Amikor felesége megtudta, hogy gyógyíthatatlan izomsorvadása (MS) van, elhagyta. Ő akkor addig ivott egyfolytában, amíg három hónap után meg nem érkezett a tolókocsija. Majd egy álló hétig nézte, de nem tudott vele megbarátkozni. Végül egy különös élmény emelte ki az önsajnálat kátyújából: találkozott egy nála szerencsétlenebbel, aki nem adta fel…
Ekkor elhatározta, hogy ő is talpra áll. Lelkileg. A tolókocsija lett a „legszorosabb“ barátja. Mivel lábizmai egyre inkább elsorvadtak, kezével tanulta meg hajtani a kerekeit. Majd belépett a fogyatékosak egyesületébe. A különböző versenyeket egy idő után majd mindig az első helyen végezte…
Amikor Stuttgartba érkeztem s megismerkedtem vele, már túl volt a nehezén. Minden reggel hatkor kel, elkészíti magát és 8 órakor indul „útjára“. Mert útvonala van. Első állomása a két sarokkal odébb nyitó kenyeres bolt. Ott elbeszélget a tulajjal, az alkalmazottakkal, megvárja nyugdíjas barátait, akikkel aztán együtt reggelizik. Majd a gyógyszerészt látogatja meg. Vele is beszélget. Onnan a Supermarketbe megy. Nem, nem vásárol semmit, hanem ott is vannak ismerősei, barátai, akikkel szót és eszmét vált, meghányja-veti a világ dolgait – és közben mindenütt viccel, adomázik, harsogóan nevet. Végül 11 óra körül hazafelé indul, hogy ebédet készítsen magának. Ebéd után lepihen, majd késő délután ismét végigjárja ismerőseit és barátait. Minden nap!
Tavaly házszenteléskor láttam, hogy nagyon szomorú. Kérdésemre elmondta, hogy ezúttal egy rákos daganatot fedeztek fel nála. Régi ígéretemet, miszerint szívesen bevásárlok vagy elviszem, ahova csak akarja, megújítottam, majd azt mondtam neki: „Imádkozom magáért!” Megköszönte. Akkor mondta el azt is, hogy gyermek- és fiatalkorában gyakorló katolikus volt, s bár a fiatal élet bohóságai messze vitték a templomtól, ma is hisz az ima erejében!
Operációja nem úgy sikerült, ahogyan reménykedtünk benne… De nem tört le. Vagy legalábbis nem mutatta… Tovább imádkoztunk… Ketten… Minden nap…
Mielőtt én is elszántam volna magam egy nehéz műtétre, épp összefutottunk. Mivel ezúttal is az ő gondjával voltunk elfoglalva, miszerint vágjon-e neki az új operációnak vagy semmi értelme, eleinte nem akartam neki beszélni az enyémről. De végül is, hogy ne féljen, és ne adja fel, bízzon Istenben, mint én is lám, megteszem, elmondtam neki…
Amikor Karácsonykor rám köszönt, első kérdése az volt: „Na, hogy sikerült?” Azt válaszoltam neki: „Istennek hála, minden jel arra vall, hogy jól!”
Arcára ekkor őszinte mosoly ült ki, és bepárásodott szemekkel azt mondta nekem: „Tudja, hogy egy hétig minden nap gyertyát gyújtottam magáért?”
Megköszöntem neki, és közben azokra gondoltam, akik kétségbeesnek, s azt hajtogatják, hogy ők a legszerencsétlenebbek, mert kisebb vagy nagyobb betegségük van.
Ez az önsajnálat aztán olyan naggyá dagad bennük, hogy csak magukra gondolnak, és azt hiszik: ők a legelesettebbek, a legszegényebbek, a legnincstelenebbek!
Pedig, ha tudnák, hogy nincs igazuk!
Ugyanis, és ezt tolókocsis barátomtól tanultam meg, senki sem olyan szegény, hogy ne lenne valami, amit másoknak ne ajándékozhatna…
Mondjuk egy ima…
Vagy egy gyertya…
Ezekből Neked is van… Vagy, csakugyan ne lenne semmid?
Szeretettel,
Imre atya
Stuttgart, 2019. február 6.
Forrás: Stuttgarti katolikusok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése