Római Riportok - 2019. július 28.

Az imát „művészi” fokon kell végezni… - Évközi 17. vasárnap

Az első olvasmány és az evangéliumi szakasz középpontjában az ima áll. Milyen nagyszerű, hogy az imádság által kapcsolatba léphetünk a minket teremtő és gondunkat viselő Istennel, akivel mindent megbeszélhetünk, akivel mindent megoszthatunk.

Az első olvasmányában Ábrahám közbenjáró imájának lehettünk a tanúi (Ter 18,20-32). Megható Ábrahám emberszeretete és Istenbe vetett bizalma, amint szinte alkudozik Istennel, hogy legyen könyörülettel honfitársai iránt. Ábrahámhoz hasonlóan imádságainkban mi is lehetünk rászoruló embertársaink szószólói, ügyvédjei Isten előtt. Biztosak lehetünk abban, hogy Isten igazságos és a legkisebb jót is számon tartja, s megjutalmazza. Sőt, az igazak közbenjárására megmutatja irgalmát a bűnösök iránt is.

„Olyan kereszténységre van szükség, amely mindenekelőtt az imádság művészetében tűnik ki” – írta Szent II. János Pál pápa.

Az imádság művészetét az Úr Jézus ajkáról kell elsajátítanunk, miként az első tanítványok tették, mert Ő kétségtelenül az imádság embere és művésze volt.

Szent Lukács evangéliumát végigolvasva azt látjuk, hogy Jézus nagyon gyakran imádkozik: a hétköznapok közepette épp úgy mint életének fontosabb döntései előtt, sokszor éjszakába menően. A tanítványokra ez igen mély benyomással volt, mert éppen a mai evangéliumi szakasz (Lk 11,1-13) szerint, amikor befejezte imádságát, egyikük a következő kéréssel fordult hozzá: „Uram, taníts meg minket imádkozni!” E kérés kapcsán született a Miatyánk, az egyik legszentebb imánk.

A Miatyánk a legkedvesebb imánk, minden ima ősmintája, mert maga Jézus tanította rá Apostolait. Ezért is nevezzük szívesen az „Úr imájának”. Fontoljuk meg azt a tényt, hogy az egyetlen dolog, amit az Apostolok Jézustól kértek, az volt, hogy tanítsa meg őket imádkozni.

Érdekes, hogy az Apostolok nem arra kérték, hogy tanítsa meg őket, hogyan kell csodákat művelni, ördögöket űzni, vagy betegeket gyógyítani. De nem is új imaformákat kértek Jézustól, hiszen hithű zsidók lévén, sok imát tudtak fejből, hanem azt kérték, hogy tanítsa meg őket úgy imádkozni, ahogyan ő imádkozott, hogy ezáltal közelebb kerüljenek Istenhez és Isten közelebb kerüljön hozzájuk, hogy személyes, élő kapcsolat legyen köztük és Isten között.

Az ima a személyes, élő Istenhez való odafordulást jelent, aminek következtében lemondunk arról, hogy a magunk erejéből valósítsuk meg életünk teljességét. Mindez bennfoglaltatik a Miatyánkban, amely azzal kezdődik, hogy elismerjük Isten irántunk való szeretetét és ezzel a saját akaratunktól átvezet Isten akaratára. A Miatyánk lényeges újdonsága ez az új Istenkép: vagyis az, hogy Isten nem áldozatokat követelő, bosszúálló Isten, hanem jóságos Atya, aki gondoskodik gyermekeiről.

A nehézség nem a Miatyánk megtanulásában áll, hanem az imádsághoz szükséges belső hozzáállásban, figyelemben. Hisz nem elég az imádságot rutinosan elmondani, „letudni”, ledarálni, hanem azt „művészi” fokon kell végezni.

Mit jelent ez a művészi fok? Odafigyelést arra, amit mondunk, átéltséget, személyes, élő kapcsolatot a háromszemélyű Egy Istennel. És ha ez meg van, akkor az imánk valóban párbeszéd lesz az Istennel és nem marad egyoldalú kis „versikék” felmondása.

Mi szükséges egy előadóművész vagy képzőművész produkciójához? Nagyfokú belső átéltség. Ha nincs meg ez a belső átéltség, akkor előadása vagy alkotása legfeljebb egy mesterségbeli tudásról fog árulkodni, de semmiképpen sem művészi lélekről. Egy igazi művészi alkotás azért tud hatni, mert lélektől lélekig vezet: az alkotó lelke találkozik a befogadó ember lelkével. A műalkotás vagy zenemű csak közvetítő eszköz a zenét megszólaltató és a zenét hallgató között.

Valami hasonló szerepe van az imádságnak is. Az átélt – a művészi fokon végzett ima – alkalmas arra, hogy lelki találkozást teremtsen Istennel és embertársainkkal. Az imádság olyan, mint a kinyújtott kéz: egyik kezünkkel Istent ragadjuk meg, másik kezünkkel elérünk embertársainkhoz.

Jézus imája – a Miatyánk – művészi ima, mert kétirányú: eléri a mennyei Atyát és az embertársat egyaránt. Jézus művésze volt az imádkozásnak, és ez az átélt ima ragadta meg tanítványainak a figyelmét is.

Az átélt ima iránti igény azonban nem csak az egykori tanítványokban fogalmazódott meg, hanem a mai emberekben is. A mai elvilágiasodott és az Istentől elidegenedett kultúrában, mintha egyre többen lennének, akik lelki megújulásra vágynak. A különféle lelkiségi mozgalmakra jellemző az imádság iránti megújult szükséglet. Ez az idők jele. Szent II. János Pál pápa írja, hogy „keresztény közösségeinknek az ima hiteles ’iskoláivá’ kell válniuk.”

Ennek kapcsán érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a személyesen, közösségileg és a családban végzett imáinkat, a szentatya szavaival élve, az ima iskolájának lehetne tekinteni?

Vajon az, ahogyan imádkozunk, másokban – gyerekeinkben, unokáinkban, házastársunkban – is fölébreszti a vágyat ahhoz, hogy ők is imádkozni akarjanak, vagy inkább elmegy a kedvük az imától? Nagy kérdés ez mindannyiunk számára és kinek-kinek személyesen kell megválaszolnia.

Ha templomi-községeinket az imádság iskolájának tekintjük, akkor a Tanító nem lehet más, mint Jézus; az imádság modellje, mintája pedig a Miatyánk. Hogy mire tanít minket Jézus a Miatyánkban, azt Szent Ciprián, az ókori Karthágó vértanú püspöke egy nagyon szép értekezésében fejti ki: Jézus „semmiképpen sem akarta, hogy elszigetelt, másoktól elkülönült legyen az imádságunk. Nem akarta, hogy amikor imádkozunk, csak önmagunkért imádkozzunk…, hanem azt akarta, hogy minden egyes ember mindenkiért imádkozzék.” Ezért az Ő imája nem így kezdődik, hogy: Atyám, aki a mennyekben vagy…, hanem többes számban: Mi Atyánk… Tudjuk, hogy az apostolok és a tanítványok így is imádkoztak Urunk mennybemenetele után: „Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával együtt”(ApCsel 1,14).

Fontoljuk meg Isten szándékát, óvakodjunk a rutinos, ledarált, elhadart imádkozástól. De szakítsunk időt naponta az Istennel való, élő és személyes együttlétre, az őszinte, bensőséges párbeszédre, a szível lélekkel átélt imádságra és törekedjünk azt „művészi” fokon gyakorolni, olyannyira, hogy az vonzóvá váljon mások számára is.

Megtanultunk repülni, mint a madarak... - idézetek

"Megtanultunk repülni, mint a madarak, úszni, mint a halak, de nem tanultuk meg azt az egyszerű művészetet, hogy úgy éljünk, mint testvérek.”

Martin Luther King

Az élet virágai... - Imre atya írása

fr. Szilveszter archívuma

Látszólag minden rendben van, kezded a beszélgetést, mégis egyre az az érzésed, hogy olyan nyomasztóan szürkék és egyhangúak a hétköznapjaid. Az utóbbi időben mintha valamilyen nagy terhet hordoznál... Mintha soha nem lennének ünnepnapjaid... Mintha csak csupa ólmos, borongós, esős napokból állna az életed... 

Hallgatlak, ahogyan szomorúan ecseteled érzéseidet...

Tudod, miért van ez így? – kérdezem.
Mert olyannyira el vagy foglalva munkáddal és egyéb feladataiddal, hogy életutadnak ezen a szakaszán nem veszed észre a szépet.

Nem látod meg, mert csak bizonyos dolgok körül keringsz:
csak pillanatnyi érdekeidet,
múló sikereidet,
előrehaladásodat,
karrieredet,
feladataidat és munkádat,
vagy felszínes, kötelező kapcsolataidat tartod szem előtt...

Másra nem tudsz figyelni!
Beszűkültél...
Alagútban vagy...

Miközben egyre csak panaszkodsz, hogy milyen egyhangú, szürke és unalmas körülötted az élet, meg sem gondolod, hogy nem az élet a hibás, hanem egyedül csak Te tehetsz arról, hogy ez így van!

Az élet ugyanis minden nap és mindenki számára egyformán kínálja fel megannyi szépségét, csak nem mindenki veszi észre...

Ha figyelmesebben néznéd életedet, akkor utad mentén mindig – érted? mindig! Minden nap! – találnál olyan dolgot, amelynek – a kötelező munkán és feladatokon túl – örvendeni lehetne:

egy jó szót,
egy meleg tekintetet,
egy mosolyt,
egy ölelést,
egy elismerést,
egy nagyra-értékelő gesztust,
egy hirtelen telefonhívást,
egy váratlan levelet,
egy hajszamentes napot,
egy pár órás egészséges pihenést,
egy kiadós éjszakai alvást...

Nem is beszélve a téged körülvevő természet ezer apró szépségéről, amelyet most, a szabadságod ideje alatt is úton-útfélen megcsodálhatsz...

Vagy a barátaid töretlen ragaszkodásáról, amelyet nap, mint nap megtapasztalhatsz...

Vagy akár a partnered, illetve házastársad hűségéről, amelyről minduntalan meggyőződhetsz...

Ez mind megannyi gyönyörű apró kis virág, amellyel teli s teli van hintve a napod.

Észreveszed-e még őket?
Tudsz-e nekik örülni?
Szakítasz-e rájuk elég időt?
Pedig kellene...

Mert, és most elárulok Neked egy titkot: Nem az nyeri meg az életet, aki a leggyorsabban célba ér. Aki végigrohan rajta.

Az életet csak az nyeri meg, aki „apró kis virágjaira” odafigyel, azoknak örvendeni tud, azokat megcsodálja, és azokból képes minden nap egy csokorra-valót összeszedni.

„Ha két forintod van, - mondta Mahatma Gandhi, az egyiket add oda náladnál szegényebb embertársadnak, a másikért pedig végy virágot magadnak, hogy lelked is örvendjen valaminek!”

Ez a mondás belső, lelki életedre és boldogságodra is érvényes!

Gyűjts magadnak boldogság-virágokat!

Emlékszel-e még az utolsó virágszálra, amelyet életed útja mentén észrevettél és megcsodáltál?

Stuttgart, 2019. július 23.

Imre atya

Forrás: Magyar Katolikus Egyházközség - Stuttgart

Régi Székely Himnusz

Ha Istenre nincs időnk, akkor embertársunkra se lesz időnk - Évközi 16. vasárnap

A múlt vasárnapi elmélkedésünkben, az irgalmas szamaritánus példabeszédének fényében azt mondtuk, hogy a szeretet lényege: mások rendelkezésére, mások szolgálatára állni. Hogy a gyakorlatban ez hogyan valósítható meg, azt a mai evangéliumi szakaszban Márta és Mária története tárja elénk, az Úr Jézusnak és a tanítványainak vendégül látásában.

E történetben a szeretet gyakorlatba ültetésének, a mások rendelkezésére, szolgálatára állásnak két formáját láthatjuk: a vendégül látást, annak minden gyakorlati velejárójával, melyet Márta képvisel, és a másik személy iránti szerető figyelmet, melyet Mária tanúsít.

Vendégül látás és szerető figyelem. Egyik sem hiányozhat a keresztény ember életből, ám a súlypont a belső figyelmen kell, hogy legyen. E nélkül a belső figyelem nélkül a szeretet nem volna szeretet, csak lázas tevékenység, mely nem képes közölni a lényeget, s nem alkalmas arra, hogy két személy között tartalmas és igazi találkozás valósuljon meg, s még kevésbé arra, hogy előkészítse az Úrral való bensőséges találkozást.

Milyen sokat mondó egy szépen megterített asztal, kivasalt hófehér ing, egy csokor virág, tisztán tartott lakás. A szeretet megannyi hírnöke emberi kapcsolatainkban. Miért ne lenne így az Istennel is. A mulandóban is az örökkévalóknak kell felragyognia, hogy így megérinthessen bennünket szívünk mélyén az Úr kegyelme, s feltárja nekünk isteni ígéreteinek kimeríthetetlen gazdagságát.

Kétségtelen, hogy mindkét nővér helyesen akar cselekedni. Meg akarnak felelni Jézus elvárásának, őt szívből be szeretnék fogadni.

Az embernek először az a benyomása, hogy Márta ezért többet tesz. Mégis testvére, Mária talál igazi elismerésre. Mit csinál ő, ami értékesebb annál, amit Márta tesz? Majdnem az a látszat, hogy semmit. Ő csak figyelemmel hallgat az Úr lábaihoz ülve.

Nincs akkor igaza Mártának, amikor panaszkodik? Könnyen beleélhetjük magunkat mi is Márta helyzetébe. Mintha mindkét kezünk tele lenne munkával, valaki más pedig csak ott ül és hallgat, és nézi, hogy mi mit teszünk.

Az Úr Jézus szerint Mária mégis a jobbik részt választotta. Ő megértette, hogy az ember nemcsak kenyérrel él. Őt nemcsak érdeklik Jézus szavai, ő nemcsak rokonszenves, érdekes beszélgetőtársat lát benne, hanem Isten emberét, aki Isten Szavát közvetíti. Ezért félreteszi azt, ami mulandó és azzal törődik, ami örökre megmarad.

Jézus azért dicséri meg, mert ő szavaira éhezik, mert nem feledkezik bele a hétköznapok tevékenységébe, nem foglalják le a mindennapok gondjai úgy, hogy Róla megfeledkezne. Egész szívvel Jézusra figyel, és ezzel az üdvösség titka foglalja le.

Az embert nem a sok tennivalója, hanem az üdvözíti, hogy szeretettel hallgatja Isten szavát és azt hűségesen meg is éli a mindennapok közepette. Vagyis mindig az ér többet, amit Isten tesz és mond az embernek, nem pedig az, amit az ember tehet ő érte, hisz a történelmet nem az ember írja, hanem az Isten írja az ember által.

Az elmúlt vasárnap az irgalmas szamaritánus történetéből kiderült, hogy annak a vallásosságnak, jámborságnak nincs igazi értéke, amely nincs hatással a mindennapi életünkre.

Az ószövetségi pap és a levita a jeruzsálemi templomból jön, imádságuk, áldozatuk értéktelen marad, mert nem egészíti ki a segítő szeretet gyakorlása. Nem elegendő a törvények értelmezésével foglalkozni, nem elegendő önmagában a Szentírás olvasása, ismerete sem. Szent Jakab apostol az ő levelében arra figyelmeztet minket, hogy nem elég hallgatni Isten Szavát, hanem azt teljesíteni, tettekre kell váltani a mindennapi életben.

Azonban a másik egyoldalúságtól is óvakodnunk kell, a mai evangéliumi szakasz szerint. Manapság sokszor hallani, becsületes ember vagyok, nem okozok kárt másnak, mindenkin segítek, akin csak tudok. Igaz nem járok templomba, de azért sokszor jobb keresztény vagyok azoknál, mint akik mindig a templomba vannak. Erre válaszként Márta és Mária történetében Jézus mintha csak azt mondaná: valami egészen fontos dologról feledkezel meg, ami nélkül tetteid igazi tartalmukban nem mondhatók igazán értékeseknek.

Isten és az ember szeretete csak úgy lehetséges, ha hallgatsz az Úr szavára, ha bensődben figyelni tudsz rá. Ezért nem szabad azt gondolnunk, hogy Mária választása csupán a szemlélődő, a világtól elvonult szerzetesek dolga… Az igazság az, hogy bizonyos mértékig minden kereszténynek ezt kell választania, vagyis nem a tevékenységnek, hanem Isten szava hallgatásának és elmélyítésének kell adni az elsőbbséget, mert csak így lesz képes az ember arra, hogy az Evangéliumot élje akkor is, amikor az kemény áldozatba kerül…

Életünkben mennyi mindenért aggódunk és mennyi dolog nyugtalanít minket, pedig elég volna csak Istenre, az egyetlen szükségesre figyelni és a többi mind hozzá adatna. Szent Máté evangéliumában maga az Úr mondja: „Ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!” (Mt 6,33). „Isten egyedül elég!” – mondta egykor Avilai Szent Teréz.

Milyen sokszor hivatkozunk a sokrétű elfoglaltságunkra, hogy miattuk nem jut idő a napi imádságra, vasárnapi szentmisére, vagyis a legfontosabbra: Istenre. S ha Istenre nem jut időnk, akkor csodálkozhatunk-e azon, hogy a másik emberre sincs időnk, legyen szó akár hitvestársról, szülőről, gyerekről, vagy az utca emberéről?

Az Egyház azoknak a híveknek a gyülekezete, akik hallgatnak Isten Szavára. Akik számára természetes Mária magatartása, aki Jézus lábainál ül és hallgatja az ő szavait. Nemcsak ez természetes, hanem az is, hogy ezt minden másnál fontosabbnak tartja, minden más feladata, tevékenysége elé helyezi.

A hívő ember életében ez csak akkor valósulhat meg, ha őszintén törekszik arra, hogy naponta találkozzon Urával, Istenével és szavára, akaratára figyeljen. Mindez legmélyebben a napról napra, vagy vasárnapról vasárnapra történő szentmisén való részvételben valósulhat meg, de a napi imádság és elmélkedés percei, a pihenés és a testvériesség pillanatai mind-mind hozzásegítenek ahhoz, hogy találkozhassunk az Urral, hogy élő, mély és személyes kapcsolatot ápolhassunk a három személyű egy Istennel.

Ha a Szentlélek közreműködésével, az Atya szállást vesz az ember szívében, akkor testvéreinket is könnyebben fogjuk tudni szolgálni, könnyeben tudunk majd a rendelkezésükre állni.

Könnyű félreérteni a mai evangéliumot, vigyázzunk: Urunk Jézus nem a szemlélődő, az Isten előtt elidőző, Benne megpihenő és az aktív, a tevékeny életet állítja szembe egymással, nem a cselekvést ítéli el, vagy minősíti le, hanem arra akar figyelmeztetni, hogy a túlzó aktivitásban, tevékenységben ne feledkezzünk meg az Istenről.

A tevékenység nem rossz életforma, csak önmagában kevés. Az örökös tevékenység azzal a veszéllyel jár, hogy a legnemesebb igyekezetünk közben megfeledkezünk mások szempontjairól, és csak a magunk célját látjuk.

Ne feledjük, a helyes keresztény aktivitás, tevékenység az elmélkedésből nő ki: Isten akaratának a megértéséből. Előbb meg kell hallgatnunk és értenünk Isten szavát életünkre vonatkozólag, hogy lássuk és tudjuk, mit kell tennünk, mert csak az ilyen fajta tett gyümölcse marad meg az örök életre.

Ezzel összefüggésben idézhetjük, Szent Ferenc atyánknak a Szent Antalhoz irt levelét, amelyben a testvérek teológiai képzésével kapcsolatosan elmondja legfőbb feltételét, ami abban áll, hogy az imádság és áhítat szellemét semmiképpen nem szabad kioltani, még a szenttudományok élsajátítása kapcsán sem, idézem a levelet: „Antal testvérnek, püspökömnek Ferenc testvér üdvöt kíván! Megelégedésemre szolgál, hogy a szent teológiából előadásokat tartasz a testvéreknek. Vigyázni kell azonban, hogy e stúdium, tanulmány során ki ne oltsd a szent áhítat és imádság szellemét, ahogy az regulánkban áll.”

Hát, ha a teológiai, hittani tudomány tanulmányozása kapcsán fenn áll a veszély, hogy megfeledkezzünk Istenről, akkor mennyivel inkább meg van ez a veszély az egyéb, világi tevékenységek végzése közben.

Az előző vasárnapon az Úr Jézus az irgalmas szamaritánus történetének a végén azt mondotta: „Menj és cselekedj hasonlóképpen!” Vagyis a jót tenni kell, csak a fontos az, hogy jól tegyük a jót, azaz mindig Őrá, Istenre figyelve.

Az Úr attól a cselekvéstől óv, ami nincs vele átbeszélve, ami nem ráfigyelve történik, ami nem ő általa, ő vele és benne valósul meg.

Ma felszólítást kaptunk arra, hogy hétköznapi tetteinket értékessé tegyük azáltal, hogy azokat az Úr Jézus tanításának fényében vigyük véghez, hogy azokat Jézus szavainak hallgatása előzze meg, kísérje és hassa át, mert csak így tudunk szert tenni olyan értékekre, amelyeket nem fogunk elveszíteni sohasem, s amelyek megmaradnak az örök életre.

Hála Istennek ma is vannak Márták, akik aktívan szolgálnak, és vannak Máriák, akik imádkozva figyelnek Jézus szavaira.

De bennünk is él, kell, hogy együtt éljen, egy fedél alatt, mindkettő: hiszen Isten néha azt kéri tőlünk, hogy legyünk Márták, akik szeretettel gondoskodnak másokról, akik időt szakítva, szívesen állnak embertársaik rendelkezésére, néha viszont azt kéri, hogy legyünk Máriák, akik szeretettel hallgatunk igéire, akik csendben le tudunk ülni lábai elé, Rá figyelve, az Ő arcát szemlélve.

Fiú_csapat_tábor 2019.

Feriza - Ferences Ifjúsági Zarándoklat 2019. hívogató

Római Riportok - 2019. július 14.

„Próbáljátok meg úgy itt hagyni ezt a világot, hogy jobb legyen...” - Évközi 15. vasárnap – cserkésztábor

„Próbáljátok meg úgy itt hagyni ezt a világot, hogy jobb legyen, mint ahogy kaptátok.” Bi Pi a cserkészet alapítója

A Baden Poweli felszólítás megvalósulásának a HOGYAN-ját a mai evangéliumi szakasz (Lk 10,25-37) adja meg. Az imént hallottuk, hogy: „Egy törvénytudó odalépett Jézushoz, hogy próbára tegye őt: Mester – szólította meg –, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet”?Gondoltatok-e, gondoltunk-e valaha arra, milyen nagy kegyelem, s egyben milyen nagy lehetőség, hogy Jézus Krisztusban megszólítható, megkérdezhető az Isten?
A evangéliumi szakaszban ezzel a nagy lehetőséggel él a törvénytudó és megkérdezi Jézust. Mester „mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Bár nem illik, de Jézus a kérdésre kérdéssel válaszol: „Mit mond erről a törvény? Mit olvasol benne?” A törvénytudó nagyszerűen idézi a Főparancsolatot: „Szeresd Uradat, Istenedet.... felebarátodat pedig, mint saját magadat”. „Helyesen feleltél”, mondja Jézus. Mintha csak azt mondaná Biblia ismeretből tízes.

Talán mi is ismerjük és fel tudnánk idézni a főparancsot. De hogy állunk a gyakorlattal? Hogyan jut kifejezésre az Isten iránti szeretet a mindennapi életünkben. 
Sokszor, amikor megszorulunk "fűt-fát" ígérünk Istennek. Elkezdünk templomba járni, ha eddig nem jártunk, szentmisét fizetünk, elkezdünk imádkozni vagy áldozatok árán is elzarándokolunk egy-egy kegyhelyre – csakhogy valami segítséget kapjunk onnan felülről a szorult helyzetből való szabaduláshoz. Aztán ha elértük, amit akartunk, akkor visszazökkenünk a régi kerékvágásba, a régi életvitelbe – természetesen ez alól van kivétel is, hála Istennek. Ha nem kapjuk meg az égi segítséget, úgy ahogy elképzeltük, akkor zúgolódni kezdünk, és az Istent hibáztatjuk.
Vajon ez lenne az Isten iránt való szeretet? S nem inkább az, az Isten iránti szeretet, amit Jézus tett a Getszemani kertben, vért verejtékezve is kimondta: „Atyám legyen úgy, ahogy Te akarod”. Vajon olykor nem tévesztjük össze az érzelmeket a szeretettel?

Azt mondják: Himmler - Hitler hóhértábornoka, aki több millió ember haláláért felelős - könnyen könnyező „érzékeny lelkű”, szentimentális ember volt. Könnyen sírva fakadt egy szomorú hangvételű zenemű hallatán, de minden lelkiismeret furdalás nélkül tudott ártatlan embereket kínozni, koncentrációs táborokba, s gázkamrába küldeni.

Tulajdonképpen mit jelent szeretni? Mit is jelent szeretni, igazán, minden érzelgősség, s szentimentalizmus nélkül?
A mai példabeszédet szem előtt tartva, vagy Szent Kalkuttai Teréz anya és általában a szentek életét tanulmányozva így fogalmazhatnánk meg a szeretet lényegét: „mások rendelkezésére, szolgálatára állni" és igazából erről szól a cserkészet, ez a nemes gyerek, ifjusági sőt felnőtt mozgalom! Mert ennek a szamaritánuskereskedőnek a magatartása, vagy a nemrég szentté avatott, Teréz anyának egész élete és Isten-szeretete ebben foglalható össze: rendelkezésedre állók Istenem, rendelkezésedre állok felebarátom teljes szívemmel, teljes lelkemmel, teljes erőmmel, teljes elmémmel.
Ha valaki ezt egyszer így bejelenti Istennek, annak Isten azonnal rendelkezésére bocsát segítségre szoruló embereket, hogy általuk és bennük Őt szerethesse. Az irgalmas szamaritánust a Jerikó felé vezető útra küldte szeretni az Istent. Az albán származású Teréz anyát, Indiába, Kalkutta nyomor negyedeibe küldte szeretni, a 22-es számú, Zetelaki Szent Imre cserkészcsapat tagjait a héten az esztelneki barátok kertjébe küldte szeretni az Isten. Minket pedig oda küldött, ahol a mindennapi életünk zajlik: a családban, a munkahelyen, az utcán.

Az irgalmas szamaritánus tette a Jerikói úton és Teréz anya indiai élete és a cserkészek életformája bizonysága annak, hogy a Főparancsolat második fel „szeresd felebarátodat, mint saját magadat..." is ezt jelenti: „rendelkezésedre, szolgálatodra állók, felebarátom”! Egész magammal, egész lényemmel. Nem azért, mert jó vagy, mert kedves, szeretetre méltó vagy, hanem egyszerűen azért, mert vagy, mert a te rendelékezésedre bocsátott az Isten.  – A te rendelékezésedre, akit a rablók félholtra verve otthagytak az út szélén, mert rászorulsz a segítségemre. Mindegy hogy zsidó vagy-e vagy szamaritánus, hogy barát vagy-e vagy ellenség. Csak az a fontos, hogy ember vagy és rászorulsz a szeretetemre, a segítségemre szorongatott helyzetedben... Szeretlek férjem, feleségem, mert te vagy a hitvestársam… Szeretlek engedetlen, sok szomorúságot okozó gyermekem, unokám, mert nekem adott az Isten, hogy szeresselek, szeretlek cserkész társam, mert ezt várja el tőlem az Isten és erre kötelez a cserkészek tíz törvénye...
Tudom és vallom, a német koncentrációs táborban, a korábban említett Himmler parancsára kivégzett, neves evangélikus lelkész, Dietrich Bonhoeffer állítását, miszerint nincs Isten iránti szeretet embertárs nélkül és nincs embertárs iránti szeretet Isten nélkül.
Napjainkban, azaz olyan korszakban, amelyet nagymértékben az önzés, a beletörődés és a közöny - a mi személyes önzésünk, beletörődésünk és közönyünk - határoz meg, különösen is megfontolandóak a mártír lelkész szavai, hiszen, amiként a neves teológus: Johann Baptist Metz írta, „ha a keresztény szeretet csak a családban van jelen, akkor kis idő múlva onnan is eltűnik”.

Ne feledjük, a szeretet annyit jelent, mint a szenvedő, a rászoruló ember rendelkezésére állni, a másik igazi érdekét szolgálni. Nem a vélt érdekét, nem ami népszerűnek tűnik, hanem ami az embertárs valódi érdekét mozdítja elő! Viszont az embertárs igazi érdekét csak akkor leszünk képesek valóban szolgálni, ha az minden szégyenkezés nélkül valamilyen formában tudomásunkra adja azt, hogy miben lehetünk a segítségére.
Ezzel kapcsolatosan tanítja Szent Ferenc Atyánk „Az egyik testvér tartózkodás nélkül fedje fel szükségletét a másik előtt, hogy az megtalálja és előteremtse mindazt, amire szüksége van. Amennyire az Isten kegyelme engedi, mindenki úgy szeresse és táplálja testvérét, miként az anya szereti és táplálja gyermekét”(Meg nem erősített regulában 9, 10-11).
Hogy mennyire vette komolyan Ferenc atyánk a szeretetre vonatkozó utasítást, arról egy kis történet szól: „Egyik éjszaka éjfél körül, míg mindenki aludt a saját helyén, valaki felkiáltott: »Meghalok! Meghalok!« A testvérek csodálkozva és megrettenve valamennyien fölriadtak. Szent Ferenc tüstént fölkelt és így szólt: »Keljetek föl, testvérek, és gyújtsatok gyertyát! « Miután meggyújtották, Szent Ferenc megkérdezte: »Ki mondta azt, hogy »meghalok«?« Az illető testvér pedig válaszolt: »Én.« Szent Ferenc azt mondta neki: »Mi baj van, testvér? Hogyhogy meghalsz? « Erre az: »Meghalok, mert olyan éhes vagyok.« Szent Ferenc ekkor, mint szeretettel és gyöngéd tapintattal eltelt ember, tüstént megteríttette az asztalt, és hogy a testvér ne szégyenkezzék egyedül étkezni, valamennyien együtt ettek vele. Mert ez a testvér meg a többiek is csak nem régen tértek az Úrhoz, és módfelett sanyargatták testüket” (Perugiai legendából).

Hittanos gyerekek szülői értekezletén a szeretetről volt szó. Egy sokgyermekes családanya hozzászólása ez volt: „Úgy érzem, igyekeztem minden gyermekemnek azt adni, amire neki éppen akkor a legnagyobb szüksége volt.” Csodálatos mondat! Azt hiszem, ha mottóul tűzzük magunk elé, nekünk is sikerülni fog a krisztusi szeretetet megvalósítani. Mert ez a szeretet alapelve – annak adni, akinek szüksége van rá, azt adni, amire szüksége van, és akkor adni, amikor szüksége van rá.

Testvéreim, a példabeszédbeli szamaritánus sajnálata nem merült ki a meddő együttérzésben. Hanem, cselekszik. Figyeljük meg a ténykedést érzékeltető igéket: megpillantotta, odament, öntött, bekötözte, felültette, elvitte, gondoskodott róla, azaz ápolta. Ezek az igék a szeretet jelei, mind az irgalmas szamaritánus, mind Teréz anya esetében, mind pedig a cserkészvezetők és cserkészek életében.
A tettek nélküli sajnálkozás nem segíthet a rászorulón. Ők cselekszenek, tényleges segítséget nyújtanak. A sebesült, a szükséget szenvedő szolgálatára, a gyerekek, az ifjúság nevelésére állnak, nem kímélve időt, anyagiakat, egész valójukat.
Miközben mások azzal mentegetőznek, hogy nincs idejük imádkozni, vasárnapi szentmisén részt venni, még kevésbé közös tevékenységeken részt venni, a közért tenni, addig ezeknek a cserkészvezetőknek, akik nem „hivatásszerű”, fizetett pedagógusok, hanem egyszerű családapák és családanyák, vagy még tanuló fiatalok, akik kétkezi munkával szerzik meg a mindennapi kenyerüket, nevelik gyerekeiket, és gondoskodnak családjukról, illetve végzik lelkiismeretesen tanulmányaikat „VAN” idejük a közért tenni, gyerekekkel, cserkészekkel foglalkozni, akár hetente is, minden fizetség nélkül. Hogyan van az, hogy nekik „van” idejük és a többieknek, akik ugyan itt és hasonló körülmények között élnek, nincs idejük? A mai evangéliumi szakasz és elmélkedés fényében a válasz egyszerű, ők megértették a Krisztusi tanítás, a Krisztusi szeretet lényegét, s ennek következtében készek föladni saját önző életvitelüket és kilépni a saját komfort zónájukból, annak érdekében, hogy mások életébe örömet, szeretetet és boldogságot vigyenek.
Ahol ilyen szeretet történik - mert a szeretet történés - ott láthatóvá válik az Isten. A Jerikóba vezető útszélén olyan láthatóvá vált az Isten, hogy íme 2000 év távlatából is „idelátszik” - ha szabad ezt a kifejezést használnunk.
Körülöttünk, a mi környezetünkben, családunkban vajon meddig látszik az Isten?...

Miután a törvénytudó idézte a Főparancsolatot, azt mondta neki Jézus: "Helyesen feleltél. Tedd ezt, és élni fogsz".  És ezt Az mondja, Akiben Isten cselekvő szeretete testet öltött. "Tedd ezt, és élni fogsz". Mintha csak azt akarná mondani Jézus: nagyszerűen ismered és idézed a Bibliát - de most már hagyj fel a fölösleges beszéddel és cselekedd is, ha igazán élni akarsz.
Az Úr Jézus apránként megérteti a törvénytudóval, hogy a felebarát szeretete az Istenhez vivő út, hiszen így válunk az irgalmas Istenhez hasonlóvá, mi magunk is irgalmassá. Megérteti, hogy az irgalmasság tette az igaz élet tette, amelynek gyümölcse megmarad az örök életre.

A Biblia ismerete, idézése nem ad új irányt, új értelmet az ember életének. Csak egyetlen valami, mégpedig az a szeretet, ami történik. Az Isten szeretetének Jézus Krisztusban történt és történő elfogadása - és cselekvő továbbadása: ott, ahová Isten viszontszeretettünket éppen kiutalja, rendeli. Csak ez képes új irányt, új célt, új értelmet adni életünknek.
Ez a szeretet az, amivel élni lehet. Ez a szeretet az, amiért élni érdemes. Ez a szeretet az, amiért meg is lehet halni, mint annyi sokan az évszázadok folyamán az Úr Jézussal az élen.
Ez a szeretet és ez az élet, az "igazán-élet" összetartozik szétválaszthatatlanul. Ahogy a szeretet élet nélkül csak üres szó, ugyanúgy az élet, e nélkül a krisztusi szeretet nélkül, csak vegetálás, csak céltalan, értelmetlen létezés. Ezért „A cserkész nem úgy tesz, mintha jó volna – mondja Baden Powel –, hanem teszi magát a jót.” De ez a kijelentés, nemcsak a cserkészre, hanem minden egyes keresztény emberre jellemző kel, hogy legyen.

Nem is kell ehhez az élethez nagy tudomány. Hiszen az egész keresztény hittan elfér ebbe a két Szt. Jánosi szóban: az Isten - szeretet. Szt. Ágoston pedig az egész jézusi etikát, erkölcsi tanítást ebben a rövid mondatban foglalja össze: „Szeress, és tégy, amit akarsz!”

Ezért mondta a cserkészet alapítója Bi Pi, hogy: „A boldogsághoz vezető igazi út az, ha másokat teszünk boldoggá.” Hát ezt az igazságot vigyük magunkkal, cserkészek és nemcserkészek egyaránt és ne feledjük el soha mert csak így tudunk eleget tenni az elmélkedés elején elhangzott felszólításnak: „Próbáljátok meg úgy itt hagyni ezt a világot, hogy jobb legyen, mint ahogy kaptátok.” Bi Pi a cserkészet alapítója.

"Együtt esdjék ki és valósítsák meg a békét”- Évközi 14. vasárnap

Szentírási rész:  Lk 10, 1-12. 17-20.

A szentmise imádságaiban és szentírási szövegeiben gyakran hallunk a békéről, békességről. Ma például mind a három szentírási szakaszban szerepel. Az első olvasmányban Isten ígéreteként – „Íme, kiárasztom rá a békét, mint folyamot…” A szentleckében pedig jókívánságként szerepel: „Béke és irgalom mindazoknak…” És az evangéliumban, Krisztus Urunktól ránk hagyott köszöntési formaként szerepel: „Ha betértek egy házba, először is ezt mondjátok: Békesség e háznak!”
A „ház”, amelyről Jézus beszél, jelenthet minden családot, minden közösséget, minden országot és minden földrészt a maga egyediségében és történetével, de mindenekelőtt vonatkozik minden egyes emberi személyre megkülönböztetés és kirekesztés nélkül. És értjük alatta a mi „közös házunkat” is: a bolygót, ahol Isten lakást készített számunkra és arra hívott meg minket, hogy szerető gondoskodással gondját viseljük.

A béke utáni vágy nem csak a mai rohanó világ stresszes emberét jellemzi. Amióta ember él a földön, azóta békére és igazságra sóvárgót. Mekkora vigasz lehetett a választott nép számára az Isten szava, amelyet Izajás próféta közvetített a babiloni fogság, a megaláztatás, az elnyomás és egy pusztító háború után. „Ezt mondja az Úr: Íme kiárasztom rá a békét, mint folyamot, és mint kiáradt patakot a nemzetek dicsőségét”.
A Biblia Istene, a béke Istene. Ugyanis az igazi békét nem az emberek teremtik meg saját erejükből, hanem „a béke az ég ajándéka”. Jézus megígérte: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, amint a világ adja”(Jn 14,27). Igen, a béke „az ég ajándéka”, de ugyanakkor a szív és a lélek megtérése, mert csak a szívében megtért, szelíd és alázatos ember képes befogadni az „ég ajándékát”.

A Krisztus-i béke gyökerénél a szeretet és az igazság áll. Ezért sürget bennünket a II. vat. Zsinat: „szeretetben cselekedve az igazságot fogjanak össze minden igazán békeszerető emberrel, és együtt esdjék ki és valósítsák meg a békét”.
A krisztusi béke a megbocsátásból és bocsánatkérésből forrásozik: a békéhez és egységhez csak ez az út vezet. Igen, akik a Szentlélek által Isten fiaiként újjászületnek, azok „békét teremtő” emberré lesznek.
Az igazi békét csak az Isten tudja megadni, mint mondtuk az Úr Jézus ígérete alapján. Ezt az igazságot felismerve, a lelki, erkölcsi „háborúból jött” nagy költőnk, Ady Endre így könyörög Istenhez: Békíts ki magaddal s magammal, hiszen te vagy a béke.
Akit az Isten kibékített magával és így elvezette arra, hogy megbékélve elfogadja önmagát, az lesz képes az emberek között is béketeremtővé, békefenntartóvá válni és a teremtett világgal is békességben élni.

A hit, remény és szeretet békéjében élő ember olyan, mint a szentjánosbogár. Amikor minden élőlény elrejtőzködik a prédára leső éjszakai ragadozók elől, ez a kis bogár lámpást hordoz a testén! Nem törődik a leselkedő veszéllyel. Fontosabb neki az, hogy világítva jelezze párjának: „Gyere, várlak!” És így, szende kis fényével eléri azt, hogy még a csillagtalan, viharos éjjeleken se legyen teljes a sötétség. Az egész világűrt betöltő éjszaka sem képes kioltani a kis szentjánosbogár fényét. Mert a sötétség üresség, a fény pedig valóság és élet.
Nem hiába nevezte Jézus Keresztelő Szent Jánost is (akiről ez a bogár nevét kapta) „égő és világító lámpá”-nak (Jn 5,35). Akár a szentjánosbogár, Keresztelő Szent János sem törődött a holnappal; nem bánta, hogy mit tesz ellene Heródes. Megmondta, mi az igazság, s élt az Isten tenyerén. És mint ahogy a kis szentjánosbogár fajtája, minden óvatlansága ellenére, sem pusztul ki a világból, úgy az Isten tenyerén élőknek sem kell félniük az örök-haláltól. Mert aki a sötétségből átment a világosságba, a háborúból a békébe, az „nem esik ítélet alá, hanem már át is ment a halálból az életre” (Jn 5,24).

A Krisztus-i béke az igazság gyümölcse is. „Én arra születtem és azért jöttem a világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról”- mondja Jézus. „Mi az igazság”? - kérdezi legyintve Pilátus.
Két ember áll egymással szembe Jeruzsálemben az Antonia vár teraszán, az egyik olyan nagyra értékeli az igazságot, hogy leszállt az égből, és most kész az életét adni érte. A másik az igazságot egy kézlegyintéssel akarja elintézni…

Mi Krisztus Urunk követői tudjuk, hogy az igazság változatlan és örök érvényű. Mások viszont mindent, az igazságot is viszonylagosnak tekintik és a többség szavazatától teszik függővé. Vagyis ma ezt, holnap pedig azt mondják ki igazságnak, szavazzák meg a parlamentben. Így alakulnak ki sajnos az életben bizonytalanul haladó, majd vállvonogató és a mindenre rábólintó ember típusok, akik letérve az egyedül helyes krisztusi útról, végül is Pilátushoz hasonlóan fogalmazzák meg az igazságot.

A béke a reményhez hasonlóan olyan, mint egy törékeny kis virág, amely megpróbál az erőszak kövei között kivirágozni.
Ha valóban békét akarunk, akkor lényeges, hogy tegyünk is érte. Hogy mit? Elsősorban küzdjünk és hozzunk sok áldozatot a krisztusi igazság és szeretet megvalósításáért. Thomas Merton, a nagy lelki író mondja: Ne akarjunk fából vaskarikát, vagyis krisztusi szeretet és igazságosság nélkül békét. Hiszen egymás szeretete, nem csak keresztényi, hanem emberi kötelességünk is
Mennyire igaza volt annak a buddhista szerzetesnek, aki így vitázott a világhírű szobrásszal, Harro Hammannal: nemde azt írja a ti bibliátok, hogy mindenkit szeretni kell, és senkit sem szabad megölni. Hogyan van mégis, hogy ti keresztények állandóan háborúskodtok? A művész annyira megrendült lelkében, hogy katolikussá lett és beállt a béke hirdetői, a ferences szerzetesek közé.

Assisi Szent Ferenc konfliktusokkal teli társadalomban élt: a felkelések, a forradalmak, a háborúk és a keresztes hadjáratok világában. Megtérésekor kilépet ebből a társadalomból, de csak azért, hogy új szempontjaival és álláspontjával térjen oda vissza.
Végrendeletében maga tanúsítja, hogy egész életében a békességet kereste, arra vágyott. Ezért, ha valakivel találkozott, vagy ha átlépte egy ház küszöbét, mindig így köszönt – éppen a mai evangéliumi szakaszból kiindulva: „Az Úr adjon neked békét és üdvösséget!” Prédikációi elején és végén rendszeresen a békéről beszélt. Életrajzában olvashatjuk, hogy „Nagy lelkesedéssel szüntelenül ezt a békét hirdette a férfiaknak és nőknek, szembejövőknek és távozóknak. Ezzel elérte, hogy sokan azok közül, akik eredetileg gyűlölték a békét és a lélek üdvösségét, az Úr segítségével ismét visszataláltak Hozzá, s maguk is a béke fiai és az örök üdvösség sóvárgói lettek”.
Konfliktushelyzetekben békekötésre sürgeti a feleket. Így lett Ferenc atyánkból békességszerző számtalan városban: Arezzóban, Sziénában, Bolognában és végül Assisiben a polgármester és a püspök között. Minden lehetséges eszközt felhasznált ehhez: a szót, az éneket vagy akár a rejtett háttérimádságot a kiengesztelődés érdekében folyó tárgyalások idején.

Számtalan példát idézhetnénk Szent Ferenc életéből, hogyan kötelezte el magát és hogyan buzdította követőit is a béke szolgálatára. Egyszer így szólt testvéreihez: „Amikor szavaitokkal békét hirdettek, szívetekben is legyen béke. Senki se gyulladjon haragra vagy kezdjen veszekedést miattatok; ellenkezőleg: mindenkinek békességre, jóságra és egyetértésre kell jutnia a ti szelídségtek által. Mert arra kaptatok meghívást, hogy gyógyítsátok a sebesülteket, és visszavezessétek az eltévelyedetteket” (vö. Ez 34,16).
A „Három társ legendája”, melyben ezek a sorok olvashatók, azt a következtetést vonja le, hogy a ferences mozgalomnak alapvetően a békét előmozdító mozgalomnak kell lennie, s a testvéreknek pedig békességszerzőkké kell válniuk. Viszont Ferenc atyánk, az intelmeiben arra figyelmeztet, hogy az „Igazán békességszerzők azok, akik a mi Urunk Jézus Krisztus szerelméért e világ minden szenvedése közepette is megőrzik lelküknek és testüknek békéjét”(Intelmek 15), mert a Krisztustól származó béke, annyira mélységes, hogy összefér a legnagyobb gyötrelmekkel is.

Azt hiszem Ferenc atyánknak eme lelkiségéért, magatartásáért, életformájáért tulajdonítják neki az alábbi kis imát, amit érdemes magunkévá tenni, és amivel mai elmélkedésünket befejezzük:
„Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, hogy ahol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek, ahol sérelem van, oda megbocsátást, ahol széthúzás, oda egyetértést, ahol tévedés, oda igazságot, ahol kétség, oda hitet, ahol kétségbeesés, oda reményt, ahol sötétség, oda világosságot, ahol szomorúság, oda örömet.
Hogy ne vigaszt keressek, hanem vigasztaljak, hogy ne megértést keressek, hanem másokat értsek meg, hogy ne engem szeressenek, hanem szeretetet nyújtsak.
Mert amikor adunk, akkor kapunk, mikor megbocsájtunk, nyerünk bocsánatot, s mikor meghalunk, születünk meg az örök életre”. Ámen.

A megrendült hívő a hiteles hívő Barsi Balázs atya előadása Jézus Szent ...

DÉLELŐTT SZÉKELYFÖLDÖN - Márton Áron utolsó titkára - Bara Ferenc

Római Riportok - 2019. június 30.