A múlt vasárnapi elmélkedésünkben, az irgalmas szamaritánus példabeszédének fényében azt mondtuk, hogy a szeretet lényege: mások rendelkezésére, mások szolgálatára állni. Hogy a gyakorlatban ez hogyan valósítható meg, azt a mai evangéliumi szakaszban Márta és Mária története tárja elénk, az Úr Jézusnak és a tanítványainak vendégül látásában.
E történetben a szeretet gyakorlatba ültetésének, a mások rendelkezésére, szolgálatára állásnak két formáját láthatjuk: a vendégül látást, annak minden gyakorlati velejárójával, melyet Márta képvisel, és a másik személy iránti szerető figyelmet, melyet Mária tanúsít.
Vendégül látás és szerető figyelem. Egyik sem hiányozhat a keresztény ember életből, ám a súlypont a belső figyelmen kell, hogy legyen. E nélkül a belső figyelem nélkül a szeretet nem volna szeretet, csak lázas tevékenység, mely nem képes közölni a lényeget, s nem alkalmas arra, hogy két személy között tartalmas és igazi találkozás valósuljon meg, s még kevésbé arra, hogy előkészítse az Úrral való bensőséges találkozást.
Milyen sokat mondó egy szépen megterített asztal, kivasalt hófehér ing, egy csokor virág, tisztán tartott lakás. A szeretet megannyi hírnöke emberi kapcsolatainkban. Miért ne lenne így az Istennel is. A mulandóban is az örökkévalóknak kell felragyognia, hogy így megérinthessen bennünket szívünk mélyén az Úr kegyelme, s feltárja nekünk isteni ígéreteinek kimeríthetetlen gazdagságát.
Kétségtelen, hogy mindkét nővér helyesen akar cselekedni. Meg akarnak felelni Jézus elvárásának, őt szívből be szeretnék fogadni.
Az embernek először az a benyomása, hogy Márta ezért többet tesz. Mégis testvére, Mária talál igazi elismerésre. Mit csinál ő, ami értékesebb annál, amit Márta tesz? Majdnem az a látszat, hogy semmit. Ő csak figyelemmel hallgat az Úr lábaihoz ülve.
Nincs akkor igaza Mártának, amikor panaszkodik? Könnyen beleélhetjük magunkat mi is Márta helyzetébe. Mintha mindkét kezünk tele lenne munkával, valaki más pedig csak ott ül és hallgat, és nézi, hogy mi mit teszünk.
Az Úr Jézus szerint Mária mégis a jobbik részt választotta. Ő megértette, hogy az ember nemcsak kenyérrel él. Őt nemcsak érdeklik Jézus szavai, ő nemcsak rokonszenves, érdekes beszélgetőtársat lát benne, hanem Isten emberét, aki Isten Szavát közvetíti. Ezért félreteszi azt, ami mulandó és azzal törődik, ami örökre megmarad.
Jézus azért dicséri meg, mert ő szavaira éhezik, mert nem feledkezik bele a hétköznapok tevékenységébe, nem foglalják le a mindennapok gondjai úgy, hogy Róla megfeledkezne. Egész szívvel Jézusra figyel, és ezzel az üdvösség titka foglalja le.
Az embert nem a sok tennivalója, hanem az üdvözíti, hogy szeretettel hallgatja Isten szavát és azt hűségesen meg is éli a mindennapok közepette. Vagyis mindig az ér többet, amit Isten tesz és mond az embernek, nem pedig az, amit az ember tehet ő érte, hisz a történelmet nem az ember írja, hanem az Isten írja az ember által.
Az elmúlt vasárnap az irgalmas szamaritánus történetéből kiderült, hogy annak a vallásosságnak, jámborságnak nincs igazi értéke, amely nincs hatással a mindennapi életünkre.
Az ószövetségi pap és a levita a jeruzsálemi templomból jön, imádságuk, áldozatuk értéktelen marad, mert nem egészíti ki a segítő szeretet gyakorlása. Nem elegendő a törvények értelmezésével foglalkozni, nem elegendő önmagában a Szentírás olvasása, ismerete sem. Szent Jakab apostol az ő levelében arra figyelmeztet minket, hogy nem elég hallgatni Isten Szavát, hanem azt teljesíteni, tettekre kell váltani a mindennapi életben.
Azonban a másik egyoldalúságtól is óvakodnunk kell, a mai evangéliumi szakasz szerint. Manapság sokszor hallani, becsületes ember vagyok, nem okozok kárt másnak, mindenkin segítek, akin csak tudok. Igaz nem járok templomba, de azért sokszor jobb keresztény vagyok azoknál, mint akik mindig a templomba vannak. Erre válaszként Márta és Mária történetében Jézus mintha csak azt mondaná: valami egészen fontos dologról feledkezel meg, ami nélkül tetteid igazi tartalmukban nem mondhatók igazán értékeseknek.
Isten és az ember szeretete csak úgy lehetséges, ha hallgatsz az Úr szavára, ha bensődben figyelni tudsz rá. Ezért nem szabad azt gondolnunk, hogy Mária választása csupán a szemlélődő, a világtól elvonult szerzetesek dolga… Az igazság az, hogy bizonyos mértékig minden kereszténynek ezt kell választania, vagyis nem a tevékenységnek, hanem Isten szava hallgatásának és elmélyítésének kell adni az elsőbbséget, mert csak így lesz képes az ember arra, hogy az Evangéliumot élje akkor is, amikor az kemény áldozatba kerül…
Életünkben mennyi mindenért aggódunk és mennyi dolog nyugtalanít minket, pedig elég volna csak Istenre, az egyetlen szükségesre figyelni és a többi mind hozzá adatna. Szent Máté evangéliumában maga az Úr mondja: „Ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!” (Mt 6,33). „Isten egyedül elég!” – mondta egykor Avilai Szent Teréz.
Milyen sokszor hivatkozunk a sokrétű elfoglaltságunkra, hogy miattuk nem jut idő a napi imádságra, vasárnapi szentmisére, vagyis a legfontosabbra: Istenre. S ha Istenre nem jut időnk, akkor csodálkozhatunk-e azon, hogy a másik emberre sincs időnk, legyen szó akár hitvestársról, szülőről, gyerekről, vagy az utca emberéről?
Az Egyház azoknak a híveknek a gyülekezete, akik hallgatnak Isten Szavára. Akik számára természetes Mária magatartása, aki Jézus lábainál ül és hallgatja az ő szavait. Nemcsak ez természetes, hanem az is, hogy ezt minden másnál fontosabbnak tartja, minden más feladata, tevékenysége elé helyezi.
A hívő ember életében ez csak akkor valósulhat meg, ha őszintén törekszik arra, hogy naponta találkozzon Urával, Istenével és szavára, akaratára figyeljen. Mindez legmélyebben a napról napra, vagy vasárnapról vasárnapra történő szentmisén való részvételben valósulhat meg, de a napi imádság és elmélkedés percei, a pihenés és a testvériesség pillanatai mind-mind hozzásegítenek ahhoz, hogy találkozhassunk az Urral, hogy élő, mély és személyes kapcsolatot ápolhassunk a három személyű egy Istennel.
Ha a Szentlélek közreműködésével, az Atya szállást vesz az ember szívében, akkor testvéreinket is könnyebben fogjuk tudni szolgálni, könnyeben tudunk majd a rendelkezésükre állni.
Könnyű félreérteni a mai evangéliumot, vigyázzunk: Urunk Jézus nem a szemlélődő, az Isten előtt elidőző, Benne megpihenő és az aktív, a tevékeny életet állítja szembe egymással, nem a cselekvést ítéli el, vagy minősíti le, hanem arra akar figyelmeztetni, hogy a túlzó aktivitásban, tevékenységben ne feledkezzünk meg az Istenről.
A tevékenység nem rossz életforma, csak önmagában kevés. Az örökös tevékenység azzal a veszéllyel jár, hogy a legnemesebb igyekezetünk közben megfeledkezünk mások szempontjairól, és csak a magunk célját látjuk.
Ne feledjük, a helyes keresztény aktivitás, tevékenység az elmélkedésből nő ki: Isten akaratának a megértéséből. Előbb meg kell hallgatnunk és értenünk Isten szavát életünkre vonatkozólag, hogy lássuk és tudjuk, mit kell tennünk, mert csak az ilyen fajta tett gyümölcse marad meg az örök életre.
Ezzel összefüggésben idézhetjük, Szent Ferenc atyánknak a Szent Antalhoz irt levelét, amelyben a testvérek teológiai képzésével kapcsolatosan elmondja legfőbb feltételét, ami abban áll, hogy az imádság és áhítat szellemét semmiképpen nem szabad kioltani, még a szenttudományok élsajátítása kapcsán sem, idézem a levelet: „Antal testvérnek, püspökömnek Ferenc testvér üdvöt kíván! Megelégedésemre szolgál, hogy a szent teológiából előadásokat tartasz a testvéreknek. Vigyázni kell azonban, hogy e stúdium, tanulmány során ki ne oltsd a szent áhítat és imádság szellemét, ahogy az regulánkban áll.”
Hát, ha a teológiai, hittani tudomány tanulmányozása kapcsán fenn áll a veszély, hogy megfeledkezzünk Istenről, akkor mennyivel inkább meg van ez a veszély az egyéb, világi tevékenységek végzése közben.
Az előző vasárnapon az Úr Jézus az irgalmas szamaritánus történetének a végén azt mondotta: „Menj és cselekedj hasonlóképpen!” Vagyis a jót tenni kell, csak a fontos az, hogy jól tegyük a jót, azaz mindig Őrá, Istenre figyelve.
Az Úr attól a cselekvéstől óv, ami nincs vele átbeszélve, ami nem ráfigyelve történik, ami nem ő általa, ő vele és benne valósul meg.
Ma felszólítást kaptunk arra, hogy hétköznapi tetteinket értékessé tegyük azáltal, hogy azokat az Úr Jézus tanításának fényében vigyük véghez, hogy azokat Jézus szavainak hallgatása előzze meg, kísérje és hassa át, mert csak így tudunk szert tenni olyan értékekre, amelyeket nem fogunk elveszíteni sohasem, s amelyek megmaradnak az örök életre.
Hála Istennek ma is vannak Márták, akik aktívan szolgálnak, és vannak Máriák, akik imádkozva figyelnek Jézus szavaira.
De bennünk is él, kell, hogy együtt éljen, egy fedél alatt, mindkettő: hiszen Isten néha azt kéri tőlünk, hogy legyünk Márták, akik szeretettel gondoskodnak másokról, akik időt szakítva, szívesen állnak embertársaik rendelkezésére, néha viszont azt kéri, hogy legyünk Máriák, akik szeretettel hallgatunk igéire, akik csendben le tudunk ülni lábai elé, Rá figyelve, az Ő arcát szemlélve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése