Napi gondolatok: Csak Isten égő gyertyájaként sikerülhet az életünk!

A kép forrás helye

A mai napon, Gyertyaszentelő Boldogasszony, avagy Urunk bemutatásának ünnepén egyházunk kettős eseményre irányítja a figyelmünket. Ünnepli 40 nappal az Úr Jézus születése után, az Ő bemutatását a templomba. Ugyanakkor ünnepli és hálát ad az Istennek szentelt életért, vagyis a szerzetesi hivatásokért is. És emlékeztet arra a sok Istennek szentelt férfira és nőre, akik az Atya akaratát keresve felajánlották életüket Istennek, és az evangéliumi tanácsok útját választották, hogy szorosabban követhessék Krisztus életformáját tisztaságban, engedelmességben és szegénységben.

Az ünnep mai elnevezése – „Urunk bemutatása” – azt az evangéliumi eseményt idézi föl, amikor „fölvitték a kis Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint azt a törvény előírta” (Lk 2,22) és arra utal, hogy az „Örök Világosság”, Jézus Krisztus elindult földi útjára, hogy találkozzon és meghódítsa az emberi szíveket. Tehát az emberek közé és az emberekért jött. Így a keresztény élet, sőt a szerzetes élet is mindig ott születik, ahol egy ember vállalja az Úrral való találkozást Simeon és Anna próféta asszony példája szerint.
Éppen ezért a mai ünnep azt sugallja minden kereszténynek, hogy menjenek Krisztus elé, vagy pontosabban jöjjenek Krisztus elé az Isten házába, mert itt megtalálják az eukarisztikus áldozatban, s köszöntsék, mint Üdvözítőjüket, ajándékul ajánlják fel neki hitüket és lángoló szeretetüket, amint Simeon és Anna tették, hogy aztán ne karjukba vegyék, hanem szívükbe fogadhassák Őt, a szentáldozásban.

Igaz, ez a találkozás és a szerinte való élet nem könnyű, ahogy nem volt könnyű a Jézusé sem. Már a gyermek Jézus, élő jele a megváltásnak, sőt maga az élő váltságdíj, aki feláldozza értünk magát, hogy Simeon szavaival élve „minden nemzet számára világosság legyen”. Nekünk Jézus áldozatával kell egyesítenünk a miénket, és úgy kell fölajánlanunk a mennyei Atyának. Így leszünk Jézus testvérei, a megváltás részesei „egy és ugyanazon atya, gyermekei”, akik élvezik Isten Fiának támogatását, mert ő tud „segíteni azokon, akik kísértéssel küzdenek, mivel maga is kísértést szenvedett” (Zsid 2,18).

Ennek az áldozatvállaló életnek szimbóluma a megszentelt égő gyertya. Gyertyát azért gyújtanak, hogy világítson a szobában lévők számára. Üzenete pedig, hogy mi is égő gyertyaként, Krisztus fényével világítsunk a sötétségben élő embertársainknak. Ha azt akarjuk, hogy sikerüljön az életünk nincs más lehetőség számunkra, hiszen Krisztus csak ezt az egy utat jelölte meg: „ti vagytok a világ világossága!” (Mt 5, 14) – mondta apostolainak. Tehát vagy vállaljuk az égő gyertya szerepét életünkben, vagy tudomásul kell vennünk, hogy nem lehetünk egy örök életre az „Örök Világosság” birtokosai. Márpedig csak ennek a fénynek birtokában, Isten égő gyertyájaként, az Ő kimondhatatlan ragyogásának világosító visszfényeként sikerülhet az életünk.
A keresztény ember számára a gyertya, amit a mai napon megszentelt az Egyház, Krisztust jelképezi, akitől természetfeletti fényünket nyerjük.
Az ember a megszentelő kegyelem által öltözködik Isten fényességébe. Ez először a keresztségben történik meg, de sajnos ez a fényesség a bűnnel elveszíthető. Tehát a keresztény ember számára igen fontos Pál apostol figyelmeztetése: „Valaha sötétség voltatok, most azonban világosság az Úrban. Éljetek úgy, mint a világosság fiai” (Ef 5,8). Sőt a keresztény ember számára a krisztusi tanítás ez: „Úgy világosodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják érte mennyei Atyátokat” (Mt 5, 16).

Talán ennek a tanításnak engedelmeskedve, ugyanakkor az Atya akaratát keresve szentelte életét sok férfi és nő Istennek, és az evangéliumi tanácsok útját választotta, hogy szorosabban kövesse Krisztus életformáját tisztaságban, engedelmességben és szegénységben, és így olyan jótetteket vitt véghez, amik által az emberek a mennyei Atyát magasztalták.

Harmincnégy évvel ezelőtt (1979) egy kicsiny, hajlott hátú, fakókék szegélyű szárit és kopottas sarut viselő törékeny nő lépett a svéd király elé, hogy átvegye a Nobel-békedíjat. A bársonyban pompázó, ragyogó teremben körös-körül előkelőségek és hírességek foglaltak helyet frakkban és szmokingban, elegáns estélyiben. A világ befolyásos emberei mind odagyűltek. A kör közepén pedig a pici nő száriban, saruban, nem más volt, mint az azóta már boldoggá avatott Teréz anya Indiából, a nincstelenek, a betegek és haldoklók szolgálólánya.
Amikor a mikrofonhoz lépett, hogy megtartsa előadását, egyszerű szavakkal, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, imádságra hívta a jelenlévőket. A hírességekkel együtt Assisi Szent Ferenc szavaival mondott hálaimát Istennek a Nobel-békedíjért.
Egy törékeny nő áll a figyelem középpontjában, és imádságra indítja a világ vezetőit. Igen, mert aki az életét Istennek szenteli, képes úgy tanúságot tenni az Ő emberszeretetéről, hogy a világ felfigyel rá, megérti tanúságtételét, és vele együtt ad hálát Istennek.

E képből kiindulva láthatjuk, hogy miről is tanúskodik az Istennek szentelt élet, vagy, ahogy egyszerűen hívjuk, a szerzetesség.
De mi is a szerzetesség? Azt is mondhatnánk, hogy erő az erőtlenségben! A szerzetesség első, s talán a legszembeötlőbb vonása a hatalomról, az uralkodásról való lemondás. Ez az eszköztelenség Jézus szegénységét és szelídségét idézi. A szerzetes mögött nem áll egy világbirodalom ütőképes hadserege vagy a világbankok anyagi forrása. Szava és egész egyénisége mégis hatékony, amennyiben Krisztusnak, a „világ világosságának” a ragyogó visszfénye. Ebben az esetben olyan erő sugárzik belőle, amely áttöri a közöny és a cinizmus falait. Minden nehézség ellenére meggyőz arról, hogy képes jót tenni, igaz életet élni, és hogy az emberiség sebei gyógyíthatóak…
A szerzetes vállalja saját határainak megtapasztalását, a saját valóságát: sebeit, kudarcait, botlásait, és így keresi az Istent. Mert a megszentelt életet élő ember – lakjon akár a sivatag magányában, vagy a zajos városok kelős közepében, Istent keresi az ember világában.
Szerzetes testvéreink, nővéreink – mint Teréz anya is – arról számolnak be, hogy meg is találják. „Nem vagyunk igazi szociális munkások – mondja Teréz anya. - Az emberek azt gondolhatják rólunk, hogy szociális munkát végzünk, de valójában szemlélődők vagyunk a világ kellős közepén. Mert napi huszonnégy órában Krisztus testét érintjük”- a kitaszítottakban, a rászorultakban.
A szerzetes tehát az ember világában Isten közelségében él. Úgy él Isten jelenlétében, hogy mások számára is világossá válik: Isten közel van, Isten jelen van és engem is meg akar szentelni. 

Az Isten jelenlétében való életvitel, nem távoli, titkos, csak a kiválasztott keveseknek szóló életforma, hanem mindenki számára elérhető. Huszonnégy óránk van Krisztus jelenlétében élni, akár szerzetesek vagyunk, akár a világban élünk, tehát neked is, nekem is.
Próbáljuk meg, próbáld meg te is elvinni Istennek ezt a jelenlétét a családodba, a munkahelyedre, mert az a család, amely együtt imádkozik, az együtt is marad, mert az a munkaközösség, amelyben Isten jelen van, ott segítőkészség, egyetértés és béke uralkodik.
Az Istennek szentelt ember – mindannyian azok kellene, hogy legyünk –, egész életével, szavaival és tetteivel, teljes személyiségével egyértelmű és erőteljes tanúságot tesz arról, hogy Istennek gondja van ránk és az egész világra.

A szerzetes felelősségvállalásával tanúsítja Isten szeretetét. Küldöttnek tudja magát, és eszerint cselekszik. Nem másra vár, hogy jobbá legyen az élet, hanem hagyja, hogy megérintse mások nyomora és szenvedése, és megteszi, ami tőle telik.

Szent Ferenc atyánk zseniális meglátása volt – a korának súlyos hibáit, visszaéléseit, bűneit tapasztalva, világiak és egyháziak részéről –, hogy a rossz élet legjobb kritikája az, ha megmutatjuk, hogyan kell jobban, szebben élni. Ő nem vesztegette idejét arra, hogy a gazdag egyházat támadja, vagy az olyan pénzsóvár kereskedőket, mint tulajdon apja, hanem csak félreállt és másképpen kezdet élni, az evangélium útmutatásait követve: „Istenben, Istennel és Isten által”. És így, egy olyan forradalmat, egyházat, s kereszténységet megújító lelkiségi mozgalmat indított el, ami 800 év távlatából is érezteti hatását az ő életpéldáját követő fiai és leányai által.

A különböző szerzetes közösségek az alapító sajátos istentapasztalatából forrásoznak, majd ezt a tapasztalatot élik meg e világi tevékenységükön keresztül. Isten a pusztai magányban vagy a betegekben, a tudatlanokban, a szegényekben, személyesen szólította meg őket. Személyes válaszuk a vállalt tevékenység, ami egész életformájukat meghatározza.

Munkájuk így az Istennel való találkozás helye önmaguk és azok számára, akik körében tevékenykednek, akik között élnek, és akik általuk megtapasztalhatják Isten irgalmas szeretetét. A szerzetesben azzal az Istennel találkozhatunk, aki mindannyiunk életét fontosnak és szépnek tartja.

A szerzetesek tehát nem pusztán hasznos munkát akarnak végezni olyan területeken, amelyekre az elkényelmesedett társadalomnak nem jut ereje és figyelme. A szerzetesek egyszerre küldöttek és jelek, sokszor az ellentmondás jelei, mint Jézus. Nem birtokolják Istent, hanem keresik, és szomjukkal másokat is felszabadítanak az Isten után vágyakozó ember méltóságára.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai kettős ünnep: Gyertyaszentelő Boldogasszony és a megszentelt élet világnapjának lényege, a Krisztusi felszólításban rejlik, mintegy megvalósítandó feladatként, szerzetesek és világiak számára egyaránt: „Úgy világosodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják érte mennyei Atyátokat”. Ámen