Családi ünnepeinken, egy-egy születésnapon, névnapon, házassági évfordulón kifejezhetjük szeretetünket egymás iránt, értékeljük és megbecsüljük, azt, ami természetessé vált, ami körülvesz, mint a levegő, s amit, vagy akit ezért könnyen levegőnek is nézünk máskor, ha nem vigyázunk.
Egyházi ünnepeink is így segítenek csodálkozni azon, ami jó esetben része életünknek, s amihez; mint a jóhoz általában, könnyen hozzászokik az ember.
Szentírás vasárnapján Isten írott üzenetét, a Bibliát köszönjük meg és ünnepeljük azzal a tudattal: hogy nélküle elképzelhetetlen volna a hitünk világa. Hiszen a Bibliában benne van a hit egész története: a választott nép hívő vágyakozása, az Isten Fiának, Jézus Krisztusnak világba lépése, és ott a Jézusban kitárult idő, amelyben tanítványai útra keltek, s az örömhír hirdetői lettek a világ végéig.
Mivel pedig Isten emberek által szólt, a végső időben pedig az ő istenember Fia által, ezért a Biblia feltárja az emberi élet legfontosabb tapasztalatait is: a születés és újjászületés örömét, az élet sűrűjében bolyongók töprengését, a megvetettek makacs reményét, a szerelem és a halál szenvedélyét.
Így a Biblia egyfelől a gyógyító Isten ujja, amellyel rátapint életünk rejtett sebeire. Másfelől sziklába fúrt kapaszkodó, amely a hegyen biztosít és irányt mutat: ahol Isten leereszkedett, ott, és csak ott, minket is magához segít.
Szentírás vasárnapja arra hív, hogy figyeljünk fel újra Isten szavára. Hallgassuk a liturgiában és olvassuk otthon újra meg újra. S így nemcsak megszokjuk, hanem „rászokunk” majd, megismerjük nemcsak a fejünkkel, hanem a szívünkkel is. Így pedig remélhetjük, hogy felfrissül kapcsolatunk és „beszélgetésünk” Istennel, új élettel telik meg vándorutunk Isten oldalán.
Ugyanúgy, mint a hit és a szentségek között, a hit és Isten Igéje, a Szentírás között is szoros összefüggés, kölcsönhatás áll fenn. A Szentírás feltételezi a hitet, ugyanakkor részünkről aktív együttműködést igényel, megtérést és az Ige megvalósítását a mindennapi életben, amelynek hitéletté kell bennünk válnia. A hit ugyanis nem más, mint válasz Isten Igéjére, az Ige meghallgatása azzal a szándékkal, hogy Vele éljünk nap, mint nap.
Viszonyulásunk egy szöveghez kétféle lehet: tárgyi - ha a szöveg számunkra valamilyen vizsgálódás, kutatás tárgyát képezi, esetleg segítséget nyújt valamely érdekes kérdés megismerésében, vagy egy probléma megoldásában, illetve alanyi - amikor az olvasott szöveg, ahogy Gabriel Marcel mondaná, "misztériummá” válik számunkra.
Ha a Szentírást olvasva vallási ismereteink elmélyítésére törekszünk, ez azt jelenti, hogy viszonyulásunk a Szentíráshoz tárgyi viszonyulás. A Szentírás ebben az értelemben egyszerűen - "valami”. Ez a viszony azonban a Szentírás esetében nem elégíthet ki bennünket.
A mi személyes viszonyulásunknak egy sugalmazott és kinyilatkoztatott szöveghez, amilyen a Szentírás, mindenekelőtt alanyi viszonyulásnak kell lennie. A Szentírás ugyanis nem "valami”, hanem elsősorban "Valaki”.
Krisztus, aki legteljesebb alakban az Eucharisztiában maradt velünk, más módon ugyan, de a Szentírásban is jelen van és él. A Szentírás lapjain keresztül az élő és valóságos Krisztussal találkozhattunk, a hit ajándéka által, melyben Ő maga részesít bennünket.
Az Egyház két asztalról beszél, amikor a hívek lelki táplálkozását említi. Az Ige asztalánál, a szentmisében az olvasó állványról, amboról, a hívek a kinyilatkoztatott Isteni Igét fogadják be szívükbe a hit által, míg az eucharisztikus asztalnál, az oltárról, „a hit szentségében”, az Eucharisztia vételekor az Úr Testével és Vérével táplálkoznak. Igaz tehát az az állítás, hogy a Szentíráshoz úgy kell viszonyulnunk, mint az Úr Asztalához.
Ezért, amikor a Szentírást a kezünkbe vesszük, hódolattal, tisztelettel és mély hittel tegyük ezt! Ez a gesztus nem lehet ugyanaz, mint amellyel bármely más könyvért nyúlunk a polcra, hiszen ezt a könyvet Isten jelenléte tölti be. Nagyon fontos ezt tudatosítanunk, nagyon jó, és gyümölcsöző lenne életünkre vonatkozólag, ha ez meggyőződésünkké válna.
Igen, az élő Isten van jelen az Igében. Minden személy jelenléte egy bizonyos hatókört, kisugárzást teremt önmaga körül, amit a tárgyak esetében nem mondhatunk el. Csak a személlyel való találkozás jelent egy jelenléttel való találkozást, s ezzel együtt belépést egy számunkra óhajtott, vagy kényelmetlen hatáskörbe. Ezért van az, hogy egy-egy ember jelenlétében jól, vagy rosszul érezzük magunkat, illetve közömbös a mi számokra. Ez utóbbi akkor történhet meg, ha a másik embert nem valakinek, hanem valaminek tekintjük.
A Szentírás "Valaki”, Isten jelenléte közöttünk. Amikor tehát kezünkbe vesszük, egyenesen az Ő jelenlétébe lépünk be. ,,Misztériummá”, olyan igazsággá válik számunkra, amely körülvesz, és amelybe elmerülve élhetünk.
A Szentírásban a Mi Urunkat, Istenünket találhatjuk meg, ezért van, ezért kell, hogy legyen a kinyilatkoztatott szöveggel való kapcsolatunknak különös jelentősége – ez a kapcsolat Istennel való kapcsolat, Aki minket szeret, és Aki vágyódik arra, hogy kegyelmével hasson ránk. Olyan kapcsolat ez, mely belső megtérésre vezet bennünket – ez a legfontosabb célja.
Ezért a Szentírást nem kíváncsiságból, ismeretszerzés céljából kellene olvasnunk, vagy azért, hogy megoldást találjunk valamely gyötrő problémánkra – még ha időnként erre van is szükségünk.
Az Úrral való kapcsolatot kellene mindig keresnünk benne azzal a reménnyel, hogy Ő megajándékoz bennünket a megtérés kegyelmével. Ha személyes kapcsolatba lépünk a sugalmazott írásokban jelenlevő Krisztussal, akkor ez a szöveg átitat minket, mi pedig kezdjük meghallani Isten Igéjét, belemerülünk Jézus gondolataiba és vágyaiba, ezáltal egyre jobban kezdjük Őt megismerni, s ha megismertük, akkor megszeretjük, s ha megszerettük, akkor már könnyen megy az Ő akaratának, az Ő tanításának a fényében élni minden napjainkat.
Aki nem ismeri a Szentírást, az nem ismeri Krisztust – figyelmeztet a Szentírás fordító, Szt. Jeromos. Igen, ha valóban figyelünk Isten Igéjére, akkor ez hatással lesz, kell-, hogy legyen választásainkra és döntéseinkre, azaz mindennapi életvitelünkre, mert a Szentírás végső megértése az, hogy megteszem mindazt, amit Isten kér tőlem, akár nehéz és akármilyen szakításokba kerül, még ha véresekbe is.
A mai evangéliumi szakasz szerint (Mk 9,38-43. 45. 47-48) nemcsak hasonlat az, hogyha megbotránkoztat jobb kezed, vágd le.
Igaz, mi inkább levágnánk jobb kezünket, mint hogy megszakítanánk bizonyos szálakat, kapcsolatokat, amelyek elválasztanak bennünket Istentől és az Ő törvényeitől. De ha igazán meg akarjuk ismerni és komolyan venni Istent, akkor el kell szakítanunk azokat a szálakat, kapcsolatokat, amelyek nem Isten tervei szerint valók!
Ha a Szentírás segítségével megismertük Krisztust, az Élő Isten Fiát, akkor egészen biztos, hogy vágyni fogunk arra, hogy életünk összhangban legyen az Ő tanításával és az Ő vágyaival. Ha ez a vágy hiányzik belőlünk, akkor egészen biztos, hogy még nem igazán, nem eléggé ismerjük Őt, bármennyit is tudunk Róla.
A Szentírás olvasása alapvető tényezője a hitben való növekedésünknek, s ezzel együtt Isten életében való részesedésünknek, és annak is, hogy önmagunkat és a körülöttünk lévő valóságot mintegy Isten szemével lássuk meg.
Isten az Ige által nyilatkoztatja ki magát és a megismerésen át vezet a szeretetre bennünket. Azért nyilatkoztatja ki magát, hogy hinni tudjunk az ő Igéjébe vetett hitünk által, hogy kötődhessünk Hozzá, és hogy Őrá tudjuk bízni magunkat, szeretteinket és az egész világot.
Ha hittel elmélkedünk, gondolkodunk Jézus tanításáról, földi életéről és vágyairól, akkor ezek a gondolatok idővel saját gondolatainkká és vágyainkká válnak. Ha gyakran tartózkodunk az Ő Jelenlétében, e nagybetűs Jelenlétben, akkor hasonlóvá válunk Hozzá a mondás szerint: "Amilyen emberek között forgolódsz, olyanná leszel”. Isten igéit hallgatva, és azok mondanivalóját magunkba fogadva, kezdjük majd megérteni és átérezni, hogy mivel élt és él jelenleg is Krisztus. Élő kapcsolatunk az Isten Igéjében jelenlévő Krisztussal fogja eredményezni azt, hogy egyre inkább eggyé váljunk Vele.
Jézus minden megörökített szava és gesztusa e Jelenlét titkát fejezi ki számunkra. Engednünk kell, hogy e Jelenlét körülvegyen, hogy megtanítson meghallani Őt. Ez a ki nem mondott Jelenlét azonban különleges nyitottságot kíván tőlünk, olyan nyitottságot, mely lehetővé teszi, hogy idővel teljesen átalakuljunk, mintegy Krisztussá változzunk át.
Épen ezért a Szentírás legmélyebb megértése az áldozás pillanata. Másfélezer éven keresztül nem is volt könyvnyomtatás, nem olvasták a hívek a Bibliát, és mégis éltek, szentek nevelődtek. A szentmisében hallották, de magukhoz is vették azt a Krisztust, akinek a szavait hallották. Így Krisztus a Szentlélekben kortársuk lett, nem pedig egy távoli történet.
Ekkor, csakis ekkor valósulhat majd meg számunkra is emberi életünk célja – hogy Krisztus növekedjen bennünk és mi Ő általa, Ő vele és Ő benne növekedve elérjük a teljességet, az örök boldogságot.
Befejezésül elmondhatjuk, hogy mi, keresztények arra kapunk meghívást, hogy Jézus nyomába lépjünk, és Isten országának erejével megharcoljuk lelki harcunkat a gonosszal. Nem a magunk szavával, az semmit sem ér. Isten szavával: annak van meg az ereje a sátán legyőzéséhez. De ehhez meghitt kapcsolatba kell kerülnünk a Szentírással: olvasni, gyakran, elmélkedni, magunkba építeni. A Bibliát Isten jelenléte lebegi körül, az Ő szavát foglalja magában, amely mindig időszerű és hatékony.
Valaki azt mondta: mi történne, ha úgy bánnánk a Szentírással, ahogyan a mobiltelefonunkkal bánunk? Ha mindig magunknál tartanánk, vagy legalább egy kis evangéliumos könyvet.
Ha ottfelejtjük valahol telefonunkat, visszaszaladunk utána – tűvé teszünk érte mindent. Óh, milyen jó lenne, ha ilyen buzgósság emésztene bennünket a Szentírásért is. Milyen gyümölcsöző lenne, ha legalább annyiszor lapoznánk föl a nap folyamán, ahányszor tesszük azt a facebookkal, ha Istennek a Szentírásban található üzeneteire, úgy figyelnénk, mint a telefon csengésére, ha úgy olvasnánk, ahogy a telefon sms-eit.
Világos, hogy furcsa, paradox a párhuzam, de érdemes elgondolkodni rajta. Ha ugyanis Isten szava mindig szívünkben élne, semmilyen kísértés nem tudna eltávolítani minket Istentől, és semmilyen akadály nem térítene le minket a jó útról; le tudnánk győzni a bennünk és körülöttünk működő rossz mindennapos csábításait; jobban tudnánk a Lélek szempontjából eredményes életet élni azáltal, hogy elfogadjuk önmagunkat és szeretjük testvéreinket, különösen a leggyengébbeket és a legnagyobb szükséget szenvedőket, de az ellenségeinket is.
Szűz Mária, az Esztelneki Madonna, az Istennek való engedelmesség és az ő akaratában való feltétlen bizalom tökéletes példaképe támogasson minket életutunkon, hogy tanulékonyan hallgassuk Isten szavát, és így szívünk valóban megtérjen és boldog legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése