Oldalak

vasárnap, június 03, 2018

Amikor a vasárnap elveszti vallási jelentést… - Évközi 9. vasárnap

Jézus hívja tanítványait: „Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit”! (Mk 6,31) Az ünnepi pihenés nem tétlenség, hanem lelki töltekezés: erőgyűjtés a további munkára, fizikai értelemben, de lelki értelemben is. Azonban szeretet nélkül és szív nélkül nem lehet ünnepelni. „Újholdjaitokat és zarándoklataitokat egész szívemből gyűlölöm”(1,14) – mondta Izajás próféta az Úr nevében. Az az ünnep, amelyik csak eszem-iszomból áll, nem ünnep. Nem vasárnap az, amelyikből nem jut egy órácska a szentmisére, amelyikből nem futja egy-egy fontos látogatásra, a rokoni, baráti kapcsolatok ápolására, a szeretet gyakorlására.

Az Úr napjának megszentelése kiváltságos helyet foglal el a Szentírásban. Lehetőséget ad a csendre, az imádságra, az áldozatbemutatásra, a pihenésre, de a rokoni, baráti kapcsolatok ápolására és a szeretet gyakorlására is. A Második Törvénykönyvből ezt olvastuk: „Tartsd meg a szombatot, szenteld meg, ahogy az Úr, a te Istened parancsolta neked. Hat napig dolgozz, és végezd a munkád. A hetedik nap azonban a nyugalom napja, az Úré, a te Istenedé” (5, 12-14).
Vannak helyek, tárgyak, emberek, amiket, és akiket különös módon Istennek szentelünk. Ugyanígy Isten is az idő folytonosságából úgyszólván „kivett” bizonyos napokat, mert ezeket Neki kell szentelni, fönntartani. Így, „megszentelni” a szombatot, annyit jelent, mint a többi naptól elválasztani, megkülönböztetni, és Istennek szentelni.
A szent szöveg az okot is megjelöli: ezen a napon kell megemlékezni Isten népének juttatott nagy jótéteményeiről; ezek között első helyen a „húsvét” áll, azaz az egyiptomi rabságból való szabadulás. A megemlékezésnek köszönetnyilvánítással, hálaadással és a hűség ígéretének megújításával kell folytatódnia.

Az Újszövetségben a régi húsvétot új váltja fel: Krisztus húsvéti misztériuma, vagyis az a tény, hogy Jézus föltámadt a halálból, elsőszülöttként a halottak közül, hogy minden ember fölé odanyissa az örök üdvösség égboltját.
A régi szombat tehát átadja helyét az Úr napjának, a vasárnapnak, a Feltámadás áldott napjának. A keresztény vasárnap Jézus Húsvétjának, a szeretet és az üdvösség misztériumának emlékezete, hálaadás mindezért a szentmiseáldozat, a legmagasabb rendű istentisztelet által.
A szombat a hatnapos teremtéstörténet szerint a világteremtés zárónapja volt. Az, hogy Jézus ura a szombatnak, azt jelenti, hogy ő nemcsak a teremtést teljesíti be, hanem újat, minden teremtett jónál nagyobb jót ad nekünk: mégpedig magát Istent.

A szombat a visszatekintés napja, a vasárnapból előre nyílik kilátás: az új égre s új földre, Pál apostol szavaival élve, amelyeknek megalkotása húsvét hajnalban kezdődött s ma is folytatódik.

Nem csak azzal szenteljük meg a vasárnapot, hogy semmi fizikai és szellemi munkát nem végzünk ezen a napon. A nem-dolgozás lényege, hogy ez ünnep: találkozás Krisztussal. Vele találkozunk a szentmiseáldozat Igéjében és az Oltáriszentségben, de embertársainkban is, akik talán épp most, vasárnap szorulnak rá segítségünkre.
Tehát a mindennapi munkától való tartózkodás egyszerűen előfeltétele annak, hogy az ember bensőségesebb párbeszédet folytathasson Istennel, emlékezetébe; idézze szeretetét és kegyelmeit, fokozott vággyal és reménnyel forduljon az örök javak felé, Isten szaváról elmélkedve megerősítse lelkét, nagyobb lendülettel folytassa útját az égi Haza felé, a szeretet gyakorlása által.

Amikor a vasárnap elveszti ezt a vallási jelentést, többé már nem az, aminek lennie kellene, nem „az Úr napja”, hanem olyan nap, amikor az ember kedvére kitombolja, kidorbézolja magát, vagy pedig egyszerű formalizmussá, üres hagyomány tiszteletté válik.
Utóbbival, a formalizmussal kapcsolatban egy ortodox teológus figyelemreméltó története pont arra világít rá, amit itt és most szeretnénk megérteni: „Egyszer egy szent embert kerestek meg és megkérdezték: Miért van az, hogy azok, akik nagyon vallásosak – akik böjtölnek, templomba járnak, gyertyát gyújtanak, ikonokat csókolgatnak – miért van az, hogy ezek csak gonoszabbak lesznek és semmit sem javulnak? A válasz nagyon egyszerű, felelte a szent ember: ezek az emberek igazából nem Istent keresik. Valami másra vágynak – bármi másra, ami lehet a prófétaszerepben való tetszelgés vagy a boldog élet, az egészség, a gazdagság és a bölcsesség. Létezik lelki kapzsiság, lelkifösfénység is. Még az is előfordul, hogy a szentség kedvéért akarunk szentekké válni, és nem Isten szeretete miatt. Így válnak tisztátalanná kívánságaink… Olyan könnyű mást kívánni, mint Istent”.

Vallásgyakorlatunkban a böjt, önmegtagadás, épp úgy, mint az Úr napjának megszentelése, önmagában nem lehet cél, hanem csak eszköz a cél elérésére. A cél itt az, hogy kifejlesszük önmagunkban a személyes, élő kapcsolatot Istennel. A cél, hogy önmagunkban elmélyítsük az Istenhez ragaszkodó lelkületet, ami lelki erővel, békével, s örömmel tölti be szívünket, s ennek következtében majd alá fogjuk tudni rendelni a testet, élvezetet, és világot.
Az üres formalizmus, az öröm s a lélek nélküli böjtök és ünnepek farizeusi lim-lom, ez mind nem tökéletesség. Mintha csak azt mondaná Jézus: én mindent e szempont alá foglalok; a böjtöt, az ünnepet is engedelmes lélekkel végzem, de csak a több lélekért, a tisztultabb, istenesebb lelkületért.

Az ősi törvényt megújítva Jézus kijelentette, hogy ő a szombat fölött is tekintéllyel rendelkezik. Amikor megvédte tanítványait, akik éhségük csillapítására szombaton búzakalászt morzsolgattak, ezt mondta: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért” (Mk2, 27).
A szombat az emberért van, hogy a lelke felüdüljön; szükségeit azonban szombaton is kielégítheti az ember. A szellem sohasem töri össze az embert, s intézményei szolgálják fejlődését s boldogságát.

Az „Úr napjának megszentelése” ne betű, hanem szellem legyen, s akkor az Isten szeretetében nemes szabadságra szert tett ember intézkedik benne s megteszi azt, amit az Isten gondolatai szerint való élet s annak szükségletei kívánnak. Jézus tehát megtanít a törvényt tökéletesebben felfogni, s helyesebben magyarázni.
Az Úr napjára vonatkozó törvénynek az ember lelki javát kell szolgálnia, ennek eszköze pedig az Istennel való bensőségesebb kapcsolat nem csupán az egyéni, hanem a közösségi istentiszteletben is. Testi-anyagi javát azzal kell előmozdítania az embernek, hogy megfelelő pihenőt biztosít magának, és a testvéri szeretet műveinek szenteli magát.

Amikor Jézus kijelentette, hogy ő „ura a szombatnak is”, elvetette a farizeusok szűk látókörű értelmezését, ugyanakkor figyelmeztette tanítványait, hogy ezt a napot szabadon, az ő tanítása és példája szerint ünnepeljék meg. Ő minden habozás nélkül szombaton is meggyógyítja „a béna kezű embert” (Mk 3, 1). Nem törődik a farizeusok rosszakaratú magatartásával, megmutatja, hogy nemcsak szabad jót tenni szombaton, hanem az Úr napjának megszentelését a szenvedő testvérek könnyítését célzó tettekkel kell teljessé tenni.

Nincsenek megjegyzések: