Aki megosztó, s aki megoszt... - PéterPáter

Alkalmi írások - PéterPáter

(A fenti linkre kattintva lehet olvasni a teljes írást.)
...
Jó lenne eltűnődni: valóban meg kell mindent osztanunk a világhálón?
Érdekel ez másokat? Jó származik abból, ha folyton kifecsegjük
titkainkat? Javunkra válik ez a kényszeres kibeszélés-kitárulkozás, ez a

kínos megfelelési kényszer? E helyett nem lenne hasznosabb, ha sokkal

több visszafogottsággal, önkorlátozással az általunk megosztott
információk, képek, hírek inkább építenének, mint rombolnának? És mi
lesz azzal a sok digitális szeméttel, amit magunk után hagyunk a neten?
Azt ki takarítja el? Azt a hagyatékot ki tárgyalja le?...

Római Riportok - 2018. augusztus 26.

Római Riportok - 2018. augusztus 19.

"Vannak közöttetek, akik nem hisznek.”- Évközi 21. vasárnap

A választott nép a pusztai vándorlás végén, arra készül, hogy belépjen az Ígéret földjére. Ekkor Józsué választás elé állítja őket: vagy a bálványokkal közösködnek, vagy Isten mellett döntenek. A nép válasza egyhangú: „Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat, és más isteneknek szolgáljunk!” (Józs 16,18) Sajnos a gyakorlatban, amint már korábban is előfordult, Izrael továbbra is ingadozik az Istenhez való hűség és a bálványimádás között. Elméleti szinten megtörtént a döntés: a nép elismeri, hogy egyedül Jahve az Istene, és ha a jövőben sokan meg is szegik ezt az ígéretet, mindig marad egy kis csoport, amely megőrzi a hűséget.

Az első olvasmány üzenete tehát: nem elég, ha az életben egyszer Isten mellett döntöttünk. Ezt a választást mindennap meg kell újítani, nem feledve, hogy lehetetlen egyidejűleg Istennek és a világ olyan elméleteinek, hiúságainak és szeszélyeinek szolgálni, amelyek voltaképpen bálványok.

Az „élet kenyeréről” szóló hosszú beszéd végén Jézus is választás elé állítja hallgatóit. Valaki vagy elfogadja az emberek táplálására adott teste és vére misztériumát, vagy elszakad tőle. Szavain nem csak a zsidók botránkoztak meg, hanem „tanítványai közül is sokan” zúgolódtak: „Kemény beszéd! Ki hallgatja!” – mondták. S Jézus mégsem változtat stílusán, csak a hit szükségességére figyelmeztet: „A lélek az, ami életre kelt, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet. De vannak közöttetek, akik nem hisznek”.
Nem megbotránkozásra vagy vitára van tehát szükség, hanem hitre. Hit nélkül, a megvilágosító és éltető Szentlélek nélkül Krisztus Testének misztériuma is csak külsőség, formalitás marad, ami nem segíti a lelket, nem ad életet. Hit nélkül tökéletesen ismerheti az ember a Krisztus testéről és véréről szóló tanítást, láthatja a kenyeret és a bort, de nem érti meg a szavak és jelek által rejtett valóságokat.

A hit elutasítása következtében már a „tanítványai közül is sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele”, elpártoltak tőle. A kenyérszaporítás, az ingyen kenyér, az igen, azt szeretnék! Ezért Messiás-királlyá akarták választani azon nyomban, hogy jóllaktak a megszaporított kenyérrel. De amikor Jézus a kafarnaumi zsinagógában kifejti ezzel a jellel kapcsolatban, hogy miről van szó: az élet kenyeréről, amely ő maga, aki a mennyből szállott alá, akkor megbotránkoznak benne, és ott hagyják.
Francois Mauriac a ’Jézus élete’ című regényében, ezzel kapcsolatosan így szólítja meg a Mestert: „Uram, túl messze mentél! Nem azt hirdetted, amit vártak tőled. Ennek a tömegnek földi kenyér kell!... De Te valami mennyből alászállott kenyérről beszéltél, Eucharisztiát ígértél, örök életet hirdettél. Vedd már észre magad! Hát kit érdekelnek ezek? Vagy kiszolgálod a tömegízlést, vagy nincs rád szüksége a világnak!”
Igen a világ, az Ádámi ember földi gondjainak megoldását, jólétéről, kényelméről való gondoskodást várja Istentől. Elég az e világi Messiás nekik. De mivel az Úr Jézus nem a tömegízlés szerint kívánta megvalósítani hivatását, követői megfogyatkoztak, fogyatkoznak.

Az Úr visszautasításának vagy a vele szembeni közömbösségnek leggyakoribb oka, ma is az a tény, hogy olyasmit követel, amit áldozat vállalás nélkül nem lehet megvalósítani. E világi szemmel nézve túlságosan szigorú az evangélium, néha meg egyenesen kellemetlen dolgokat vág a fejünkhöz, olykor életvitelünk, gondolkodásmódunk megváltoztatását várja el tőlünk, illetve olyan értékekhez való ragaszkodást vár el tőlünk, amik a mai kor embere számára lassan kezdenek idegenné válni, kimenni a divatból. Mint például az élet védelme és oltalma, a fogamzástól a természetes halálig. Mint a házastársi hűség, a házasság előtti tisztaság, az önzetlen- érdek nélküli szolgálat és ellenségszeretet, a feltétel nélküli megbocsátás, az igazmondás, a szükségben lévő megsegítése, és még folytathatnánk a felsorolást… Mindez kemény és nehéz dolog nem kell a mai embernek, még ha az örök életéről van is szó.
Ennek az önzésnek a leg visszataszítóbb fajtája, az, amikor valaki azt szeretné, hogy Isten is hozzá igazodjék. Sokan a vallásosságtól általában azt kívánják, hogy saját, egyéni igényeiket támassza alá, elégítse ki, azokat részesítse előnyben. S ha nem ez történik, ott hagyják Istent, Jézust, a vallást éppúgy, mint azokat az embereket, akik nem az ő szájuk íze szerint beszélnek. Elfelejtik, hogy az igazi vallásosság, a kereszténység tényekre és főleg egy személyre, Jézus Krisztusra épül.
Az evangéliumi szakasz szerint Jézus „tanítványai közül is sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele”.
S mit tett Jézus ezek után? 1. Nem vont vissza semmit a tanításából. Sőt! Hatszor egymásután, különböző formában, újból és újból visszatért alaptémájára, vagyis arra, hogy ő valóságos testét és vérét akarja itt hagyni az Eucharisztiában. 2. Nem ajánlott kompromisszumot. Nem kezdett alkudozásba: „Jó, akkor megelégszem a szimbolikus jelenléttel is, – s amikor a kenyeret eszitek, és a bort isszátok, akkor majd gondoljatok rám”. Elvekben nem ismert megalkuvást! 3. Nem rendel el népszavazást sem. Nem akarja tudni: legalább kétharmados többség kívánja-e az Eucharisztiát? Nem érdekli a különböző közvélemény-kutatók népszerűségi indexe sem. 4. Nem mond le messiási címéről sem, mint valami sértett pártelnök. Ámbár tudja, hogy így életútja a Kálvárián át vezet a mennyei dicsőségbe. 5. Nem izgatja a kudarc. Nem érdekli, hányan tartanak ki mellette. Nem roppan össze a tömeges visszalépés, hitehagyás, elidegenedés közepette sem.

Megdöbbentő, hogy az Úr Jézus egy szóval sem tartja vissza a menni készülőket, nem marasztalja őket, sőt a Tizenkettőhöz fordulva kérdezi: „Ti is el akartok menni?” Igen, Krisztus misztériuma, tanítása egyetlen és egységes: az ember vagy teljesen elfogadja, vagy teljesen megtagadja, de nincs középút, nem válogathat közöttük: ezt még elfogadom, ez még megvalósítható, ez még beillik a mai divatba, közgondolkodásba, de az már nem, az „kemény beszéd” ki hallgatja.
Éppen ezért sem a hitetlenek iránti együttérzés, sem a távoli testvérek visszavonzása nem jogosíthat fel bennünket arra, hogy meghamisítsuk, felhígítsuk mindazt, amit Jézus tanított. Őnála jobban senki sem szerette az embereket, senki jobban nem akarja üdvösségüket. Mégis inkább sok tanítványát elveszítette, semmint hogy egy szót is megmásítson abból, amit mondott, tanított.

Végül is kik mennek el? A csalódottak: akiknek kellett az ingyen kenyér, de a mennyeit nem igényelték. A hitetlenek, akik kemény beszédnek tartották Jézus szavait és nem hajlandók változtatni gondolkodásmódjukon, életvitelükön.
Kik maradnak? Akik hisznek a szeretet végső győzelmében, illetve akik még nem tudnak dönteni, csak sodrodnak az árral, vagy akik döntöttek, de nincs bátorságuk felvállalni döntésüket, így hát kettős életet élnek, látszólag Jézushoz tartoznak, de valójában már elszakadtak tőle, nem hisznek benne! Az Úr Jézus ki is mondja: „Vannak köztetek, akik nem hisznek”. Szent János evangélista finom ösztönnel megérzi, hogy Júdás már akkor hitetlen volt – erre utalást is tesz az evangéliumi szakaszban, igaz nem mondja ki a nevét, de tudni lehet, hogy róla van szó és a hozzá hasonlókról, akik még látszólag Krisztus követői közé tartoznak, de már nem az ő tanítása szerint élnek.
Ugyanis a mai evangéliumi szakasz két ember típus bemutatásával zárul. Az egyik Péteré, aki kifejezetten szerepel. Aki bár nem egészen érti Jézus szavait, mégis ragaszkodik hozzá, és megnyitja szívét az Igének, akinek megvilágosító szavai örök életet adnak. „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Isten Szentje”.
A másik típus, Júdásé, aki bár nem kifejezetten szerepel az evangéliumi szakaszban, de a tizenkettőhöz tartozik. Ő kettős életet élve egyelőre a csoportban marad, de máris a sötétség felé halad, és afelé, a démonikus vonzás felé, amelyet a sötétség szimbolizál (13,26–30).

Az eukarisztia meghirdetése Krisztus hiteles választásának próbaköve lett a nép, a tanítványok és az apostolok számára is. Az Eukarisztia titkában való hit különbözteti meg minden időben Krisztus igazi tanítványait.
Éppen ezért amikor a közömbösség vagy az önzés, kísértéseket okoz a hit terén („nem tudok hinni, mert az Isten ilyen és ilyen, papjai sem hitelesek, hívei is kétszínűek”), gondoljunk arra, hogy bizonyára nem a hitben, hanem magunkban van a hiba. Kényelmességünkben, megátalkodottságunkban, üres, élettelen hagyományokhoz való ragaszkodásunkban, vagy téves elképzeléseinkben.
Gondoljunk ilyenkor Péter szavaira: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” Hiába is mennénk bárhová, mert számunkra nem adatott más, akiben üdvözülnünk lehetne, csak Jézus Krisztus, az igaz Isten és igaz ember, aki ígérete alapján, közöttünk maradt az Oltáriszentségben, mert feleletet akar adni életünk végső kérdéseire, erőt a küzdelemhez, vigaszt a megpróbáltatásban, nyugalmat a végső órán. Ne botránkozzunk, hanem inkább igazítsuk gondolatainkat, magatartásunkat, s életvitelünket Jézushoz, a jézusi tanításhoz. 

Befejezésül egy kérdés, amit házi feladat gyanánt kellene megoldani az elkövetkező napokban: Én, személy szerint miért vallom magam kereszténynek, azaz Krisztushoz tartozónak, s miért maradok az Egyházban, amikor annyi sokan elhagyták, miért járok templomba, amikor annyi sokan nem teszik? Meggyőződésből vagy gyávaságból? Mindenki maga válaszoljon ezekre a kérdésekre, de nem ártana egymással is megbeszélni. Bárcsak Péterrel vallhatnánk öntudatosan: „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Isten Szentje”.

Merj végre élni! – Imre atya írása Stuttgartból

Már régóta vagy a közösségünk tagja. Becsülöm felkészültségedet, lelkesedésedet, kiegyensúlyozottságodat – és szerénységedet.

Noha ez utóbbit ketten kétféleképp értjük.

Te azt mondod magadról, hogy nem akarsz rivaldafényben tetszelegni, én azt mondom: félsz. Te azt mondod, másokat is engedsz érvényesülni, én azt mondom: vétkesen kényelmes vagy. Te azt mondod, számodra nem olyan fontos, hogy hol dolgozol, én azt mondom: áron alul adod magad és képességeidet!

Több van benned, Isten többel ajándékozott meg!

És többet is akar neked adni, de te nem nyújtod ki érte a kezed.

Mert félsz!

Beszélgettünk már számtalanszor a lehetséges megoldásokról. Több példát hoztam neked a szentek életéből (Szent Antal, Néri Szent Fülöp, Don Bosco Szent János). Idéztem Jézus Urunkat is („Bizony mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a hegynek itt: Menj innét oda! – odamegy, s nem lesz nektek semmi sem lehetetlen” Mt 17,20), látszólag mindhiába.

Most, mielőtt Te is szabadságra mennél, mint a többiek, még egy próbát teszek. Ezúttal becsvágyadra és okosságodra hivatkozom:

Ha a hegy csúcsát már közelről látod, de az utolsó kanyargós ösvényen, amely hozzá visz, nem mersz elindulni –

Ha az, akiben már régen szerelmes vagy, rád nevet, de te nem mered őt megszólítani –

Ha valahára azt a feladatkört, amelyre mindig vágytál, most felkínálják neked, de te nemet mondasz rá –

Ha annyi év után végre azt érzed, hogy vége a rossz időknek, s életedre a boldogság szirom-csodái hullanak, de te nem mered őket felszedegetni –

akkor nagyon, de nagyon sajnállak!

Mert mindezekről a drágagyöngyökről, értékekről, kincsekről le akarsz mondani csak azért, mert félelmedet komolyabban veszed, mint a vágyaidat, amelyeket Isten oltott beléd.

Évek múltán pedig majd szemrehányást teszel az életnek, a sorsnak, az Istennek, hogy nem ajándékozott meg téged boldogsággal…

Merj végre élni! Meghalni mindenki tud!

Ezekkel a gondolatokkal kíván Neked és minden kedves Olvasójának illetve Hívének szép nyarat sok napfénnyel, pihentető kikapcsolódási lehetőségekkel és kellemes találkozásokkal,

Imre atya

Stuttgart, 2018. július 1.

Római Riportok - 2018. augusztus 5.

"Figyelmeztetlek titeket az Úrban, ne éljetek úgy, mint a pogányok..." – Évközi 18. vasárnap

A mai evangéliumi szakaszt, szokás szerint egy ószövetségi olvasmány vezeti be, mely a választott nép pusztai vándorlása idején felszínre került zúgolódásáról szól. Mivel nincs se vizük, se élelmük, visszasírják az egyiptomi életet, a rabszolgaság idei húsos fazekakat. Féktelen zúgolódásuk ellenére az Úr ismét közbelép: „Nézd, én kenyeret hullatok nektek az égből”(Kiv 16,2-4) – mondja Mózesnek. A táborra reggel manna hull, este pedig hús, fürjek, ami elegendő mindenki számára.

Valahogy, ilyenek vagyunk mi emberek, mihelyt nehézségbe ütközünk, azonnal zúgolódni kezdünk a Gondviselő Isten ellen, és visszasírjuk, a múltat, mindegy, hogy milyen volt az. Így tett Isten ószövetségi népe és így tesz az új is, felejtve, mily sok jótéteménnyel halmozta el Isten és megmutatva, milyen szegényes a hite, milyen elégtelen a hitünk.

Ezért mondja Szent Pál a szentleckében: „Figyelmeztetlek titeket az Úrban, ne éljetek úgy, mint a pogányok, akik hiúságon járatják az eszüket... Ti nem ezt tanultátok Krisztustól” (Ef 4,17. 20; 2.). Annak az esze jár hiúságon, aki zúgolódik a Gondviselés ellen, visszasírja az ideig tartó jólétet, s az élet nehézségei közepette nem bízik Istenben, mert Istent nem Istenért, hanem saját önző érdekeiért keresi.

Hasonló hibák miatt tesz Jézus szemrehányást a tömegnek, amely a kenyérszaporítás után a tó túlsó partjára követte: „Nem azért kerestek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. De ne romlandó ételért fáradozzatok, hanem olyanért, ami megmarad az örök életre” (Jn 6, 26—27).

Szent Ágoston, Hippó nagy püspöke ezzel kapcsolatosan mondja: „Mily sokan keresik Jézust ideig tartó előnyökért!... Nehéz Jézust csak Jézusért keresni”. Vagy egy más helyen ezt a megdöbbentő kijelentést teszi: „Sokan tartoznak az egyházhoz, akik nem tartoznak az Istenhez, és sokan tartoznak Istenhez, akik nem tartoznak az egyházhoz. ” Ez nem új keletű dolog, Ágoston csupán azt írja le, mi van akkor, ha mi Istent ki akarjuk sajátítani.

A kihívás így szól: cselekedni, ahogy Jézus cselekedett, és örömmel elfogadni a valóságot ebben a mulandó világban. Ám valahányszor ezt tesszük, mindig meg kell fizetnünk az árát, mert akkor nem lehetünk vasárnapi keresztények és hétköznapi pogányok, mert akkor ízig-vérig krisztusi módon kell élnünk, vasárnap és hétköznap egyaránt.

Jézus legkeményebb szavait a képmutatókhoz, a farizeusokhoz intézi, majd pedig azokhoz, akik elsősorban a vagyonukkal vannak eltelve és elfoglalva. Azt mondja: három dolog van, ami bennünket távol tart attól, hogy felismerjük, és magunkra vegyük Isten uralmát, akaratát: a hatalom, a hírnév és a birtoklás.

Az evangéliumokból tudjuk, hogy amikor ezt, a magukat rendes, becsületes, vallásos embereknek tartóknak mondta, nagy volt a felhördülés. Az Úr Jézust, hitetlennek, a törvény ellenségének és végül az ördög cimborájának nevezték, - mert sok mindenük volt, amihez tíz körömmel ragaszkodtak.

Hibás az olyan vallásosság, amely azt imádkozza, hogy „Jöjjön el a Te országod” miközben nem teszi hozzá, hogy „az én országom helyébe”! Mi, keresztények olykor mind a kettőt szeretnénk. Legyen Jézus a mi Urunk, de mi is hadd maradjunk a trónon és élhessük a saját bejáratú kényelmes, áldozat mentes keresztény életet.

Krisztust, Isten követét leborulva imádjuk, de az üzenetére már nem vagyunk kíváncsiak, tanításának legnagyobb részét sose vettük, vesszük komolyan, éppen ezért mindnyájan rászorulunk a megtérésre, a feltétel nélküli megújulásra.

Richard Rohr, az amerikai ferences atya, lelki író mondja ezzel kapcsolatosan, hogy még kicsik vagyunk, éretlenek, Isten túl nagy a számunkra, és készségünk az evangélium befogadására csak évszázadonként nő egy-egy évnyit. Ez jelképesen azt jelenti, hogy most töltöttük be a huszadik évünket és léptünk a huszonegyedikbe. Most jutottunk el odáig, hogy fiatal felnőttként hagyjuk az evangéliumot hozzánk szólni. Jézus egyértelműen beszél a szegénységről és arról, hogy nekünk ezen a világon egyszerű életet kell élnünk, Istenben bízva, nem a saját erőnkben, az általunk birtokolt anyagiakban és nem is a fegyvereinkben.

Ne feledjük, Isten nem ígért nekünk biztonságot ebben a világban. Ő igazságot és békét ígért a szívekben. Viszont az Ő igazságát és békéjét csak úgy tudjuk befogadni, ha szakítunk a hazugságtól való függőséggel. Azok az emberek, akiknek nincs vesztenivalójuk, nincs, amit védeniük kell, sem az önmagukról megfestett képet, sem a jó hírnevüket, sem a világnézetüket, alapelveiket, sem a becsületüket, akik sokat szenvedtek, akiket megnyomorítottak, vagy akiket elnyomtak, előnyben vannak velünk szemben.

A szépek, a jók, az egészségesek, az erősek, az anyagilag bebiztosítottak, az önteltek és igazak nehezebb helyzetben vannak, mert úgy gondolják, hogy nekik nincs szükségük Krisztusra, nincs szükségük megtérésre.

Figyeljük csak meg, milyen veszélyes hinni az evangéliumban, és hogy miért mondta Jézus, hogy „a világ gyűlölni fog titeket!” (Jn 15,19).

Hát gyűlöl minket a világ amiatt, hogy komolyan vesszük Krisztus tanítását? - kérdezem -, és kérdeznünk kell mindnyájunknak önmagunktól. Hát nem ugyanazt a játékot játsszuk, mint ők? Nem ugyanarra a valóságra építjük fel az életünket, mint mindenki más: hatalomra, hírnévre és birtoklásra?

Most, hogy „húszévesek lettünk”, Rohr szavaival élve, megértünk arra, hogy az evangélium lényegi mondanivalójára figyeljünk: az emberi közösség, a politika, az erőszakmentesség, az ellenség szeretetének kérdéseire, valamint arra, hogy miként lehet ebben a világban, lélekben szegény és egyszerű életet élni. Jézus mindig egyértelműen beszélt ezekről a dolgokról.

Ha mi már ezen a világon Isten Országának a valóságát éljük, akkor a régi világ elévült, nincs értelme többé. Akkor nem építhetjük az életünket hazugságra, nem építhetjük elnyomásra, és nem építhetjük faragott képekre. De az igazságra kell építeni: arra az igazságra, hogy akik Jézushoz mennek, azok többé nem éheznek, és akik benne hisznek, soha nem szomjaznak.

Azonban, az Úr Jézus önzetlen keresése hitet feltételez. A zsidókkal folytatott vitában Jézus pontosan ezt hangsúlyozza: „Az tetszik Istennek, ha hisztek abban, akit küldött” (Jn 6, 29).

Az első és legfontosabb tett, amit Isten az embertől megkövetel, hogy higgyen benne, abban, amit Isten érte Jézus Krisztusban tett és tesz. Csak az tud teljes bizalommal Istenhez menni és teljesen megváltó tevékenységére hagyatkozni, aki hiszi, hogy Jézus Isten Fia, akit Isten azért küldött, hogy üdvözítse a világot.

A hallgatóság, akikből hiányzik ez a hit, az égből hulló mannához hasonló csodajeleket követelnek Jézustól. Jézus pedig azon fáradozik, hogy gondolataikat magasabb lelki szintre emelje, azért helyreigazítja őket: „Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászállt a mennyből és életet ad a világnak” (6, 32—33).

A hallgatok nem értik Jézus szavait, ezért még mindig az anyagi ételre hivatkoznak, s talán abban remélve, hogy folytatódik a kenyérszaporítás csodája, ezt mondják: „Urunk, adj nekünk mindig ebből a kenyérből”.

Ugyanez a gondolkodásmód és válasz jellemezte a szamariai asszonyt Jákob kútjánál is, aki az anyagi vízre gondolva ezt mondta Jézusnak: „Uram, adj nekem ilyen vizet” (Jn 4, 15). Jézus, amint korábban az asszonnyal, úgy most a zsidókkal is szavai igazi jelentését akarja megértetni. A zsidókhoz is olyan szavakkal fordul, mint az asszonyhoz: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha” (Jn 6, 35).

Félremagyarázásra többé nincs lehetőség: az élet kenyere, az Isten kenyere, aki azért szállt le a mennyből, hogy életét adja a világért: Jézus Krisztus. Aki hozzá megy, pontosabban, aki hozzá jön, és belőle táplálkozik – szavából és az Eucharisztiából, azaz Testéből és Véréből – és ezt eleven hittel teszi, többé nem éhezik, és többé nem szomjazik.

Természetesen ez az igazság, csak akkor válik életünkben valósággá, ha a kenyérszaporítást élvező, s utána a Jézust a csodáért kereső emberekkel ellentétben, Jézust magért Jézusért keressük, minden hátsó gondolat és szándék nélkül.

A Porciunkula-búcsú – Várnai Jakab OFM gondolatai