Bár a húsvéti időszak lezárult, azért az alábbi írást nagyon megéri elolvasni. Szilveszter tv
Gyermekkorában sokat járt a templomba. Szülei és testvérei is
mind nagyon vallásosak voltak. Igaz, hogy „az ő családjuk
sem volt templom”, ahogy szokás volt ezt otthon mondani,
náluk is jelen voltak a mindennapi nehézségek, de vasárnap mindig
ott volt mindenki a szentmisén. Örömmel és meggyőződésből!
Érdekes, hogy legszebb emlékei nem a Karácsonyhoz fűződtek,
bár a csillogás, az ajándékok, az ünnepélyesség, az éjféli
mise hangulata és a szívet melengető gyönyörű népénekek őt
is megfogták. A legszebb emlékek őt a Húsvéthoz kötötték.
Ezek a szertartások nem csak igényesek, szépek és felemelőek
voltak, de egy serdülő fiú nyiladozó értelmét és érzéseit is
megszólították úgy, hogy évek után is el-eltöprengett rajtuk.
Kezdődött az egész a nagycsütörtöki szentmisével. Ezen az
estén a plébánoson, aki szigorú ember hírében állott, és
az is volt, nyoma sem látszott semmi idegességnek vagy
türelmetlenségnek. A szentmisét áhítattal mutatta be, az
egyháztanácsosok lábát összeszedetten mosta meg, és velük, a
ministránsokkal is egészen más hangon beszélt, mint máskor. Hogy
miért? Többször mondta, hogy ez az ő születésnapja. Ők nem
értették egészen, hisz valamikor decemberben született, de ha a
plébános mondta, akkor az úgy is kellett, hogy legyen, mert sok
mindent tudott, ők tehát elfogadták. Most érti meg, annyi év
távlatából, hogy papságának születésnapjára gondolhatott az
atya, hisz Jézus az Utolsó Vacsorán alapította a papi rend
szentségét.
A nagypénteki szertartás már hosszabb volt. Kezdődött a
keresztúttal, amelyen mindig nagyon sok ministráns volt. Fejből
tudták a 14 stáció énekeit, hisz nagyböjt alatt annyiszor
hallották. Zengett is a teli templom. Aztán következett a
csonkamise (így nevezték akkor tájt). Őt különösen az
a jelenet fogta meg, amikor a plébános a mise elején velük
szótlanul kivonult, és az oltár előtt, teljes testhosszúságával
a földre vetette magát, és ott is maradt megszámlálhatatlan
percekig. Ő már akkor érezte, hogy itt valami nagyon tragikus
dolog kellett, hogy történjen. Most, felnőtt fejjel érzi át
annak a jelentőségét, amit a Nagypéntek mondani akar: Isten
halott. Most érti, milyen tragédia ez, amikor benne is meghalni
látszott az Isten, és csak a kereplők (ők recsák-nak
nevezték őket) szomorú hangja visszhangzik ott belül…
A nagyszombati feltámadási szentmise és szertartás volt a
legmozgalmasabb és a leglátványosabb. A leghosszabb is. Több,
mint két álló óra hosszat tartott! A tűzszentelésben és a
sötét templomba való bevonulásban – még ma is érzi! –
mindig volt valami reménykeltő: most valami nagy dolog történik.
Mindjárt kigyúlnak a fények, de a gyertyák imbolygó fényei sem
alusznak ki, mert a plébános hosszú énekéből kiderül: a
gyertyák, különösen a húsvéti gyertya, nekünk Krisztus, Aki
életünk számára a fényt mutatja. Aztán a körmenet a templom
körül, mert a kommunista hatalom nem engedte ki az utcára az
embereket, az volt a hab a tortán. A menetet a férfiak nyitották
meg. Milyen fönséges látvány volt annyi férfit látni! Apja is
ott volt közöttük! Énekeltek. Csak úgy zengett mély, öblös,
gyönyörű hangjuk. Még a rezes bandát is túlharsogták: „Hála
legyen az Istennek, ki üdvöt ad az embernek! Állelúja, vígadjunk,
Istennek hálát adjunk!” A férfiak után jöttek a
ministránsok. Egyikük, a legnagyobb, vitte a feltámadott Krisztus
szobrát. A plébános pedig a nehéz úrmutatót, monstranciát
tartotta magasba széles mosollyal az arcán. Ők, a ministránsok
szintén mosolyogtak. Nem csak azért, mert Krisztus feltámadt,
persze, azért is! Hanem, mert a liturgiában minden rendben ment.
Nem hibáztak! És mert a sor közepén lépkedő lányok is olyan
szépen visszamosolyogtak…
A húsvétvasárnapi ünnepi szentmisékből csak annyi maradt meg
benne, hogy akkor is dugig volt a templom. Noha a plébános
kihirdette, hogy aki az éjféli szentmisén (valóban éjfélkor
volt!) részt vett, annak nem muszáj másnap is eljönnie, mégis
mindenki ott tolongott! Az énekkar a kóruson, a férfiak az
ablakoknál, a nagyobb fiúk a szentély fölötti oratóriumban, a
kisebb fiúk a Jézus Szíve-, a kisebb lányok pedig a Szűz Mária
szobor körül, végül a nagy lányok és az asszonyok a templomban,
illetve a kemerliben. És a sok húsvéti szebbnél-szebb népének
zúgása majd szétvetette a falakat.
Érdekes, az hogy miről beszélt a prédikációkban a plébános,
nem maradt meg benne. Semmi! Néha azon kapta magát, hogy
elgondolkodott: vajon másnak sem marad meg semmi?
Azaz egy történetet mégis csak megőrzött. Maga sem tudja,
miért? Olyan tisztán emlékszik rá, mintha ma hallotta volna. Az
olaszországi Piemont környékén, mondta a plébános az alacsony
szószékről, az volt a szokás, hogy az emberek Húsvét hajnalán,
amikor először kondult meg a harang, a falu kútjához futottak és
megmosták a szemüket a jéghideg, kristálytiszta vízben. Közben
pedig azért imádkoztak, hogy a feltámadott Úr ajándékozza meg
őket „húsvéti szemekkel”. Azért, hogy lássák meg
életük szövevényes eseményeiben is a nagy összefüggéseket, az
„Isten ujját”, ahogyan a plébános mondta. Olyan
húsvéti szemeket adjon nekik, amelyekkel mélyebbre látnak, és
észreveszik, hogy Jézus nem halott, hanem valóban feltámadt és
itt él köztük, mindegyikükben… És ez a történet,
fejezte be a plébános, nem csak Piemontban érvényes és igaz,
hanem itthon is. Csak ki kell próbálni! De közben áhítatos,
buzgó imával kell kérni a Feltámadottat!
Ő, gondolt most vissza mosolyogva, egyszer valóban kipróbálta,
de nem kapott húsvéti szemeket… Akkor elkönyvelte magában, hogy
csak jámbor mese az egész… Ma arra gondol sajdulva, hogy talán
nem imádkozott elég áhítatosan…
Aztán elkerült a szülőfaluból. Az egyetem elején még ment a
templomba, ha szünidőre hazajött, akkor is eljárt, igaz, egyre
inkább már csak szokásból, házasságkötésük után röviddel
érezte, hogy valahol elveszítette a hitét. Igazából, emlékszik,
nem is nagyon bánkódott miatta…
Most nagyon hosszú idő után újra hazajött… Vágyakozott az
otthon után! Az élet az utóbbi években annyira összekuszálódott
körülötte és benne, hogy már nem találja a kiutat. Házassága
tönkremenni látszik, pedig milyen boldogok voltak feleségével az
első években! A gyerekek felnőttek, kirepültek a házból, messze
laknak, alig jelentkeznek. Pedig ő minden pénzt megadott nekik, és
minden kívánságukat teljesítette! Volt baráti körének
tagjairól csak híresztelésekből tud, Isten tudja, mikor beszéltek
utoljára. Pedig mennyire összetartók voltak! Ott, messze, csak a
munka és az előrehaladás volt mindene: egész lényét ebbe ölte.
Nem mondja, vitte is valamire, hisz egy aránylag nagy cég
osztályvezetője lett, sok energiát fektetett a tervezésbe,
értetlen munkatársakkal vesződött éveken keresztül… Most
azonban a cég csődbe megy és meg vannak számlálva a napjai… Az
ő lába alól pedig egyszerűen kifutott a talaj…
Hazajött hát valamibe kapaszkodni. Bár nem remélt a problémák
megoldódásában, de mégis csak hazahúzta a szíve. Legalább pár
napot töltsön egyedül maradt, beteg édesanyjával, aki ismét
annyi idő után idehaza van, a lelkét is kiteszi érte…
Most tehát újfent itthon van, és életében annyi év óta
először, részt akart venni a nagyheti szertartások mindegyikén.
„- Nem muszáj menned” – szólt anyja, „csak az
öregek járnak már. Nem fogsz találni veled egykorút…” „-
Nem baj” – csengett maga számára is idegenül reménykedő
hangja, „legalább csendben és egyedül felidézem régi
emlékeimet…”
Jóllehet a hangulat valóban nem volt a régi, nem is jártak
annyian a templomba, mint rég, mégis nagyon szép volt a liturgia.
Folyton azon kapta magát, hogy a régi emlékekkel viaskodik…
A feltámadási szertartásról hazajőve ketten ették a
szenteltet: a csak itthon ilyen finom sonkát, a puha házi kalácsot,
a hazai kertben termett tormát, és a húsvéti tojást. Sőt,
édesanyja, régi szokás szerint, egy kis „papramorgót”
is vitt szentelni a kosárkájába, megérezve a fiában kongó
ürességet. Hátha megmelengeti majd legalább a testét, és
elfeledteti a bús gondokat, amelyekről – anyai szíve érzi! –
még nem akar neki se beszélni…
Aztán felvirradt a Húsvéti hajnal. Maga sem tudta, mi ütött
belé: a korai harangszóra kipattant az ágyból, sietve magára
kapta ruháit, kifutott a régi kúthoz, vizet eresztett, és kapkodó
mozdulattal belemártotta a kezét a kristálytiszta, hideg vízbe –
majd lassú mozdulattal megmosta a szemét. Egyszer… Kétszer…
Háromszor… Közben pedig úgy imádkozott, mint már nagyon rég
nem: „Feltámadott Üdvözítőm, add, hogy lássak!”
Már-már azt hitte, hogy most is csalódottan kell a kúttól
távoznia, amikor lassan – megnyíltak a szemei! Látott! Újra
látott! Mint réges régen!
Világosan észrevette, hogy hol tért le az igaz útról. Akkor
volt, amikor az egyetemen szégyellni kezdte vallásos nevelését,
és az új barátoknak engedve élni kezdte azok léha életét…
Eleinte még meg-megszólalt a lelkiismerete, későbben azonban az
évek alatt beleszokott a felszínes, tartalmatlan életbe…
Hirtelen belevillámlott az is, hogy házassága sikertelenségében
neki is megvan a maga vétke, hisz nem foglalkozott eleget a
feleségével. Már nem kíváncsi arra, hogy az mit gondol, mint
ahogyan azt is elfelejtette: a házastársi szeretet jézusi
„képtelensége”, paradoxona épp abban áll, hogy csak
akkor leszek boldog, ha előbb a páromat azzá teszem! Aztán az ő
boldogsága visszaárad rám! Hatványozottan! Ennél nagyobb
boldogságot nem kell keresni, mert nincs is!
Megfogadta, ha hazamegy, megmondja neki: kezdjék újra az elején…
Szíven ütötte a felismerés, hogy a gyermekeivel való lanyha
kapcsolatban neki is megvan a maga mulasztása, mert amikor ott lett
volna az ideje, nem foglalkozott velük eleget. Nem adott nekik kellő
időben gyökeret! Gyökeret – és szárnyakat! Nem adta tovább a
szülői értékeket, az otthoni hagyományt, mert nevetségesnek és
ósdinak találta. Egy szempillantásra felismerte, hogy életükben
a család helyét fokozatosan az ő munkája és a karrierje foglalta
el.
Elhatározta, ha hazamegy, gyakran fogja hívni és meghívni
őket, hogy ismét egymásra találjanak. Mert az életben minden
megszűnhet, egyedül a családi kötelék marad!
És, nyilallott bele tovább, hogy barátai elidegenedtek tőle,
abban ő is bűnös, hisz a baráti kötelék az olyan, mint a virág:
törékeny, ápolni kell! Hát újra ápolni fogja!
Az pedig, ismerte fel szégyenkezve, hogy a munkatársaival
kapcsolatban folyton csak kritikus megjegyzés jut eszébe, azért
van, mert már nem hiszi, hogy mindenkiben lakik valami nagyszerű,
valami egyedien jó, nem is beszélve arról, hogy bennük is ott
lakik a feltámadott Krisztus!
Azonnal kész volt a döntéssel: ezen is változtatni fog!
Végül az is mellbe vágta, és érezte, hogy mennyire igaz: a
belső üresség azért van benne, mert eltávolodott Istentől. Most
ébredt rá egy szempillantás alatt, amit már tapasztalatból is
kellene tudnia: lehet más ezernyi dologgal teli az ember szíve, ha
Isten nincs benned, minden csak kacat vagy kongó üresség. Ha Ő
hiányzik, akkor – vak, szomorú és céltalan vagy!
Eltökélte: ismét megfogja Isten feléje kinyújtott, de általa
régóta nem keresett kezét!
…
Édesanyja aggódó hangja riasztotta fel merengéséből: „-
Van valami baj, fiam? Miért mosakszol kint? Bent már
megmelegítettem neked a vizet…”
„- Köszönöm, édesanyám, de ma reggel kivételesen hideg
vízzel akartam mosakodni. Mint régen… Tudja, Húsvét van…”
„- Hát nem felejtetted el a régi történetet?” –
kérdezte anyja halkan mosolyogva.
„- Nem, édesanyám. Ma győződtem meg végérvényesen
arról, hogy a történet igaz. Aki Húsvét hajnalban az első
harangszóra a kút hideg, kristálytiszta vizében megmosakszik, és
közben buzgón imádkozik, annak az Úr Jézus húsvéti szemeket
ajándékoz. Mint nekem ma!”
Aztán átfogta édesanyja vállait, magához szorította a fejét,
és nevetve egy csattanós csókot nyomott az arcára.
Áldott Húsvétot, és ilyen húsvéti szemeket kíván minden
kedves Hívének és Olvasójának, szeretettel
Imre atya
Stuttgart, 2019 Húsvétján
Forrás hely: Magyar Katolikus Egyházközség - Stuttgart
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése