„Ó, lelkek, akik már félelem nélkül élvezitek a boldogságot…” - Ima mindenszentekhez

„Ó, lelkek, akik már félelem nélkül élvezitek a boldogságot, és állandóan el vagytok merülve az én Istenem dicséretében! Boldog sors jutott nektek! Mennyi okotok van arra, hogy állandóan zengjétek ezt a dicséretet, és mennyire irigyellek benneteket azért, hogy nektek már nem fáj az a sok súlyos bűn, amelyet ebben a szerencsétlen időben követnek el az én Istenem ellen...

Ó, boldog mennyei lelkek! Legyetek segítőink nyomorúságunkban, járjatok közbe értünk Isten irgalmánál, hogy juttasson nekünk is valamit a ti boldogságotokból és ossza meg velünk azt a világos megértést, amelyben részetek van.

Értesd meg velünk, én Istenem, hogy mi a jutalma azoknak, akik férfiasan harcolják végig ennek a nyomorúságos életnek éjszakáját. Igyekezzetek megérteni, ó, ti szerető lelkek, hogy micsoda boldogság lesz az a tudat, hogy boldogságtok örökké fog tartani, és mekkora élvezet az a bizonyosság, hogy örömötöknek soha nem szakad vége!

Ó, boldog lelkek! Akik ezt a drága kincset olyan jól tudtátok hasznotokra fordítani, és akik azon olyan gyönyörűséges és maradandó örökséget tudtatok szerezni, magyarázzátok meg nekünk, hogyan gyümölcsöztettétek ezt a végtelen kincset. Segítsetek rajtunk ti, akik olyan közel vagytok a forráshoz, és merítsetek vizet számunkra, akik idelent eltikkadunk a szomjúságtói."

Avilai Szent Teréz: Fohászok

„Akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számolni…” – Mindenszentek ünnepe

 Szentírási részek: Jel 7, 2-4. 9-14 *** 1 Jn 3, 1-3 *** Mt 5, 1-12a

A mai napon édesanyánk, az Egyház arra hív bennünket a szentmise kezdő énekével, hogy „Örvendezzünk mindnyájan az Úrban, ünnepi napot ülvén mindenszentek tiszteletére”.

Igen, a mai napon, a zarándok, a földi egyház liturgiája összekapcsolódik a megdicsőült, a mennyei Egyházéval, hogy együtt ünnepelje Krisztust, a választottak szentségének és dicsőségének forrását.

Az első olvasmány a választottak, a megdicsőültek hatalmas seregét mutatja be (Jel 7, 2-4. 9-14): „akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számolni, minden nemzetből, törzsből és népből”. A szentek megszámlálhatatlan serege azt üzeni számunkra, hogy a mi helyünk is ott van közöttük és ez a tudat adhat reményt és erőt a mostani élet viszontagságai közepette.

Az olvasmány szerint valamennyinek meg van jelölve a homloka, mindnyájan fehér ruhába vannak öltözve és „ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében”. A homlokon való megjelölés és a ruha a keresztség szentségének szimbólumai, ugyanis a keresztség nyomja az emberbe a Krisztushoz való tartozás eltörölhetetlen jegyét, és a bűntől megtisztítva, a keresztség öltözteti tisztaságba és kegyelembe Krisztus Vére által. Így, az életszentség nem más, mint a keresztségi kegyelem teljes beérése, tehát lehetséges minden megkeresztelt ember számára.

Az Egyház ma nem csupán a hivatalosan kanonizált szenteket ünnepli, hanem azt a számos ismeretlen szentet is, akik „Isten segítségével megtartották és megélték a keresztségben kapott életszentséget” (LG 40) vagyis a krisztusi tanítást hősies fokon élték és gyakorolták. Ez a rejtett, a hétköznapi körülmények között megélt, szinte észrevétlen életszentség valóságos és igen értékes.

Az első olvasmány szerint, van azonban minden választottnak egy közös jellemzője, még pedig az, hogy a „nagy szorongatásból jöttek”. Ez a "nagy szorongatás" jelenti a hitért folytatott küzdelmet, a Krisztusért vállalt üldöztetést és vértanúságot, valamint a mindennapi élet keresztjeit és megpróbáltatásait.

A Szentek valamennyien a szorongatás útján jutottak el a dicsőségbe. Ez a szenvedés teljesítette be keresztségük által megkezdett tisztulásukat, ez kapcsolja őket Krisztus kínszenvedéséhez, majd pedig részesítette őket dicsőségében. 

A boldog örökkévalóságba megérkezett választottak szünet nélkül hálálkodnak Istennek és ezt éneklik: „Üdv Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak!” A Magasságbeli trónja előtt leboruló angyalok örök "Ámen" -nel válaszolnak.

Ugyanezt az Áment kell visszhangoznia a mennyei haza-felé zarándokló Isten népének, azzal, hogy az életszentségben versengenek a választottakkal. "Amen", azaz úgy legyen, Krisztus kegyelme által, aki mindenki előtt megnyitja az életszentség útját.

A második olvasmányban (1 Jn 3, 1-3), Szent János apostol és evangélista, a szeretett tanítvány, kiegészítve az első témáját, Isten szeretetére mutat rá; ez a szeretet késztette Fiát a megtestesülésre, és tette az embert Isten gyermekévé. Ennek a szeretetnek köszönheti az ember istengyermeki méltóságát. „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket és azok is vagyunk!”

Nem az örök életre fenntartott, hanem már a jelenben megkapott ajándék ez az Isten gyermekség, olyan mély valóság, ami bensőleg képes teljesen átalakítani az embert és az isteni életben részesíteni. Mégis, itt a földön rejtett marad ez a valóság, teljes ragyogásában majd csak a mennyei dicsőségben nyilvánul meg. „Akkor majd hozzá – az Istenhez – leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van”- mondja a szeretet tanítvány.

Ma az Egyház azt a dicsőséget szemléli és ünnepli a Szentekben, amely Isten szemléléséből ered. Ez a színről színre látás öltözteti őket Isten végtelen ragyogásába.

Az evangéliumban (Mt 5, 1-12a) maga Jézus szemlélteti az életszentség és az örök boldogság témáját, egyben be is mutatja az oda vezető utat. Kiindulási pontja a hétköznapi emberi élet, amelyben a szenvedés nem valami véletlen szerencsétlenség, hanem az emberi élettel együtt járó valóság. Jézus nem azért jött, hogy kiiktassa a szenvedést az életből, hanem hogy azt az üdvösség és az örök boldogság eszközévé alakítsa.

A szegénység, a megpróbáltatások, az igazságtalanságok, az üldöztetés, ha ezeket alázatos szívvel és Isten akaratának alávetve fogadjuk, ha megőrizzük belé vetett hitünket és arra vágyódunk, hogy részesedjünk Krisztus kínszenvedésébe, akkor mindez nem tönkreteszi az embert, hanem megnemesíti: megtisztítja, hasonlóvá teszi a szenvedő Üdvözítőhöz, és így méltóvá arra, hogy vele együtt részesedjék az örök dicsőségben. „Boldogok a lélekben szegények..., boldogok a szomorúak..., boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot..., boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért..., mert övék a mennyek országa” (3-4. 6. 10).

A másik négy boldogság is, bár nincs közvetlen kapcsolatban a szenvedéssel, áldozatos lelket követel. Mert senki sem lehet szelíd, irgalmas, tiszta szívű és békességes, ha nem küzd bűnös szenvedélyei ellen, ha önmagán felülemelkedve nem tud elfogadni nehéz helyzeteket, szeretetet és békét hintve mindenütt.

A szentek az evangéliumi boldogságok útját járták, de legtökéletesebb módon Jézus haladt ezen az úton, aki tudatosan magára vett minden emberi nyomorúságot és gyötrelmet, hogy megtanítsa az embert, hogyan kell ezeket megszentelni.

A keresztény Jézusban találja meg az evangéliumi boldogságok tökéletes megvalósulását; Jézus volt az igazi szegény, meggyötört, szelíd, irgalmas, békességes és üldözött. Ezen az úton járva nyerte el a dicsőséget és mi is ezen az úton járva nyerhetjük el az örök boldogságot.

„Máriát követem…” – Ibu nyelvű Mária ének

Missziók (29. évközi) vasárnapján az esztelneki ferences templomba látogatott Nnadi Onyedikachi – Benjamin, Szegeden tanuló, nigériai negyedéves kispap.

Benjamin a szentmise keretében, magyar nyelven osztotta meg gondolatait az evangéliumi szakasz (Mk 10,35-45) kapcsán, ösztönözve bennünket az elkötelezettebb, tanúságtevő keresztény életre, amely által másokat is közelebb juttathatunk Istenhez.

Majd a szentmisét követően beszélt hivatásáról, arról hogy hogyan küldte püspöke őt és egyik társát Magyarországra, ahol a szegedi püspök fogata őket. Beszélt a nigériai keresztények elkötelezett Krisztus követéséről, értékes hagyományairól és üldöztetéséről.

A hívek nagy örömmel hallgatták egyszerű, lélekhez szóló szavait és hálás szívvel mondtak köszönetet neki, kérve, hogy máskor is jöjjön Esztelnekre. Ő pedig az előadása végén megajándékozott bennünket agy Ibu (anyanyelve) nyelvű Mária énekkel.

.

Élet Krisztusban - nincs más lehetőségünk

Római Riportok - 2018. október 21.

Répát-hegység - Háromszék vérrel szentelt földjén -

A "Hazajáró" hétről-hétre bakancsot húz és nekiindul, hogy keresztül-kasul bebarangolja a Kárpát-medence varázslatos tájait és megismerje hazánk természeti- és kulturális értékeit, történelmi emlékeit és az ott élő emberek mindennapjait. Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján, Délvidéken, Muravidéken, Őrvidéken és belső-Magyarországon hol gyalog, hol szekérrel, kerékpárral vagy kenuval halad vándorútja során. A Kárpátok fenséges gerinceitől, várromokon, apró fatemplomokon és véráztatta harcmezőkön át, patinás városokig - megannyi magyar emlék kíséri a "Hazajáró" soha véget nem érő útját.

Tanúságtétel a pokol tornácából – Imre atya írása Stuttgartból

Azelőtt soha nem látták egymást. Most a „sors” összehozta őket Németország egyik legjobb hírben álló rehabilitációs központjában.
A sok program közül az egyiket „Rákosok beszélgető körének” hívták. Amikor a kis halk szavú pszihológusnő arra szólította fel őket, hogy üljenek körbe, nagyon nehezen akaródzott nekik egymás mellett helyet foglalni. Ismeretlen mellé nem szívesen ül az ember, ha másutt is van hely…

A beszélgetés is nagyon döcögve indult. A központi téma: a betegség lelki feldolgozása volt. Kis idő után azonban az első felszólaló magabiztosan ragadta magához a szót, és sietett elmondani mindenkinek a szerinte legfontosabbat, nevezetesen, hogy nagy firmája van, amelyet épp most hagyott a fiára. Az pedig (lám, milyen fia van!), amikor nála rákot állapítottak meg, azonnal a legjobb tübingeni orvosokat hívta fel, tudtán kívül terminust beszélt meg velük, sőt, elvitte oda kocsival. Neki semmit nem kellett tennie. Minden nagyon simán ment, s most itt van, hogy az operáció után teljesen meggyógyuljon… Szerinte biztosan sikerülni fog, mert a pénz, az nem számít! – Noha magabiztosan csengett minden szava, mint a penge, szeméből riadt félelem áradt…

A másodiknak azt tartotta szükségesnek elmondania, hogy neki két firmája van. Az egyik Kínában, a másik itthon, Németországban. És amikor megállapították nála is a rákot, akkor ő – mellesleg, nagy sportoló, jegyezte meg elég szerénytelenül – nem akarta elhinni, de miután még két helyről – Heidelberg és Ulm leghíresebb orvosaitól – szerzett be szakorvosi véleményt, megoperáltatta magát. Az operáció után komplikációk léptek ugyan fel, amit aztán sikerült az orvosoknak leküzdeni, s ő most nagy akaraterővel azon van, hogy teljesen felépüljön és munkájához visszatérhessen. – Nagyon sokat beszélt, s ebből mindenki kihallhatta, ő is nagyon fél attól, hogy mégsem úgy lesz, ahogyan ő azt most itt nagyhangon ecseteli…

És ez így ment tovább egy jó háromnegyed óráig. A hallgatóság mindent megtudhatott az épen beszélőről, csak éppen a lényeget nem: nevezetesen azt, hogy mindannyian félnek. Félnek attól, hogy a rák visszatér, félnek attól, hogy az operáció következményei nem fognak olyan simán elmúlni, mint azt ők itt most a hallgatósággal és önmagukkal megpróbálják elhitetni, félnek attól, hogy ők már soha nem lesznek olyan tevékenyek, teherbírók és szívósak a munka mezején, amilyenek voltak. Szavuk színezete elárulta őket, félnek, és ami még rosszabb: nincs mibe kapaszkodniuk, csupán a nagy, hangzatos szavakba, csak épen nem merik megfogalmazni és kimondani.

És ekkor jött ő, a 80 felé járó férfi. Fejéből a kemoterápia kihullajtotta a hajakat. Karja tele volt a szúrások kéklő, dagadt nyomaival. Elmondta, hogy háziorvosa – noha árulkodóan nagy volt egy bizonyos érték a vérpróbában – hanyagul elnézte a diagnózist. Bár ő többször is kifejezte aggodalmát, őt is leintette azzal, hogy semmi baj. Míg ő egy alkalommal, régi évek szokása szerint – noha rossz közérzete miatt aznap egyáltalán nem akart! – golfozni nem ment az üzletfeleivel, és a játékosok között egy új arcot nem fedezett fel. Remekül elbeszélgettek egymással, és kiderült, hogy az illető egy nagyon híres, de már nyugdíjas orvosprofesszor, akinek a fia szintén urológus. Szó szót hozott, s ő a beszélgetés végén elmondta a professzornak, hogy noha háziorvosa szerint nincs oka aggodalomra, neki mégis rossz előérzetei vannak. A professzor beajánlotta a fiának, aki aztán a következő napok egyikén apjával ketten három óráig vizsgálta. Utána pedig elborult arccal azt közölte vele, hogy a rák már egész testében el van terjedve. (Eddig a beszámoló alatt csak el-elcsuklott a hangja, de most már patakzottak az arcáról a könnyek…) Azután nagyvonalakban elmondta azt is, hogyan kemózták többször is, végül rátért jelenlegi helyzetére: közérzete ugyan jobb, de tudja, érzi, hogy az „ellenség már falakon belül van”.

Egy dologért azonban mindenképp hálás, hogy ide eljött. Itt, a rehabilitáción több időt tölthet önmagával, majd – ismét könnyekkel a szemében – ezzel fejezte be beszédét: „Ha Ő akkor – és mutatóujját magasan az ég felé emelte – nem hoz össze a professzorral, én ma már nem vagyok… Mondom Önöknek, mindnyájan az Ő kezébe vagyunk!”

Döbbent csend ereszkedett a kör tagjaira… Egy pillanatnyi ólomlábon lépkedő csend után a résztvevők kivétel nélkül mind igazat adtak neki! Mindenki érezte, hogy nem a firma a fontos, nem is csak az orvos, még csak a sok pénz sem, hanem Isten, aki mindannyiunk sorsát igazgatja, és Ő, Aki a bénító félelem hínárjából képes kiszabadítani…

A beszélgetés végén a pszihológusnő kiértékelte a mondottakat. Minden felkerült a táblára, minden apró ötlet, mondás, ami az ő – egyébként igen jól – előkészített sablonjába beleillett. Csak épp az Istenbe vetett hit fontosságáról nem írt fel egy betűt sem, holott a jelenlévők mindegyike – kimondottan vagy kimondatlanul – ebbe kapaszkodott!

De tudtam, hogy Istennek nem reklámra van szüksége.
Nem reklámra, hanem tanúságtételre!
Hitvallásra, amely másokkal az Ő gyógyító kegyelmét, segítségét közli,
amely a belé vetett reményt erősíti,
amely az Ő gondoskodó szeretetéről beszél.

Mert Ő mindenkivel ott van!
A rákos betegekkel is,
akiken már senki emberfia nem tud segíteni…
Ő velük van és erős lelket ad nekik, hogy önmagukra találjanak,
hogy kibírják a legnehezebbet is,
hogy emberhez méltóan szenvedjenek,
hogy felegyenesedjenek,
hogy túlnőjenek önmagukon!

Ez az eset egy ilyen tanúságtétel volt a javából.
Egy bőröd alá bújó modern tanúságtétel, amely – hacsak pár percre is, de – mindenki figyelmét Őrá, a Legfontosabbra irányította.

Stuttgart, 2018-10-15.

Imre atya 

Forrás: https: https://www.stuttgarti-katolikusok.de/index.php/15081/

„Ami lehetetlen az embereknek, az lehetséges az Istennek”- Évközi 28. vasárnap

Az imént felolvasott evangéliumi szakaszból (Mk 10, 17 – 27) hallottuk, hogy odasietett Jézushoz valaki, térdre borult előtte, és úgy kérdezte: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus válasza, tartsd meg a parancsokat és sorolni kezdi a tíz parancsolatot… „Mester, ezeket mind megtartotta kora ifjúságomtól fogva” – volt a válasz.

Látjuk, hogy a kérdező tudta: az élet teljessége függ a parancsolatok, az isteni törvények megtartásától. Természetesen, ahogy a Megváltó földi életének éveiben, úgy napjainkban sincsenek kevesen azok, akik szeretnék örökölni az örök életet.

De vajon sokan vannak-e, akik keresik a tökéletességet és annak elnyerése érdekében tesznek is valamit?

Igen, azt hiszem, tudatában vagyunk, hogy milyen nagy a szakadék a vágyaink és a tetteink között. Kevés olyan lélek van, aki törekszik az Úr felé és odafigyel értelme és szíve tisztaságára. A legjobban kérni szeretjük Istent, folyamatosan, szüntelenül kérjük Őt.

Nem csak az Úr kortársai tapasztalták meg irgalmának bőségét, de mi magunk is tapasztalhatjuk azt. Krisztus nem hagyja figyelmen kívül az imáinkat és megad mindent, ami üdvözülésünket és örök boldogságunkat szolgálja. De nagyon fontos, hogy hogyan kérünk. Milyen a szívünk és mi tölti el az adott pillanatban? Ne feledjük, Szent Jakab apostol szerint: „igen hathatós az igaz ember buzgó könyörgése” (5,16).

A kérdező tehát pontosan megtartotta az Úr által felsorolt összes parancsolatot. Ez még az Úr földi életének idején is meglehetősen ritka volt, ahogy napjainkban is az.

Elgondolkodván a mai Evangéliumon, szomorúan állapíthatjuk meg, hogy milyen távol állunk attól az erkölcsi magaslattól, amelyen ez a kérdező volt.

Úgy tűnik, ez a parancsolatokat megtartó ember dicséretet várt az Úrtól, de a dicséret mellett olyan szavakat is hallott, amelyek választás elé állították: „Valami hiányzik még belőled. Menj, add el, amid van, oszt szét a szegények között, és így kincsed lesz az égben. Aztán gyere és kövess engem!”

Nem kötelezi arra, hogy kizárólag őt kövesse, hanem csak hívja, hogy az örök javakkal és Krisztus követésével szemben „semmibe vegye a gazdagságot”. Ekkor kiderült, hogy az ifjú kötődése ehhez a világhoz – a gazdagságon keresztül – rendkívül szoros volt, mert Jézus szavai behatolnak az ifjú szívébe és azt válságba sodorják, de sajnos nem Jézus mellett dönt, ugyanis: „elszomorodott, és leverten távozott, mert nagy vagyona volt”. Úgy látszik, Jézus is elszomorodott, mert ezt mondja: „Milyen nehezen jut be a gazdag az Isten országába”.

Sajnos a gazdagság uralkodott az értelmén és az akaratán. Szomorúan távozott az Úrtól, mert nem volt képes lazítani a gazdagságtól való függésén, hiába értette ésszel, hogy semmilyen vagyont nem fog magával vinni az örökkévalóságba. Megtartván oly sok parancsolatot, mégsem volt képes azt mondani az Úrnak: „Uram ez nem az én vagyonom. Bár megdolgoztam érte becsülettel, de még sem az enyém, Tőled van és rendelkezz felette”.

Az evangéliumi ifjú, aki Istenre nyitottnak látszott, a világi dolgok rabságában élt, rabja volt a vagyonának és társadalmi pozíciójának. Szent Lukács mondja, hogy előkelő, főember volt, tehát valami fontos pozíciót töltött be (Lk 18,18). Ha mindez Isten és ember közé áll, akkor oly nagy akadályt jelenthet, hogy az ilyen embernek nagyon nehéz lesz üdvözülnie.

Az evilágiakhoz való kötődés, ahhoz, amit Isten alkotott, ami csupán az ő ajándéka, de nem Ő maga, megakadályozhatja, sőt lehetetlenné is teheti üdvözülésünket, ha e kötődések rabságában élünk. Jézus ezért mondja, hogy csak az jut be a mennyek országába, aki kész Istenért mindent elhagyni, mindent feláldozni, miként tették a szentek.

Itt is, mint az Evangélium más szakaszaiban is, a gazdagság úgy jelenik meg, mint az üdvösség szinte leküzdhetetlen akadálya. Nem azért, mert a gazdagság önmagában rossz, hanem azért, mert az ember hajlamos arra, hogy túlságosan ragaszkodjék hozzá, annyira, hogy jobban szeresse Istennél.

Kt. Lényegében semmivel nem rendelkezünk. Ha van pénzünk, vagyonunk, házunk, akkor is tudnunk kell, hogy mindezeket csak ideiglenes használatra kapjuk. A földi, átmeneti dolgok iránti túlságos kötődés csak eltávolít minket Istentől.

Mennyire erős a kötődésünk az evilági dolgok iránt? Az evilági dolgok nem feltétlenül anyagi vagyont jelentenek. Jelenthetik a világban betöltött pozíciónkat is, lelki kötöttségeinket is, amelyeket oltárra emelünk Isten helyett.

Nem kellene, hogy a dolgok, a pénz abszolút függésben tartsa az embert, mert akkor eltávolodik Istentől és könnyű prédájává válik a szívet rabságban tartó és onnan Krisztus békéjét kiűző szenvedélyeknek.

Nincs jelentősége a vagyonunk mértékének. Az a lényeges, hogy mi milyen mértékben válunk rabjává e vagyonnak. Isten Országa felé tartva „nem szolgálhatunk Istennek és a mammonnak” (Mt. 6, 24). Vagyis a választás földi életünkben elkerülhetetlen. Ez az út nehéz, de az evangéliumi olvasmány végén meghalljuk az Úr üdvösségünk „kulcsát” tartalmazó válaszát.

Krisztus tanítványai összezavarodtak! Ha ez a tiszta, tökéletességre törekvő ember szomorúan távozik, akkor egyáltalán ki üdvözülhet? „Ami lehetetlen az embereknek, az az Istennek lehetséges”- mondja Jézus.

Az Úr válasza reményt ültet a mi szívünkben is, hisz Isten nem tagadja meg ezt a kegyelmet senkitől, aki őt bizalommal kéri. Ő segít az akadályok elhárításában is, így üdvösségünk Isten irgalmának következménye.

Barsi Balázs atya szentbeszéde a házasságról, lelkiismeretről, szavazásról

Barsi Balázs, ferences atya szentbeszéde az évközi 27. vasárnapra, amiben a házasságról, lelkiismeretről, és a romániai szavazásról is beszél. Nagyon érdemes időt szánni rá és meghallgatni.

Énekszóval dicsérni az Urat

Requiem Erdélyért - Czeglédi Andrea írása 2018. 10. 07

Nézem a romániai népszavazás eredményét és közben keserű gondolatok kavarognak bennem. Bevégeztetett, hát, ennyi volt… Népem jövőjének eddig tiszta egén úgy látom gyülekezni a viharfelhőket, mint nyáron, amikor a tikkasztó meleg után enyhülést várunk, de jégeső pusztítása az elégedetlenségünk büntetése. Miért írom, hogy büntetés? Mert nemzetem az Úr haragját vonta ma magára látszat-keresztény magatartásával. Az erdélyi és partiumi magyarság ma bebizonyította, hogy a kereszténység számára semmit nem jelent. Hiába áldozták fel őseink életüket, sokszor egész családjuk életét a kereszténység, hazájuk, népük védelmében. A sok áldozat hiábavaló volt. A mai kor embere ezen a vidéken már nem keresztény, a templomba is csak a látszat miatt jár. Megmutatni divatos ruháját, elővenni mise, vagy istentisztelet alatt legújabb kiadású telefonját, a parkolóban mutogatni autóját. Ezek az emberek, sajnos nem írhatom azt, hogy hívek nem átallják aztán magukhoz venni az Oltáriszentséget, vagy az Úrvacsorát...

A folytatás erre a linkre kattintva olvasható: http://hungaryfirst.hu/cikkek/2018-10-07/requiem-erdelyert

A házasság természeténél fogva kötelék egy férfi és egy nő között, és nyitott az élet továbbadására – Évközi 27 vasárnap

Liturgiánkban ma az évközi 27. vasárnapot ünnepeljük és még alig 7 vasárnap van hátra adventig. Szentírási részeink: az első olvasmány (Ter 2, 18-24), a válaszos zsoltár és az evangélium (Mk 10, 2-16) üzenetének középpontjában a házasság és a család áll. Ezért isteni Gondviselésnek tartom azt, hogy éppen mára írták ki azt a referendumot országunkban, amelynek keretében arról kell döntenünk szavazatunk által, hogy kik között jöhessen létre a törvényes házasság és ennek következtében kikből tevődjön össze a mai család. Néhány évvel, évtizeddel ezelőtt mindez nagyon világos volt.

Viszont a mai, értéket vesztett világban nem is annyira egyszerű, nem is annyira világos. Ma nem egy esetben házasságról akarnak beszélni, amikor két férfi, vagy két nő összeáll és a gyerekek örökbefogadása által családalapításról is szövegelnek.

De korunkban nem ritka az állatokkal vagy tárgyakkal kötött házasság sem. Bali szigetén egy tizennyolc éves fiút azon kaptak, hogy flörtöl a tehénnel ezért arra ítélték, hogy vegye nőül az állatot. 2006-ban egy szudáni férfi vett feleségül egy kecskét. - Erika Eiffel, lánykori nevén LaBrie az egyik leghíresebb ember azok közül, akik tárgyakat vagy épületeket vettek el. 2007-ben, egy három évig nyúlt bírósági kereset végén sikerült hozzámennie a francia nevezetességhez, az Eiffel-toronyhoz. - Eija-Riitta Berliner-Mauer, már gyerekként beleszeretett a Berlini Falba, mikor látta a tévében és számtalanszor meglátogatta, végül 1979-ben feleségül ment hozzá. Amikor 1989-ben lerombolták, és egész Németország ünnepelt, Berlinné a férjét siratta…

Visszatérve a referendumhoz, mai szavazáshoz, mi, az IGENNEL szavazók azt szeretnénk elérni, hogy nálunk mindez ne történhessen meg törvényes keretek között, hogy az alkotmány törvényébe iktatva „a család egy férfi és egy nő önkéntes elhatározásával létrehozott házasságon alapuljon”.

Vannak, akik azt mondják, hogy fölösleges pénz pocséklás a referendum megtartása, mert az alkotmányban már szerepel az, amire igennel akarunk szavazni. Ez igaz, de ma már nem annyira egyértelmű, mint volt akkor, amikor megfogalmazták a román alkotmány 48-ik törvényének első bekezdését. Ott ez áll: „Familia se întemeiază pe căsătoria liber consimţită între soţi (házastársak szövetsége), pe egalitatea acestora şi pe dreptul şi îndatorirea părinţilor de a asigura creşterea, educaţia şi instruirea copiilor”.

Mint látjuk/halljuk a törvényben a „soți”, azaz a „házastársak” kifejezés szereppel. Viszont amint már korábban példákkal utaltam rá, itt Európában és a nagyvilágban a házastárs kifejezés ma már nem ugyan azt jelenti, mint amit korábban jelentett, a férfi és a nő életszövetségét.

A sepsiszentgyörgyi Puskás Bálint alkotmányjogász mondja, hogy a „soți” kifejezés az alkotmányban eredetileg, annak idején magától értetődő volt. Azonban a megváltozott szociokulturális környezet és az egyes országok törvénykezésében történt jelenségek miatt 2018-ban ugyanaz a szöveg megkívánja, hogy ugyanott, vagyis az alkotmányban, és nem csak a Polgári Törvénykönyvben, ezt minden kétséget kizáróan pontosítsuk, hogy egy férfiről és egy nőről van szó.

A Romániai Katolikus Püspöki Kar értelmezése szerint: „A család egy férfi és egy nő szabad akaratnyilvánításából létrejött házasságon, a házastársak egyenlőségén és a szülők azon jogán és kötelezettségén alapul, hogy biztosítsák a gyermekek eltartását, nevelését és oktatását”.

Ez a megfogalmazás kizárja a „fél” kifejezést érintő félreértelmezéseket, meghatározva ezzel, hogy csakis egy férfi és egy nő szabad akarattal vállalt szövetségét nevezhetjük házasságnak. Ez a pontosítás teljesen összhangban van a Szentírás tanításával és nemzeti örökségünk szellemével.

Itt nem árt megemlítenünk, hogy ez az alkotmánymódosító kezdeményezés nem egyedül álló Európában, ugyanis másik 14 ország tartotta életbevágóan fontosnak, szükségesnek beleírni alkotmányaikba, hogy a házasság egy férfi és egy nő szövetségén alapszik.

Idézhetjük Szent II. János Pál pápát is, aki 2002-ben, a Lateráni Egyetem Házasság és család intézményében végzett diákoknak ezt mondta: „Arra kérlek, hazatérve dolgozzatok sokat azon, hogy az országban ahol éltek, Alkotmányban deklarálják azt, hogy a házasság egy férfi és egy nő szeretet-szövetsége”.

A szóban forgó Alkotmány-módosítás a fenti pontosítás érdekében tehát szükségszerű. A Szentatya, Ferenc pápa is arra bátorít bennünket, keresztényeket, hogy „védjük meg a férfi és nő közötti házasságot, mint a természetes család alapját, és merjünk kiállni mellette, még akkor is, ha ezzel mások érzékenységét érintjük és divatos eszmei áramlatokkal ütközünk” (Amoris Laetitia)

A házasság mindig egy férfi és egy nő közötti kizárólagos kötelék marad, amely nyitott kel-hogy legyen az élet továbbadására, a gyermekvállalásra. Ezért helytelen és veszélyes minden olyan próbálkozás, amely a házasságban mellőzi a férfi és nő közötti természetes különbségeket és a kölcsönösséget. E különbségek eltörlésével a család antropológiai gyökereit vágják el, ami veszteséget jelent a társadalom számára is, mert ahelyett, hogy elfogadnák a különbözőséget, uniformizálják az emberi kapcsolatok megjelenési módját.

Amikor erről a témáról beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a gyermekek védelmét sem. A társadalomnak fel kell ismernie, hogy a gyermek ajándék, és mindig megfelelő környezetet igényel fogantatása, születése és fejlődése, és ez a megfelelő környezet nem lehet más, mint az édesanyából és édesapából álló család, illetve rendkívüli esetben az édesanyából, vagy édesapából álló család. Ezért támogatni és erősíteni kell a családokat, és el kell ismerni azoknak az édesanyáknak és édesapáknak az érdemeit, akik keményen küzdenek azért, hogy hűek maradjanak pótolhatatlan élethivatásukhoz és a gyermeknevelés küldetéséhez.

Robert Sarah bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusának 2016-os, amerikai beszéde szerint a válás, a házasság nélküli együttélés és az azonos neműek házassága árt a gyermekeknek és megnehezíti Isten szeretetének felfedezését. Úgy fogalmazott, a sátánnak az a célja, hogy megsemmisítse a családokat, éppen ezért a keresztényeknek harcolniuk kell azon ideológiák ellen, amelyek tagadják a jelentőségét annak, hogy egy gyermeknek anyja és apja van.

A bíboros beszédében utalt II. szent János Pál pápára, aki a családot az evangéliumhirdetés első közegének nevezi. A főpásztor kifejtette: „A házastársak nagylelkű és felelősségteljes szeretete – amely a szülőknek azon önátadásában nyilvánul meg, amellyel a gyermeket, mint Isten ajándékát fogadják és gondozzák – teszi láthatóvá a szeretetet a mi generációnkban.”

Ezért a sátán tönkre akarja tenni a családokat, hogy az emberek nehezebben hallják meg Jézus Krisztus örömhírét: az önátadó, termékeny szeretetet. Ám ha egy kultúrában eltűnik az önzetlen szeretet, és az emberek pusztán igényeik kielégülésének eszközét látják egymásban, akkor minden téren általánossá válik mások kihasználása, ameddig csak kinek-kinek a hatalma engedi.

A küzdelem az emberi méltóságért, a családért, gyermekeinkért, a jövőért, végső soron Isten Országáért folyik. Küzdeni érdemes, a végső győzelem Isten kezében van.

„Az Egyház tudatában van annak, hogy társadalmi és antropológiai szempontból is mekkora ereje van a családnak, ezért mindenképpen védelmezi. Védelmezi, mert szereti a férfit, szereti a nőt, szeret mindenkit, és nem akarja, hogy lerombolják a bölcsőt, amelyből az egész társadalom megszületik és erőre kap”(Vincenzo Paglia érsek, a Családok Pápai Tanácsának elnöke).

Ne feledjük, mai döntéseinknek, szavazatunknak komoly kihatása lesz a jövő nemzedékére, gyermekeink életére. Rajtunk áll a minket követő generációk és gyermekeink jövője. Menjünk szavazni és mondjunk igent a keresztény értelemben vett családra, mely apából, anyából és gyerekekből tevődik össze.

Családi teadélután -második nap-, Gyergyószentmiklós 2018.10.05 (ATI FIL...

Érdemes megnézni ezt a filmet!!! MENJÜNK EL szavazni és mondjunk IGENT a hagyományos, keresztény értékeken alapuló családmodell támogatására.

Római Riportok - 2018. szeptember 30.

Szent Ferenc ünnepe Esztelneken

Október 4-én, csütörtökön, Rendünk legnagyobb ünnepén, Szent Ferenc atyánk tiszteletére bemutatott szentmise délelőtt 11 órakor kezdődik, amelyre szeretettel hívjuk és várjuk Esztelnek község minden-egyes lakóját és a környékbeli híveket, akik valamilyen formában kötődnek Szent Ferenc atyánkhoz. Munkálkodjunk azon, hogy minél többen jöjjenek el a szentmisére.

Az ünnepi, búcsús szentmise főcelebránsa és szónoka az újmisés mezőtúri Ft. Kovács Zoltán, kisteleki segédlelkész lesz, akit szeptember 8-án, Szegeden szenteltek pappá. Ez azt jelenti, hogy a szentmise befejeztével primiciás áldásban is részesülhetünk.