A mai napon édesanyánk, az Egyház arra hív bennünket a szentmise kezdő énekével, hogy „Örvendezzünk mindnyájan az Úrban, ünnepi napot ülvén mindenszentek tiszteletére”.
Igen, a mai napon, a zarándok, a földi egyház liturgiája összekapcsolódik a megdicsőült, a mennyei Egyházéval, hogy együtt ünnepelje Krisztust, a választottak szentségének és dicsőségének forrását.
Az első olvasmány a választottak, a megdicsőültek hatalmas seregét mutatja be (Jel 7, 2-4. 9-14): „akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számolni, minden nemzetből, törzsből és népből”. A szentek megszámlálhatatlan serege azt üzeni számunkra, hogy a mi helyünk is ott van közöttük és ez a tudat adhat reményt és erőt a mostani élet viszontagságai közepette.
Az olvasmány szerint valamennyinek meg van jelölve a homloka, mindnyájan fehér ruhába vannak öltözve és „ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében”. A homlokon való megjelölés és a ruha a keresztség szentségének szimbólumai, ugyanis a keresztség nyomja az emberbe a Krisztushoz való tartozás eltörölhetetlen jegyét, és a bűntől megtisztítva, a keresztség öltözteti tisztaságba és kegyelembe Krisztus Vére által. Így, az életszentség nem más, mint a keresztségi kegyelem teljes beérése, tehát lehetséges minden megkeresztelt ember számára.
Az Egyház ma nem csupán a hivatalosan kanonizált szenteket ünnepli, hanem azt a számos ismeretlen szentet is, akik „Isten segítségével megtartották és megélték a keresztségben kapott életszentséget” (LG 40) vagyis a krisztusi tanítást hősies fokon élték és gyakorolták. Ez a rejtett, a hétköznapi körülmények között megélt, szinte észrevétlen életszentség valóságos és igen értékes.
Az első olvasmány szerint, van azonban minden választottnak egy közös jellemzője, még pedig az, hogy a „nagy szorongatásból jöttek”. Ez a "nagy szorongatás" jelenti a hitért folytatott küzdelmet, a Krisztusért vállalt üldöztetést és vértanúságot, valamint a mindennapi élet keresztjeit és megpróbáltatásait.
A Szentek valamennyien a szorongatás útján jutottak el a dicsőségbe. Ez a szenvedés teljesítette be keresztségük által megkezdett tisztulásukat, ez kapcsolja őket Krisztus kínszenvedéséhez, majd pedig részesítette őket dicsőségében.
A boldog örökkévalóságba megérkezett választottak szünet nélkül hálálkodnak Istennek és ezt éneklik: „Üdv Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak!” A Magasságbeli trónja előtt leboruló angyalok örök "Ámen" -nel válaszolnak.
Ugyanezt az Áment kell visszhangoznia a mennyei haza-felé zarándokló Isten népének, azzal, hogy az életszentségben versengenek a választottakkal. "Amen", azaz úgy legyen, Krisztus kegyelme által, aki mindenki előtt megnyitja az életszentség útját.
A második olvasmányban (1 Jn 3, 1-3), Szent János apostol és evangélista, a szeretett tanítvány, kiegészítve az első témáját, Isten szeretetére mutat rá; ez a szeretet késztette Fiát a megtestesülésre, és tette az embert Isten gyermekévé. Ennek a szeretetnek köszönheti az ember istengyermeki méltóságát. „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket és azok is vagyunk!”
Nem az örök életre fenntartott, hanem már a jelenben megkapott ajándék ez az Isten gyermekség, olyan mély valóság, ami bensőleg képes teljesen átalakítani az embert és az isteni életben részesíteni. Mégis, itt a földön rejtett marad ez a valóság, teljes ragyogásában majd csak a mennyei dicsőségben nyilvánul meg. „Akkor majd hozzá – az Istenhez – leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van”- mondja a szeretet tanítvány.
Ma az Egyház azt a dicsőséget szemléli és ünnepli a Szentekben, amely Isten szemléléséből ered. Ez a színről színre látás öltözteti őket Isten végtelen ragyogásába.
Az evangéliumban (Mt 5, 1-12a) maga Jézus szemlélteti az életszentség és az örök boldogság témáját, egyben be is mutatja az oda vezető utat. Kiindulási pontja a hétköznapi emberi élet, amelyben a szenvedés nem valami véletlen szerencsétlenség, hanem az emberi élettel együtt járó valóság. Jézus nem azért jött, hogy kiiktassa a szenvedést az életből, hanem hogy azt az üdvösség és az örök boldogság eszközévé alakítsa.
A szegénység, a megpróbáltatások, az igazságtalanságok, az üldöztetés, ha ezeket alázatos szívvel és Isten akaratának alávetve fogadjuk, ha megőrizzük belé vetett hitünket és arra vágyódunk, hogy részesedjünk Krisztus kínszenvedésébe, akkor mindez nem tönkreteszi az embert, hanem megnemesíti: megtisztítja, hasonlóvá teszi a szenvedő Üdvözítőhöz, és így méltóvá arra, hogy vele együtt részesedjék az örök dicsőségben. „Boldogok a lélekben szegények..., boldogok a szomorúak..., boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot..., boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért..., mert övék a mennyek országa” (3-4. 6. 10).
A másik négy boldogság is, bár nincs közvetlen kapcsolatban a szenvedéssel, áldozatos lelket követel. Mert senki sem lehet szelíd, irgalmas, tiszta szívű és békességes, ha nem küzd bűnös szenvedélyei ellen, ha önmagán felülemelkedve nem tud elfogadni nehéz helyzeteket, szeretetet és békét hintve mindenütt.
A szentek az evangéliumi boldogságok útját járták, de legtökéletesebb módon Jézus haladt ezen az úton, aki tudatosan magára vett minden emberi nyomorúságot és gyötrelmet, hogy megtanítsa az embert, hogyan kell ezeket megszentelni.
A keresztény Jézusban találja meg az evangéliumi boldogságok tökéletes megvalósulását; Jézus volt az igazi szegény, meggyötört, szelíd, irgalmas, békességes és üldözött. Ezen az úton járva nyerte el a dicsőséget és mi is ezen az úton járva nyerhetjük el az örök boldogságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése