Az isteni kiválasztásról és küldetésről szólnak a mai szentírási részek. Pál apostol azt mondja a szentleckében, hogy: „Őbenne – Krisztusban – választott ki minket – az Atya – a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk színe előtt”(Ef 1,3-14). Az olvasmányban Ámosz próféta arról beszél, hogy „az Úr elhívott a nyáj mellől”- hogy prófétáljon népének, Izraelnek (Ám 7,12-15). Az evangélium (Mk 6,7-13) pedig a kiválasztott tizenkét apostol szétküldéséről beszél. Ennek kapcsán két gondolatot szeretnék megosztani.
Az első gondolat az lehetne, hogy az isteni kiválasztással kapcsolatosan sokan tévesen azt gondolják, hogy ez a kiválasztottság és küldetés, Isten részéről, csak a fölszentelt személyeket: papokat, szerzeteseket érinti. Pedig a Biblia tanúsága szerint, különböző módon, de minden megkeresztelt ember részesedik ebben az isteni kiválasztásban és küldetésben, mert Szent Péter apostol szerint: „Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára” (1 Pét 2, 9.). Ennél fogva, minden kereszténynek kötelessége tovább adni az üdvösség jó hírét, szavával és életpéldájával hirdetni Isten dicsőségét.
Tehát a krisztusi hívatásból és küldetésből nem csak a püspökök és a papok, szerzetesek részesednek, hanem minden meg keresztelt ember. Így mindannyiunk – hívek és papok – kötelessége, tanúságtevő életünkkel, s ha kell, szavainkkal tovább adni az evangéliumot, láthatóvá tenni Krisztust, s az ő egyházát az emberek számára.
Ha öntudatos kereszténynek vallom magam, ha nem csak a kereszteltek anyakönyve szerint vagyok az, akkor ez a kötelességteljesítés nem függhet pillanatnyi lelkiállapotunktól, kedvtelésünktől, kényelmünktől vagy érdekeinktől.
Ha igazán kereszténynek vallom magam, akkor nem lehet bennem kettősség, akkor ma nem mondhatom, felelőtlenül és minden következmény nélkül, hogy nem érdekel az Egyház, a vallás, még kevésbé dönthetek ellenére, holnap pedig, ha a körülmények úgy hozzák, akkor, mintha misem történt volna, újra látványosan gyakorlom vallásomat.
Egyébként ez a kettősség nem új keletű dolog, már az ószövetségben is problémát jelentett. Kármel hegyén Illés próféta ezért teszi fel a kérdést a választott népnek, és általuk nekünk is: „Meddig akartok még kétfelé sántikálni?” (1Kir 18,21).
A kérdés csak ennyi: “Meddig?” Hogy kétfelé sántikáltok, az megállapítás. Isten Szentlelke tényként állapítja meg, hogy Isten népe – kétfelé sántikál. A kétfelé sántikálás oka, hogy két úrnak szolgálunk, pedig Isten útján nincs is-is. „Ha az Úr az Isten, kövessétek őt. Ha pedig a Baál, kövessétek azt”- mondja a próféta. Valamelyiknek a szolgálatát abba kell hagyni.
Isten választás elé állítja a ma emberét is. A nem hívő embernek is döntenie kell – a világ vagy Isten között. A hívő embernek pedig – az Isten vagy az önző én között.
„Gyűlölöm a kétszínűséget, de szeretem törvényedet (Zsolt 119,113)”- mondja a zsoltáros. Mert az Isten törvényéhez, akaratához igazodás teremt egyenes, világos, őszinte és egyértelmű életet. A farizeusi élet éppen azért annyira taszító az evangéliumokban, mert Jézus újra és újra leleplezte azt, hogy kettős életet élnek – természetesen ezzel nem nyerte meg a tetszésüket, sőt halálos ellenségeivé váltak, egyébként ez ma is így van. A kettős életet élők a törvényben nem Isten dicsőségét keresték, hanem a magukét. A látszatra nagyon adtak, de a szívükben ugyanolyan mélységig uralkodott a bűn, mint azokéban, akiket megvetettek.
Meddig sántikáltok kétfelé? – kérdezi a próféta ma is, tőlünk is. Meddig akarjátok még rejtőzve, bújva élni azt a másik életet is? Azt az életet, amely a kárhozat felé húz, amitől az sem ment meg, ha időnként úgy teszünk, mintha az életünk Jézusé lenne…
Isten akarata világos. El kell dönteni azt, hogy kit tartunk Urunknak, Istenünknek, kit akarunk szolgálni. Vajon mi, a mi válaszunk? Mert haladni csak egy irányba lehet, viszont amíg nem kötelezzük el magunkat, addig csak egy helyben topogunk.
Ha az ÚR az Isten, kövessétek őt, ha pedig a Baal, akkor őt kövessétek! – mondja a próféta.
Ebben a kijelentésben van egy csodálatos jó hír. Az, hogy még mindig abbahagyhatjuk ezt a kettős életet. Még mindig van lehetőségünk dönteni: csak el kell határoznunk, hogy én valóban az Urat akarom követni. Isten ma is arra hív bennünket, hogy ismerjük fel benne az Urat, az egyetlent, a mindenható és hatalmas Istent, és kövessük Őt az ő Fiában, Jézus Krisztusban. De természetesen ez csak akkor lehetséges, ha meg vagyunk győződve arról, hogy egyedül őt érdemes szeretnünk teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és minden erőnkből.
Második gondolatunk, amint mondtuk korábban: a krisztusi hívatásból és küldetésből nem csak a próféták, nem csak az apostolok, vagy a papok részesednek, hanem minden meg keresztelt ember. Azonban az imént felsoroltak olyan személyek, akik sajátos kiválasztásban és küldetésben részesülnek. Isten hívja őket erre a sajátos életformára és a legkülönfélébb csoportokból és életállapotból választja ki. Ámoszt nem a papi törzsből emeli ki, hanem a pásztorok közül, a nyáj mellől.
A prófétának Isten igazságát, üzenetét kell hirdetnie, ami történetesen nem nyeri meg a korabeli vezetőség tetszését, s ezért el akarják hallgattatni. Azonban Ámosz nem menekül, mert tudatában van isteni elhivatottságának: az Úr parancsolta neki, hogy „prófétáljon a népnek”. Nem a maga érdekét keresi, nem is az emberek elismerésére vadászik, hanem egyedül Isten szavát hirdeti, Isten akaratának engedelmeskedik.
Az Úr Jézus sem a zseniális képességű emberek közül választja ki apostolait, de még csak nem is a „nagy vallásos” személyiségek, a tanult emberek köréből, hanem az egyszerű népből, és részesíti őket küldetésében, ruházza fel isteni hatalommal.
„Magához hívta a tizenkettőt, és kettesével szétküldte őket” – azzal a feladattal, hogy hirdessék a bűnbánatot, s hatalmat ad arra is, hogy kiűzzék a gonosz lelkeket, meggyógyítsák a betegeket.
Jézus magához hívta őket. Ő a kiindulópont. Tulajdonképpen Ő az egyetlen küldő, minden apostol küldött, misszionárius, de minden hívő is csak az Ő nevében hirdetheti az Evangéliumot.
Az Úr Jézus egyszerű és önzetlen magatartást vár apostolaitól: csak a legszükségesebb dolgokat vigyék magukkal az útra, létfenntartásuk miatt ne aggódjanak, ehelyett hagyatkozzanak teljesen a mennyei Atyára, aki majd útközben gondoskodik róluk a jó emberek vendégszeretete által.
Viszont az evangélium címzettjeinek, akikhez küldi őket, azoknak is vannak kötelességeik: nyitott lélekkel kell fogadniuk az evangéliumot. Az apostolokban Isten küldötteit kell felfedezniük, szükségleteikről pedig szeretettel gondoskodniuk. Aki elutasítja, és nem akarja meghallgatni az Úr szolgáit, az ellenáll a kegyelemnek és elzárja maga előtt az üdvösség útját.
Mit kell hirdetnie isten emberének? E kérdésre Jeremiás próféta által maga az Úr válaszol: „Ha visszatérsz hozzám, visszafogadlak szolgálatomba, és ha csak nemes dolgokról szólsz, mellőzve mind, ami megvetni való, akkor mintegy szájammá teszlek” (Jer 15,19). Tehát azt kell hirdetni, amit az Úrtól hallottunk. Vagyis nem a saját üzenetünket, nem a mi bölcsnek vélt gondolatainkat, de nem is a hallgatóság füleit csiklandozó szavakat vagy az ö hiúságukat dédelgető beszédeket kell tovább adnunk. Hanem egyes-egyedül az Úr üzenetét kell közölnünk, akár tetszik a hallgatóságnak, akár nem. Akár megszívlelik a mondottakat, akár kemény beszédnek tartják, mint Ámosz próféta szavait, s emiatt azt mondják neki: „Menj el innen! Menekülj Juda földjére! Ott edd a kenyered, és ott prófétálj! Bételben többé ne prófétálj…”. De ő nem hajlandó menekülni, mivel küldetése Istentől származik, ezért Istennek kell engedelmeskednie.
Ez az üzenet nekünk is szól: keresztény mivoltunk Isten adta küldetés, ezért nem mondhatunk le róla sem kényszer miatt, sem kényelemből.
Az evangéliumot továbbadni, teremtő cselekedet. Hiszen előbb saját életünkben kell alakot öltenie. Valahogy úgy, mint Szent Ferenc atyánk esetében, akit a két lábon járó evangéliumnak neveztek.
Ha Krisztus tanítása szerint élünk, akkor ö maga lép be az életünkbe és így életvitelünkkel máris hirdetjük őt, anélkül, hogy valami rendkívülit tettünk volna. Nekünk Krisztusra mutató jellé kell lennünk, szóvá, amely az IGÉRE mutat.
De hogyan mutathatunk Krisztusra? Hogyan tehetjük láthatóvá öt az emberek számára, ha mi magunk sem ismerjük igazából? Természetesen itt nem azt értem ismerés alatt, hogy mikor és hol született, kik voltak a szülei, hanem arra az ismeretségre, amely a Vele való mély, személyes barátságot jelenti, ami által életem értelmévé, céljává, eligazítójává válik.
Megismerni Krisztust, ez kell, hogy életünk legfontosabb célja legyen. De egyetlen módon tudjuk Krisztust megismerni, ha befogadjuk az ő tanítását, ha tanulmányozzuk az ő üzenetét, ha öt szemléljük, ha öt állítjuk életünk középpontjába, ha hozzá igazítjuk életünket. Pál apostol szerint lassan, észrevétlenül azzá válunk, amit szemlélünk. Ez az Úr Lelke által lehetséges. Viszont hosszú folyamat. Időbe kerül – imádságban eltöltött időbe. Azonban nincs más út Krisztus megismerésére, s az ö láthatóvá tételére.
Minden ember hívatás története egyedülálló. Szép és hatásos az, ahogyan Isten mindegyikünket hív és képessé tesz arra, hogy elfogadjuk hívását, s megéljük azt ott, ahová az élet állított bennünket: akár mint szülő, akár mint gyermek, akár mint kétkezi vagy szellemi munkás. Ne feledjük, Isten hívása teremtő hívás: ha igent mondunk az Ő megszólítására, akkor képessé tesz bennünket arra, hogy gyümölcsöt tudjunk hozni, mégpedig „maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,16).
Van a mai evangéliumi beszámolónak még egy érdekes mozzanata, mégpedig az, hogy a beszámoló egy rövid mondattal kezdődik, amit sajnos kihagytak az olvasmányos könyvből, talán pontosan azért, mert első tekintetre szinte észre sem vesszük, de biztosak lehetünk benne, hogy Márk evangélista nem véletlenül kezdte ezzel a mondattal beszámolóját. Így olvassuk: „Jézus végigjárta a falvakat és tanított”. Ő tehát előbb végigjárta azt az utat, amelyre apostolait küldi. Ő előbb megismerkedett az ottani helyzettel, és csak utána küldte oda tanítványait. Tehát nem ismeretlenbe küldte őket, nem szolgáltatta ki őket kiszámíthatatlan kockázatoknak.
Ez ma is érvényes és a mi életünkre is alkalmazható. Bárhová is küld bennünket Jézus, bármilyen életpályára állít bennünket, Ő már ismeri a járást, ismeri az utakat, ismeri a helyzetet, Ő már járt ott.
A keresztény lelkiség egyik titka éppen az, hogy Jézus jelenlétében tudunk élni és tevékenykedni, hiszen Ő jelen van minden helyzetben, ahová az élet sodor bennünket. Lelki életünk másik titka pedig a belső szabadság érzése, amely abból a tudatból fakad, hogy Jézus minden lépésünket aggódó, gyengéd szeretettel kíséri. Ebben bizonyosak lehetünk és ezért hálával tartozunk neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése