangéliumban van is egy mondat, amely ezzel csaknem azonos, érdemes elgondolkodnunk rajta: „Ha megtettétek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: mihaszna szolgák vagyunk, hiszen csak kötelességünket teljesítettük” (Lk 17, 10).

Nincsenek megjegyzések:

Nagycsütörtök: a legnagyobb szeretet pillanatai a legnagyobb árulás alkalmaivá is válhatnak

Lábmosás március 28., csütörtök Jn 13,1-15 Galaczi Tibor SP elmélkedése Fájdalmas tapasztalatunk, hogy nagyon sokszor az emberi életben a le...