A mai napon hitünk egyik legnagyobb titkát, az Oltáriszentség, Krisztus Urunk szent Testének és Vérének misztériumát ünnepeljük.
Szent Ferenc atyánk életében is, mint minden szent életében, igen fontos, sőt meghatározó szerepet játszott az Oltáriszentség.
Mindannyiunk előtt ismerős, hogy az első élő betlehemest maga Ferenc szervezte meg a pápa engedélyével Greccióban. Szent Ferenc grecciói karácsonyának legszembetűnőbb vonása, hogy a lehető legszorosabb kapcsolatban áll az Eucharisztiával. A szűkös barlangban, az állatok között, a jászol-oltáron misézik a pap, az átváltoztatás után az Úr teste a jászolban pihen. Annyira különös és rendkívüli a helyzet, hogy Szent Bonaventura, aki egyébként a Ferencről írt életrajzához a grecciói karácsony anyagát Celanóitól, Ferenc első életrajzírójától veszi át, egyetlen ponton kiegészíti őt, hogy tudniillik Ferenc az újítások vádját elkerülendő, engedélyt szerzett a barlangban való misézéshez a pápától.
A megtestesülés titkának és az Eucharisztiának ilyen szoros kapcsolata Ferenc lelkiségének sajátja, amint azt néhány más szöveg is bizonyítja az ő írásai között.
Szent Ferenc atyánk fennmaradt írásai között szerepelnek az Intelmek. Ezek rövid, Szentíráshoz fűzött tanítások, 28 lelkiségi témával kapcsolatosan. Mindjárt az első „Az Úr testéről” szól. Ennek bevezetőjében Ferenc szent János evangéliumából idézi Fülöp kérését: „Uram mutasd meg nekünk az Atyát!” (Jn 14,6–9). Jézus válaszában önmagára mutat, lényének jelszerűségére, igazi jelentésére utal: „…aki engem lát, Atyámat is látja”. Ferenc így folytatja: „…csak lélekben látható, mert a lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. De a Fiút se látja senki másként, mint az Atyát, mert hiszen egyenlő az Atyával, sem másként, mint a Szentlelket. Mindazok tehát, akik az Úr Jézust csak embersége szerint látták és nem látták őt lelke és istensége szerint, és nem hitték róla, hogy Isten valóságos Fia, elkárhoztak. Hasonlóan azok is, akik látják ugyan a szentséget, mely az oltáron a pap kezében az Úr szavai által a kenyér és bor színében megszentelődik, de nem látják lelke és istensége szerint és nem hiszik róla, hogy az valósággal a mi Urunk Jézus Krisztus szentséges teste és vére, elkárhoznak. Hiszen maga a magasságbeli tanúsítja: Ez az én testem és vérem, az én új szövetségemé (mely sokakért kiontatik), és: aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van. Tehát az Úrnak híveiben lakozó lelke az, aki veszi az Úr szentséges testét és vérét, mindenki más, akiben nincs ebből a lélekből, és mégis venni merészeli a szentséget, ítéletét eszi és issza – mondja Ferenc atyánk, majd így folytatja: Nos tehát emberek fiai, meddig lesztek még nehéz szívvel? Miért nem ismeritek meg az igazságot és miért nem hisztek Isten Fiában?
Íme, nap nap után megalázza magát, mint akkor, mikoron királyi trónjáról a Szűz méhébe szállott alá, nap nap után közénk jön alázatos külsőben, nap nap után leszáll Atyja öléről az oltárra és a pap kezébe adja magát. És mint egykoron valódi testében jelent meg a szent apostoloknak, azonképpen most a szent kenyérben mutatja meg magát nekünk. És miként az apostolok testi szemeikkel csak testét látták, de lelki szemeikkel szemlélve Istennek hitték őt, akként mi is, bár testi szemünkkel csak a kenyeret és a bort látjuk, fontoljuk meg és higgyük szilárdan, hogy ez az ő élő és valóságos teste és vére. Így marad az Úr mindenkoron híveivel, amint maga mondja: íme én veletek vagyok egészen a világ végezetéig.”(Mt 28,20)
„Az Úr testéről”- szóló intelem központi gondolata Krisztus felismerése, a „látás”, ami alapvető feltétele annak, hogy az ember hozzá jusson. Párhuzamban áll Krisztus felismerése az ő emberségének rejteke mögött az apostolok részéről és Krisztus felismerése az Eucharisztia, a kenyér és a bor rejtekében a mi részünkről. Az igazi látást a Lélek adja, ami nem a testnek, hanem a léleknek látása, és ami egyben jele Isten Lelke bennünk lakozásának.
Erőteljesen kifejeződik itt is ugyanaz a meggyőződés, amit Greccióban láttunk: a megtestesülés egyszeri történelmi megvalósulása és a mindennapi misztikus, Eucharisztiában történő megvalósulása közötti folytonosság. Krisztus reális, testi valóságában való jelenléte a világ végéig rendkívül fontos szent Ferenc számára.
Isten alázatának és emberszeretetének nagyobb jele nincs és nem is lehet, mint hogy testileg eljött és testileg jelen maradt ebben a tőle elidegenedett világban. A test szent Ferenc és kora számára nem éppen pozitív valóság, hiszen a szenvedés, nyomor forrása, kísértések, szenvedélyek lakóhelye. Nem véletlen, hogy a korabeli kontextusban olyan tág teret hódít magának a katar eretnekség, amely elképzelni sem tudja, hogy a minden rossz forrásának tartott test és annak anyagi összetevője a Jóistentől származhat. Ez az eretnekség szélsőséges dualizmust, kettősséget hirdet, olyannyira, hogy az anyagot egyenesen démoni, ördögi eredetűnek vallja.
Szent Ferenc azonban lát, mégpedig az Evangélium szerint lát, amely számára szüntelen elmélkedés tárgya. Megtérésének alaptapasztalata, hogy a realitás talaján lehet Istennel Krisztusban találkozni, bármilyen nyomorúságos is az a realitás, bármilyen jelentéktelen vagy éppen ellenséges. Betlehemben a jelentéktelennek tűnő emberi egzisztencia álruhájába öltözött, az eucharisztikus színek alatt pedig a jelentéktelen táplálék álruháját veszi magára. Ferenc a grecciói jászol-oltáron is „látni” akar, az eucharisztikus valóságon át a betlehemi megtestesülés valóságát szemléli, és akarja, hogy a hit által valóssá vált látvány teljes erejével hasson rá, alakítsa, akár fáj, sóhajokat csalva ki belőle, akár vigasztal, telített érzelmek szinte szájszélről lenyalható édességével. Ferenc nem felfelé törekszik, hanem lefelé. A megtestesülés logikájából fakadó mozgás lefelé mutat. Az Úr lejött, hogy a legmélyebb emberi nyomorúságot megossza az emberrel.
Már az Úr Jézus egyszerű jelenléte is új jelentést ad mindennek, ami lent van. Ferenc számára az Eucharisztiában is az alázatos rejtőzködő jelenlét a hangsúlyos.
Krisztusnak a szegényekben, a szegények között is, a teremtett világban is a jelenléte az, ami fontos, ami rejtettségében, a jelentéktelenség álruhájában is hat, magához von, követésre hív, szerető áldozatkészséggé válik.
Nekünk is Krisztus jelenlétéhez hasonló csendes, alázatos jelenléttel kell lennünk az emberek között, az egyszerű, alázatos jelenléttel hatni, engedni, hogy az, aki énünk legmélyén lakik és emberségünk új minőségén munkálkodik, jelenléte által hasson.
Szent Ferenc atyánk élete vége felé fokozatosan elveszíti szeme világát - ő, akinek a „látás”, az érzékelés annyira fontos volt. Élete és közössége belső harcait harcolva egyre inkább más módon kezd látni. Ahogyan lassan-lassan kialszik szeme világa, úgy gyarapszik benne egy belső látás, új fény, ami a Naphimnuszban – a teremtet világ dicséretében testesül meg. Mindennek látja igazi, kendőzetlen valóságát, tiszta szívű emberként már itt látja,
Szent Ferenc atyánk életében is, mint minden szent életében, igen fontos, sőt meghatározó szerepet játszott az Oltáriszentség.
Mindannyiunk előtt ismerős, hogy az első élő betlehemest maga Ferenc szervezte meg a pápa engedélyével Greccióban. Szent Ferenc grecciói karácsonyának legszembetűnőbb vonása, hogy a lehető legszorosabb kapcsolatban áll az Eucharisztiával. A szűkös barlangban, az állatok között, a jászol-oltáron misézik a pap, az átváltoztatás után az Úr teste a jászolban pihen. Annyira különös és rendkívüli a helyzet, hogy Szent Bonaventura, aki egyébként a Ferencről írt életrajzához a grecciói karácsony anyagát Celanóitól, Ferenc első életrajzírójától veszi át, egyetlen ponton kiegészíti őt, hogy tudniillik Ferenc az újítások vádját elkerülendő, engedélyt szerzett a barlangban való misézéshez a pápától.
A megtestesülés titkának és az Eucharisztiának ilyen szoros kapcsolata Ferenc lelkiségének sajátja, amint azt néhány más szöveg is bizonyítja az ő írásai között.
Szent Ferenc atyánk fennmaradt írásai között szerepelnek az Intelmek. Ezek rövid, Szentíráshoz fűzött tanítások, 28 lelkiségi témával kapcsolatosan. Mindjárt az első „Az Úr testéről” szól. Ennek bevezetőjében Ferenc szent János evangéliumából idézi Fülöp kérését: „Uram mutasd meg nekünk az Atyát!” (Jn 14,6–9). Jézus válaszában önmagára mutat, lényének jelszerűségére, igazi jelentésére utal: „…aki engem lát, Atyámat is látja”. Ferenc így folytatja: „…csak lélekben látható, mert a lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. De a Fiút se látja senki másként, mint az Atyát, mert hiszen egyenlő az Atyával, sem másként, mint a Szentlelket. Mindazok tehát, akik az Úr Jézust csak embersége szerint látták és nem látták őt lelke és istensége szerint, és nem hitték róla, hogy Isten valóságos Fia, elkárhoztak. Hasonlóan azok is, akik látják ugyan a szentséget, mely az oltáron a pap kezében az Úr szavai által a kenyér és bor színében megszentelődik, de nem látják lelke és istensége szerint és nem hiszik róla, hogy az valósággal a mi Urunk Jézus Krisztus szentséges teste és vére, elkárhoznak. Hiszen maga a magasságbeli tanúsítja: Ez az én testem és vérem, az én új szövetségemé (mely sokakért kiontatik), és: aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van. Tehát az Úrnak híveiben lakozó lelke az, aki veszi az Úr szentséges testét és vérét, mindenki más, akiben nincs ebből a lélekből, és mégis venni merészeli a szentséget, ítéletét eszi és issza – mondja Ferenc atyánk, majd így folytatja: Nos tehát emberek fiai, meddig lesztek még nehéz szívvel? Miért nem ismeritek meg az igazságot és miért nem hisztek Isten Fiában?
Íme, nap nap után megalázza magát, mint akkor, mikoron királyi trónjáról a Szűz méhébe szállott alá, nap nap után közénk jön alázatos külsőben, nap nap után leszáll Atyja öléről az oltárra és a pap kezébe adja magát. És mint egykoron valódi testében jelent meg a szent apostoloknak, azonképpen most a szent kenyérben mutatja meg magát nekünk. És miként az apostolok testi szemeikkel csak testét látták, de lelki szemeikkel szemlélve Istennek hitték őt, akként mi is, bár testi szemünkkel csak a kenyeret és a bort látjuk, fontoljuk meg és higgyük szilárdan, hogy ez az ő élő és valóságos teste és vére. Így marad az Úr mindenkoron híveivel, amint maga mondja: íme én veletek vagyok egészen a világ végezetéig.”(Mt 28,20)
„Az Úr testéről”- szóló intelem központi gondolata Krisztus felismerése, a „látás”, ami alapvető feltétele annak, hogy az ember hozzá jusson. Párhuzamban áll Krisztus felismerése az ő emberségének rejteke mögött az apostolok részéről és Krisztus felismerése az Eucharisztia, a kenyér és a bor rejtekében a mi részünkről. Az igazi látást a Lélek adja, ami nem a testnek, hanem a léleknek látása, és ami egyben jele Isten Lelke bennünk lakozásának.
Erőteljesen kifejeződik itt is ugyanaz a meggyőződés, amit Greccióban láttunk: a megtestesülés egyszeri történelmi megvalósulása és a mindennapi misztikus, Eucharisztiában történő megvalósulása közötti folytonosság. Krisztus reális, testi valóságában való jelenléte a világ végéig rendkívül fontos szent Ferenc számára.
Isten alázatának és emberszeretetének nagyobb jele nincs és nem is lehet, mint hogy testileg eljött és testileg jelen maradt ebben a tőle elidegenedett világban. A test szent Ferenc és kora számára nem éppen pozitív valóság, hiszen a szenvedés, nyomor forrása, kísértések, szenvedélyek lakóhelye. Nem véletlen, hogy a korabeli kontextusban olyan tág teret hódít magának a katar eretnekség, amely elképzelni sem tudja, hogy a minden rossz forrásának tartott test és annak anyagi összetevője a Jóistentől származhat. Ez az eretnekség szélsőséges dualizmust, kettősséget hirdet, olyannyira, hogy az anyagot egyenesen démoni, ördögi eredetűnek vallja.
Szent Ferenc azonban lát, mégpedig az Evangélium szerint lát, amely számára szüntelen elmélkedés tárgya. Megtérésének alaptapasztalata, hogy a realitás talaján lehet Istennel Krisztusban találkozni, bármilyen nyomorúságos is az a realitás, bármilyen jelentéktelen vagy éppen ellenséges. Betlehemben a jelentéktelennek tűnő emberi egzisztencia álruhájába öltözött, az eucharisztikus színek alatt pedig a jelentéktelen táplálék álruháját veszi magára. Ferenc a grecciói jászol-oltáron is „látni” akar, az eucharisztikus valóságon át a betlehemi megtestesülés valóságát szemléli, és akarja, hogy a hit által valóssá vált látvány teljes erejével hasson rá, alakítsa, akár fáj, sóhajokat csalva ki belőle, akár vigasztal, telített érzelmek szinte szájszélről lenyalható édességével. Ferenc nem felfelé törekszik, hanem lefelé. A megtestesülés logikájából fakadó mozgás lefelé mutat. Az Úr lejött, hogy a legmélyebb emberi nyomorúságot megossza az emberrel.
Már az Úr Jézus egyszerű jelenléte is új jelentést ad mindennek, ami lent van. Ferenc számára az Eucharisztiában is az alázatos rejtőzködő jelenlét a hangsúlyos.
Krisztusnak a szegényekben, a szegények között is, a teremtett világban is a jelenléte az, ami fontos, ami rejtettségében, a jelentéktelenség álruhájában is hat, magához von, követésre hív, szerető áldozatkészséggé válik.
Nekünk is Krisztus jelenlétéhez hasonló csendes, alázatos jelenléttel kell lennünk az emberek között, az egyszerű, alázatos jelenléttel hatni, engedni, hogy az, aki énünk legmélyén lakik és emberségünk új minőségén munkálkodik, jelenléte által hasson.
Szent Ferenc atyánk élete vége felé fokozatosan elveszíti szeme világát - ő, akinek a „látás”, az érzékelés annyira fontos volt. Élete és közössége belső harcait harcolva egyre inkább más módon kezd látni. Ahogyan lassan-lassan kialszik szeme világa, úgy gyarapszik benne egy belső látás, új fény, ami a Naphimnuszban – a teremtet világ dicséretében testesül meg. Mindennek látja igazi, kendőzetlen valóságát, tiszta szívű emberként már itt látja,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése