A remény rózsája… Imre atya írása Stuttgartból

Kedves Hölgyeim és Uraim! Szeretettel köszöntöm Önöket a Stuttgarti Magyar Jótékonysági Bálon, amelyet az idén 43. alkalommal rendez meg a Katolikus Egyházközség.

Mint eleddig minden évben, most is mottót kerestem neki, és a jelenlegi –  látszólag nem sok jóval kecsegtető – politikai és társadalmi helyzetet, illetve az általuk kiváltott aggódást és félelmet látva arra gondoltam, hogy ezt a Bált mi azért is a remény jegyében rendezzük meg. Hadd osszam meg most hát Önökkel a reménnyel kapcsolatos gondolataimat.

„Isten mindent készre teremtett, csak az embert teremtette reményre, hogy túlnöjjön önmagán és soha ne adja fel!” – olvastam valahol.

Van benne valami, mert az ember teremtésével kapcsolatban azt mondja egy régi legenda, hogy mikor a bűnbeesés következtében el kellett hagynia az Édenkertet, akkor Isten – hogy nagy szomorúságát enyhítse és a boldogság utáni vágyát ébren tartsa – állandó útitársul neki adta a reményt.

A legendának igaza lehet, mert az emberben, zuhanjon bármilyen mélyre, rágja bármilyen betegség foga, érje bármilyen nagy sorscsapás, egy valami „isteni” összetörhetetlen benne: és az nem a hit, nem is a szeretet, hanem a remény.

A remény az az isteni erőforrás bennünk, ami akkor is tettre sarkall, ha semmi esélyt nem látunk a sikerre, és ha sem a cél, sem a hozzá vezető út nem eléggé világos bennünk.

A reményteli ember – egy hasonlattal – olyan, mint a  kismadár, amely pirkadatkor  énekelni kezd, hogy köszöntse a napot, jóllehet annak sugarai még nem is látszanak…

„Isten mindent készre teremtett, csak az embert teremtette reményre, hogy túlnöjjön önmagán és soha ne adja fel!”  – És milyen jól tette!

Mi a remény? Nekem Wilibald Ruch (sz. 1956) pszihológus válasza tetszik a legjobban: „A jövőtől a legjobbat várni, és közben azon dolgozni minden erőnkkel, hogy az be is következzék…”

Nem elég tehát az, hogy van egy álmod, még csak az sem, hogy gyakran forgatod elmédben és remélsz annak sikerében, hanem minden erőddel azon kell fáradoznod, hogy meg is valósuljon – és akkor álmod be fog teljesülni!

Nekünk a teológián professzoraink azt mondták: Urak, akik szeretettel gondozzák azt, amit reménnyel vetettek, egyszer hálatelt szívvel aratni is fognak!

„Szeretettel gondozni azt, amit reménnyel vetettünk…”

Ez egyszerűnek látszik! Miért van mégis az, kérdezem

Pierre Leschek fotográfussal, „hogy a remény kék rózsája nem minden ember szívében virágzik? Mert sokan megfeledkeznek arról, hogy a rózsákat, ahhoz hogy kinyíljanak rendszeresen meg is kell öntözni“.

A reményt tehát öntözni, ápolni kell önmagunkban!

Mivel?

Bátorsággal! A reményből ugyanis csak akkor lesz valóság, és ez hosszú papi életem egyik értékes tapasztalata, ha elég bátorságunk van ahhoz, hogy megküzdjünk érte! „Bátraké a szerencse” – szoktuk volt mi, magyarok mondogatni. Egy indiai közmondás pedig ezt így fejezi ki: „A remény és a bátorság a siker koronájának két legszebb gyémántja!”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Legyenek ebben az esztendőben is a remény emberei! Hisz Isten Önöket is reményre teremtette!

Ne engedjék, hogy a látszólag nem sok jóval kecsegtető politikai és társadalmi helyzet elvegye Önöktől a reményt! Mert az a legszegényebb, aki a reményt is elveszítette!

Várják a jövőtől mindig a legjobbat, de közben minden erejükkel és képességükkel azon legyenek, hogy az meg is valósuljon!

És soha ne feledjék el reményüket nap, mint nap egy kis bátorsággal megöntözni. Hogy el ne hervadjék!

Akkor majd szép, gyönyörű rózsává válik!

Ezt kívánom Mindnyájuknak, és ezennel a 43. Stuttgarti Magyar Jótékonysági Bált megnyitom!

Stuttgart, 2018. január 27.

Imre atya

Forrás: http://stuttgarti-katolikusok.de/index.php/a-remeny-rozsaja/

„Van egy megállapodásom a Jóistennel” – interjú Dabóczi Kálmánnal, a BKK vezérigazgatójával - 777blog.hu

Dabóczi Kálmán három éve vezeti nemcsak a főváros, hanem az egész ország egyik legnagyobb médiafigyelmet kiváltó vállalatát. Habár a BKK vezér és hétgyermekes édesapa nem úgy köszön a liftben a kollégáinak, hogy Laudetur Jesus Christus, mégis tudják róla, hogy nem a kameráknak vallásos. Beszélgetés hitről, arról, hogy miért tartja magát „rendszerhibának”, hogy hogyan élte meg a nyári kibertámadást, valamint arról, hogy hol szokott feltöltődni a városházi egyeztetések után.

Melyikről nehezebb beszélnie: a BKK-ról vagy a hitéről?

Talán a hitről való beszéd a nehezebb, ennek több oka is van. Elsődlegesen azért van így, mert abban a korszakban, amelyben felnőttünk, a keresztény értelmiségi családokban jobban benne volt a „katakomba kereszténység”. A hitet beszorították a vasárnapi kereszténységbe, mi pedig ellenálltunk a rendszernek. Sokkal tisztább üzenete volt a kereszténység vállalásának, éppen ezért sokkal egyszerűbb volt értelmiséginek lenni akkor. Amit a hatalom csinált, azzal szemben az ember elfoglalta a pozíciót, a fekete fekete volt, a fehér pedig fehér. Éppen ezért a hitről nem beszélgettünk annyit, hanem mindenki a saját maga kis szűk mikrokörnyezetében megpróbálta megélni.

Ennek fényében hogyan vélekedik a 777 mottójáról, arról, hogy „a hit nem magánügy”?

Maximálisan egyetértek vele. Hogyha az ember életét az Isten egyszer megérintette, akkor onnantól kezdve olyan belső tűz van benne, amely áthatja az életének minden dimenzióját. Ha nincs meg benne ez a tűz, akkor valószínűleg még nem érintette meg. Ezzel nem ítéletet akarok mondani bárki felett, mert ez egy teljesen természetes folyamat. Én ezt a fajta megérintettséget 30 éves korom felett éltem át, addig a jól nevelt „így szoktuk, így csináljuk” katolikusok életét éltem…

Az interjú folytatása ide kattintva olvasható.

„Ki ez? – kérdezgették.” – Évközi 4. vasárnap

A mai evangéliumi szakasz főszereplője az Úr Jézus, aki legfontosabb feladatának a tanítást tartja. Az evangélista szerint „úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók"(Mk 1,21-28) - a korabeli tanítók. Ezért hallgatóságában egy nagy kérdés fogalmazódik meg: Ki ez? Ugyanis Jézusban, Istennek ugyanaz az igéje, amely a Sínai-hegyen fölhangzott az írott Törvény Mózesnek ajándékozásakor, újra hallatja magát Palesztina városaiban és falvaiban, a boldogságok hegyén, a kafarnaumi zsinagógában, vagy éppen a golgotán keresztre feszítve.

Az Ő tanítása nem elvont igazságok gyűjteménye, hanem a minket szerető Isten eleven, élő személyiségének a bemutatása. Jézus Krisztus, aki az evangéliumban tanít, messze több mint Izrael "tanítói" és azok tanítása, mégpedig azon különleges összhang, kapcsolat miatt, amelyet Krisztus személye, szavai és tettei között láthatunk.

Így hát a javunkra válik, ha emlékezetünkbe idézzük a tanító Krisztus alakját, aki egyszerre fönséges és barátságos, megindítja és bátorítja a lelket. Ha a tanító Krisztust figyeljük, nem kerülheti el figyelmünket az a tény, hogy tekintélye, vonzó és meggyőző ereje abból fakad, hogy szavai, példabeszédei, vitái, csodatettei elszakíthatatlanok az életétől és a személyétől.

Aki ezt az összetartozást szemmel tartja, annak Krisztus egész élete tanításként fog megjelenni: rejtett élete, csodái, imádságai, emberszeretete, lehajlása a megalázottakhoz és szegényekhez, az emberek megváltásáért vállalt kereszthalála, végül a feltámadása, amely szavainak pecsétje és kinyilatkoztatásának beteljesedése.

Az imént felolvasott evangélium egy cselekedetet és egy kérdést állit elénk. A cselekedet: Jézus úgy beszélt, úgy tanított, mint akinek hatalma van, hiszen tanítását csoda kíséri: a tisztátalan lélektől megszállott ember meggyógyulása. A kérdés pedig ezek után fogalmazódik meg a jelenlévőkben: ki ez?

A kérdés azt a csodálkozást tükrözi, amit Jézus szavai és tettei váltottak ki. Kafarnaum lakói ahhoz voltak szokva, hogy a farizeusok ugyan beszéltek de, nem tették azt, amit mondtak. És íme, egy új tanítás, nem kifejezetten a tartalma miatt, hanem mert cselekedet kísérte, mint ahogy a teremtés történetében olvashatjuk: „Isten mondta: „Legyen világosság”, és lett világosság” (Ter 1,3). Ezért csodálkozott a nép.

Az, ahogyan az Úr Jézus hirdette az Örömhírt, nem egy szokványos dolog volt, és ezért csodálkozást váltott ki. A kafarnaumi zsinagóga hallgatóiban ugyanaz a magatartás kerül felszínre Jézus tanítása és tette kapcsán, mint ami a tanítványokban a vihar lecsendesítése alkalmával a Genezáreti tavon. Szinte szó szerint ugyanaz hangzott el a tanítványok részéről, mint amit Kafarnaum lakói kérdeznek: „Ki ez, hogy még a szél is engedelmeskedik neki?” (Mk 4,41).

Mi is ugyanezt kérdezzük Ki ez? Olyan kérdés, amely egy hivő számára, egy Krisztust követő keresztény számára alapvető. Ki ez? Olyan kérdés, amely a hitünket érinti, és amelyre nem adhatunk akármilyen választ. Jézus nem csak az apostoloktól, hanem tőlünk is megkérdi: „És, ti mit mondtok, ki vagyok? (Mk 8,29)

Most amikor nem rég lezárult a karácsonyi ünnepkör, és elkezdődött egy újabb liturgikus időszak, az évközi idő, érdemes komolyan rá kérdeznünk a hitünkre. Mert a szürkehétköznapok közepette csak egy hitből fakadó élet lehet hiteles, és ez adhatja meg létünk és keresztségből fakadó küldetésünk értelmét és célját.

Most amikor az újév és az új liturgikus időszak kezdetén vagyunk, arra van szűkség, hogy megálljunk az utunkon és rákérdezzünk a hitünkre. Válaszolnunk kell az Úr által feltett kérdésre: Te mit mondasz, ki vagyok? Tudunk-e olyan választ adni, mint szent Péter apostol: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia”(Mt 16,16), mint a százados: „Valóban Isten fia volt” (Mk 15,39), vagy egyszerűen, Tamás apostollal térdre roskadva előtte: „Én Uram, én Istenem!”(Jn 20,28)???

Abból, hogy anyakönyvi kivonattal tudjuk igazolni keresztségünk tényét, hogy gyakran vagy kevésbé gyakran járunk a templomba és megfizetjük az egyházadót, még nem föltétlenül következik az, hogy öntudatos Krisztuskövetők, illetve jó keresztények vagyunk, főleg ha a szavaink, cselekedeteink és magaratásunk az ellenkezőről tanúskodik.

Ezért kell elgondolkodnunk azon, hogy számunkra kicsoda Krisztus és hogy mi kinek szenteljük az életünket? Megkérdezhetjük magunktól, hogy belőlünk az evangélium, csodálkozást vált-e ki? Igazából a csodálkozás az első lépés, ahhoz, hogy megkérdezzük: „Mi ez? Ki ez?”

Talán szokatlan saját magunkat szembesíteni az evangéliummal, elgondolkodni azon, hogy az egyes Jézusi tanítások mit is mondanak személy szerint nekem, milyen konkrét magatartásra, cselekedetre ösztönöznek engem. Sajnos mindig meg van a kísértés, hogy az egyes szentírási részeket, prédikációkat másokra alkalmazzuk: a mellettem, előttem vagy mögöttem ülőre, a részeges férjre, a hanyag feleségre, az ellenszenves szomszédra és ne magunkra vonatkoztassuk…

Nem tudom, az itt jelenlévők/olvasók hányadán állnak ezzel az igazsággal. Természetesen mindenkinek magának kell személy szerint eldöntenie, hogy hogyan viszonyul a krisztusi tanításhoz. Azonban, amit tudok, hogy hasonló kérdések, egy nagyon konkrét magatartást követelnek tőlem: újjá kell születni, mint Nikodémusnak (Jn3,3); meg kell térni és hinni az evangéliumban, ahogy tanította nyilvános működése kezdetén az Úr Jézus (Mk.1,15), mert egyébként nem láthatjuk meg Isten országát.

A felolvasott evangéliumban azt hallottuk, hogy Jézus tekintéllyel beszélt. Honnan származik ez a tekintély? Az evangéliumokat olvasva, arra a következtetésre jutunk, hogy mindez az Ő hitelességéből és a szabadságából származik.

Jézus életvitele és magatartása, a farizeusokéval ellentétben, összhangban volt a szavaival. Nála egységben voltak a szavai és az élete. Ugyanakkor szabad volt, mert senki nem volt képes befolyásolni Őt. Nem habozott leleplezni a rosszat, bárhonnan jött is az. Bárhol találkozott vele, elpusztította. Nem félt azoktól, akik falánk, borissza embernek nevezték, akik azt mondták róla, hogy a vámosok és bűnösök barátja.

Egyedül az Atya akarata volt fontos számára és annak megvalósításán fáradozott szüntelen (Jn 4,34) és ez őt szabaddá tette. Így a szavai egy szabad szívből forrásoztak, s az üzenete felszabadító volt.

Mindezek után felmerül bennünk a kérdés, hogy honnan is volt Jézus szabadsága? A válasz pedig egyszerű, az Atyával való közösségéből, amelyet az állandó ima táplált: „Korán reggel, amikor még sötét volt, felkelt, és egy félreeső helyre vonult vissza, hogy imádkozzon” (Mk 1,35) – írja Szt. Márk evangélista.

Ne feledjük, csak annyiban lehet vonzó és gyümölcsöző keresztény életünk az emberek előtt, csak annyiban szolgálhatja Isten dicsőségét és lelkünk üdvét, amennyiben az Úr Jézushoz hasonlóan hitelesek leszünk, amennyiben hitünk, hitvallásunk és életvitelünk között összhang lesz, amennyiben megőrizzük magunkat mindenféle szolgasággal szemben, legyen szó akár az ösztönök vak irányításáról vagy a káros szenvedélyek féktelen kielégítéséről…

Egy öntudatos kereszténynek erőfeszítést kell tennie, hogy inkább tanú legyen, mint tanító, és hogy bármi áron szabad maradjon minden fajta megkötöttségtől.

Készek vagyunk-e ezt megtenni? Kizárólag egy szabad szívből kimondott szó fakaszthat csodálkozást: „nem azért jöttem, hogy szolgáljanak, hanem, hogy szolgáljak”(Mt 20,28), és adhat erkölcsi tekintélyt a minket körülvevő emberek előtt. Ne feledjük az Úr Jézus meggyőző ereje abból fakadt, hogy szavai, példabeszédei, vitái, csodái, elszakíthatatlanok voltak az Ő életétől és személyétől.

Rövidfilm a Svájci Gárdáról

Válasz az ateizmusra

Római Riportok - 2018. január 21.

Az idő rövid!”- Évközi 3. vasárnap

Az első olvasmányban Jónás próféta, Isten küldötteként, az Asszír birodalom fővárosában, Ninivében bűnbánatot hirdetve azt mondja, hogy „még negyven nap, és Ninive elpusztul!”(Jón 3,1-5. 10). A szentleckében Szent Pál apostol azt mondja, hogy „az idő rövid!”és, hogy „ez a világ elmúlik”(1 Kor 7,29-31). Az evangéliumi szakaszban maga Jézus mondja: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1, 15).

Az Úr Jézus nyilvános működése kezdetén kijelenti, hogy betelt az idő és megtérésre szólít fel. A hit mellet hangsúlyozza a megtérés, a bűnbánat fontosságát. Ugyanis a megtérés, a bűntől való elfordulás teszi alkalmassá a hívőt arra, hogy személyesen találkozhasson az Isten Fiával, Jézus Krisztussal és befogadhassa az általa meghirdetett örömhírt, evangéliumot.

A megtérést, a bűnbánat fontosságát hangsúlyozza a mai első olvasmány is. Ninive lakói Jónás szavaira hallgatva, bűnbánatot tartanak, abban a reményben, hogy bocsánatot nyernek gonosz tetteik. Isten az ő őszinte bűnbánatukat látva megbocsát nekik és nem pusztítja el városukat, mert „nem akarja a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen"(Jón 3,1-5).

Szent Pál apostol, a rövid szentleckében (1 Kor 7,29-31) tovább viszi a gondolatot és arra hívja fel a figyelmünket, hogy fontos a sürgős megtérés, mert „az idő rövid!”

A felsorolt intelmek azonban nem a közömbös egykedvűséget vagy az élet örömeinek a lebecsülését jelentik, hanem a keleti stílus sajátosságaival hangoztatják, hogy nagyon józanul és megfontoltan kell élni, mert a földön nincs végső maradásunk, célunk, tehát végérvényesen semmihez sem köthetjük hozzá az életünket. Mindent úgy kell felhasználnunk, hogy előbbre vigyen bennünket az üdvösség útján: „mert ez a világ elmúlik”.

Elmúlik, de nem semmisül meg, hanem átalakul, egészen más lesz. Viszont a földi élet természetfeletti folytatása attól függ, hogy itt hogyan éltük meg mindennapjainkat, hogy mennyi hit, remény és szeretet volt bennünk. Ezért tanít arra az apostol, hogy ne csak önmagunkért akarjuk élvezni az anyagiakat, a munkát, az adás-vevést, az emberi kapcsolatokat, az örömöket, hanem mindenben keressük a bennük rejtőző nagyobbat: Istennek velük kapcsolatos elképzelését, akaratát.

Ebbe a gondolatkörbe nagyon jól beleépül az Úr Jézus kijelentése, miszerint: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa”. Az evangéliumi szakasz arról számol be, hogy a pusztában töltött idő és János elfogatása után az Úr Jézus, „belép a történelembe” és örökre megváltoztatja azt, hisz Őbenne Isten érkezett közénk, ezért ahol Jézus jelen van, ott van az Isten országa is.

Jézus tehát megkezdi nyilvános működését Galileában. Eme tettének hátterében két aktuális esemény áll, mégpedig: Keresztelő János elfogatása és az első tanítványok kiválasztása, meghívása.

Az előfutár elvégezte küldetését, a múlt vasárnap, mint hallhattuk rámutatott az Isten Bárányára, a Názáretből érkezett Jézusra, az ács fiára. Isten és az emberek előtt azonosította Őt, mint Isten Fiát, a próféták által meghirdetett Üdvözítőt, majd felszólította hallgatóit, hogy ezután Őt hallgassák, Őt kövessék, Benne higgyenek.

Keresztelő Szent János kimondta saját igenjét, amikor elfogadta az Istentől rábízott feladatot, és sikeresen elvégezte a neki szánt küldetést, s lelépett az élet színpadáról, vállalva a halált is, az igazság és az erkölcsi értékek melletti kiállásával.

Most rajtunk a sor, nekünk kell színre lépnünk és megadnunk válaszunkat az isteni meghívásra. Ebbe a keretbe illeszkedik bele Jézus programbeszéde: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1, 15).

„Beteljesedett az idő”! Mélyebben belegondolva megdöbbentenek Jézus szavai, ha korunkra, a mai világra és annak történéseire, eseményeire gondolunk. A tévé és rádió híradásait látva, hallgatva, az internetet böngészve, az újságokat olvasva, nem nehéz világvégi képet festeni a mai világról – amit a tolakodó és házaló szektások előszeretettel meg is tesznek itt, Esztelneken is.

Úgy szeretnénk mi is belekiáltani ebbe a minket körülvevő, egyre ijesztőbbé váló sötétségbe, hogy minden betelt, hogy a pletyka, a rágalmazás, a gonoszság, a gyűlölet, a vérontás, a pusztítás pohara csordultig telt. Talán még soha nem volt ennyi háborúskodás egyszerre világszerte, soha ennyi és ennyire kegyetlen, észbontó pusztítás, öldöklés, embertiprás, mint ma. Úgy érezzük, mintha tényleg elérkezett volna Isten ítéletének az órája.

Ám Jézus nem erről beszélt sem akkor, sem most, nem a valóságos időről, nem a nyilvános működésének kezdeti, fizikai idejéről, hanem a „mennyei időszámításról”, aminek itt adja meg sarokpontját, amikor kijelenti: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban”. Vagyis elmúlt az ígéretek és a várakozás ideje az advent, vége a sóhajtozás korának: a Messiás eljött, és megkezdi szolgálatát. Az ő jelenléte tölti be az időt azáltal, hogy Isten irgalmának hordozójává és üdvösségtörténetté teszi, ezért „van közel a mennyek országa”, annyira közel, hogy maga Isten Fia jelent meg az emberek között, hogy tanítsa őket és megnyissa előttük az oda vezető utat. 

Így hát az Úr Jézus örömhírként mondja, hogy beteljesedett az idő, hogy elérkezett az üdvösség várva várt pillanata, hogy megkezdődött Isten országa. Mondhatnánk azt is, hogy „a beteljesedett az idő” szavak Jézus szájában diadalujjongásra utalnak. Azt jelentik, hogy a történelem új értelmezést nyer, mivel az egész fájdalmas, érthetetlen múlt üdvtörténetté válik: semmi sem volt hiábavaló, semmi sincs jóvátehetetlenül elrontva. Aki Őbenne hisz, annak életében új szakasz kezdődik, amelyet nem a múlt keserveitől való menekülés jellemez, hanem a megtapasztalt isteni szeretet élménye.

Csak ilyen értelmezés tükrében válik érthetővé az a nem mindennapi körülmény, hogy a szóban forgó első tanítványok, ott a Galileai-tó partján: Simon és András, Jakab és János, szótlanul, szinte vakon követték Jézust. Ezek a férfiak nem tudták, mire hívta őket Jézus. De követték Őt, mert megigézte őket személyisége. Az ő válluk is meggörnyedt az élet terhe alatt, de hirtelen rádöbbentek, hogy pontosan arra a múltra volt szükségük, amely kijutott nekik, hogy megélhessék a szabadulás örömét.

Jézus új jövőt ígért nekik: „az emberek halászává teszlek benneteket”- mondta. Amikor az ember Jézus nyomába lép, akkor összekötődik a múlt a jelennel. Egész eddigi életünk új értelmet nyer, üdvtörténeti távlatokba épül. Ekkor már nem átkozzuk a múltat, nem szorul ökölbe kezünk az elszenvedett sérelmek és megaláztatások miatt, hanem minden visszaemlékezésünk csendes hálává csitul bennünk. És akkor megkezdődik a mi új jövőnk is, amint azt Jézus első apostolainak ígérte, de amely egyben küldetésükké is vált: emberhalászokká kell válniuk, azaz másoknak is hirdetni Isten üdvősséget hozó örömhírét.

Igen, mert a mi hitünk révén bontakozik ki Isten országa és visszhangzik tovább az evangéliumi örömhír ott is, ahol úgy tűnik, a gonosz túlharsog minden sóhajt és imát.

„Azok rögtön otthagyták a hálóikat, és nyomába szegődtek”- írja az evangélista. Lelki szemünkkel szinte látjuk ezeket a fáradt, kemény munkától megedzett férfiakat, amint ott lépkednek a fiatal Mester mögött.

Ez a kereszténység lényege: a Krisztus-követés. A Mester nyomdokaiban lépkedni csendesen, szótlanul, együtt másokkal, de nem mások miatt, és nem is a tartalom nélküli üres hagyományokhoz ragaszkodva, hanem azért, mert minket is megigézett Jézus személye, életpéldája, tanítása, és vonzás körébe kerültünk, mint a vasreszelék a mágnesébe.

„Betelt az idő, közel van az Isten országa…”

Azt kell ma felfedeznünk, hogy milyen értelemben teljesedett be az idő a mi életünkben, miképpen válik üdvtörténetté a saját múltunk?

Igen, elérkezett az idő, hogy úgy lássuk múltunkat, mint Isten irántunk való gondos szeretetének bizonyítékát. Vagy megfordítva: ha bátran kimondjuk, hogy felismertük Jézusban Isten Fiát és a mi egyetlen üdvözítőnket, ha maradéktalanul rábízzuk magunkat, és a nyomába szegődünk, mint az első tanítványok, akkor rádöbbenünk, hogy egész múltunk, tévelygéseivel, szenvedéseivel, meghurcoltatásaival együtt üdvtörténeti esemény volt. Töltse el ez a felfedezés lelkünket hálával a minket csodálatos szeretettel megváltó Isten iránt.

Épen ezért a mai szentmisében arra kérjük az Atyát, a Fiú által a Szentlélekben: döbbentsen rá bennünket arra, hogy valóban betelt az idő, hogy megkeresztelkedésünk pillanatában elkezdődött az üdvösség története életünkben is, és adjon nekünk nyitott fület, hogy életünk eseményeiben és az egyház tanításában meghalljuk hívó szavát, s adjon erőt, hogy mindennapi megtéréseink eredményeként, halálunk pillanatára teljességgel Isten felé forduló, Isten akaratát teljesítő személyekké válhassunk. 

A kép forrás helye itt érhető el. 

Kincses Kolozsvár - oktató film 1942-ből

Kincses Kolozsvár (1942, oktatófilm) from Magyar Nemzeti Filmarchívum on Vimeo.

Hitélet: örökbefogadott ferences templom – 2018. január 14.

Egy újévi jótanács… - Imre atya írása Stuttgartból

Nem tudom, miért, de ma, az új év első napjaiban az alábbi történet jutott az eszembe.

Egy ateista eltévedt a hegyekben. Ráesteledett. Ahogy botorkálva kereste a helyes utat, egy óvatlan pillanatban leesett egy kiálló kőszirtről. Esés közben utolsó lélekjelenlétével még hirtelen megkapaszkodott egy fa ágába. Most ott himbálódzott ég és föld között, fölötte a szikrázó csillagos égbolt, alatta pedig a feneketlen mélység. Tudva azt, hogy nem sokáig bírják a karjai, végső kétségbeesésében így kiáltott fel: – „Isten!” Csend. – „Isten” – sikoltott fel még egyszer, „ha vagy, akkor ments meg, s én megígérem neked, hogy hinni fogok benned, sőt másokat is a hitre térítek!” Újfent nagy csend. Majd hirtelen egy olyan erős hang dörgött bele az éjszakába, hogy emberünk azt hitte, menten szörnyet hal: – „Mindenki ezt mondja, ha bajban van!” – „Nem, Isten, nem” – kiáltotta az ateista, „én nem vagyok olyan, mint a többiek! Én már elkezdtem hinni, hát nem látod? Szóltam hozzád, sőt hallom is a hangodat. Ments meg csak, s meglátod, életem végéig hirdetni fogom létezésedet!” – „Jól van”, szólt Isten, megmentelek. Engedd el az ágat!” – „Engedjem el az ágat?” – gúnyolódott az ateista. – „Hát bolond vagyok én?!” …

Mielőtt a történetet befejezném, mert érdekes a vége!, hadd mondjam el: ez az ateista akár egy hívő ember is lehetne. Vele is megtörténhetett volna az eset. És, tegyük kezünket a szívünkre, melyikünk engedné el az ágat?…

Az elmúlt esztendőben nem egyszer kellett erre a történetre gondolnom. A mai társadalomban ugyanis egyre inkább lesz úrrá az érzés: „szabadesésben” leledzünk. Régi, megszokott biztos pontok, „ágak” tűnedeznek el a minket körülvevő világból, sőt magából az Egyházból is: a szent iránti tisztelet, a mindenkire egyformán kötelező isteni parancsok, a tiszta barátságok, a normális emberi kapcsolatok, az egymás iránti kölcsönös tisztelet és bizalom, a lojalitás, a civilizált viselkedés, egyszerűen az emberi szó…

Miközben új óriásinak tűnő problémák is jelentkeznek: az egyre puskaporosabb politikai helyzet, az embertelen pénzközpontúság, a bizonytalan munkahely, az elégtelennek érzett betegbiztosítás, az egyre fogyó nyugdíj, a látszólag hiányzó utánunk jövő nemzedék, a megoldatlannak tűnő menekültügy, az egyre növekvő kriminalitás és közbiztonság…

Természetes hát, hogy aggódunk, félünk, és kikívánkozik belőlünk a kérdés: Merre tart a világ 2018-ban? Ki mutatja meg nekünk az utat, ki vagy mi ad nekünk biztos fogódzó pontokat?

Először is: szerintem a félelem erre nem alkalmas!

A középkor legnagyobb teológusa, Aquinói Szent Tamás (1225-1274) egyszer az embernek a világmindenség színpadán betölt szerepe felől kérdezve ezeket mondta: „Ha Isten a földet és az egész világmindenséget nem tartaná állandóan a tenyerén, akkor az visszahullna abba a semmibe, amelyből teremtetett, elveszítené létének alapjait. Talán innen is ered az, hogy még az ateisták is szájukra veszik Isten nevét, ha rosszul megy a soruk, ha szükségükből nem találják a kiutat. Határhelyzetekben, katasztrófák idején, betegségben és szenvedések idején az úgynevezett hagyományos keresztények is mélyebben kezdenek el gondolkodni életük értelmén. És akkor megtörténhet, hogy hirtelen előttük is fölsejlenek a nagyobb összefüggések. Korábbi idők bölcsessége ezt így fejezte ki: nem a jólét, nem is a teli has vagy a gondtalanság, hanem a szükség tanít meg a legjobban imádkozni.”

Ezért is van az, hogy vallási fundamentalisták (sarlatánoknak neveztük őket régen), különböző, szerintük küszöbön álló eseményekkel riogatják az embereket. A félelmet használják fel arra, hogy megtérítsék, azaz: vallásukba, felekezetükbe vagy szektájukba tereljék az embereket. Egyre csak a büntető Istenről beszélnek, aki hetedíziglen is megbosszulja a rajta esett csorbát, mert botorul azt hiszik, hogy ha az ember Istentől nem fél, akkor letért a helyes útról. Ilyen bűntető, kiszámíthatatlan, bosszúszomjas, irántunk érdektelen „istenben” azonban nem csak, hogy az ateisták, de mi sem hiszünk.

Hát milyen a mi Istenünk? Karácsonykor hallhattuk: a mi Istenünk annyira szeret bennünket, hogy emberré lett. Meg akarja osztani velünk az életet a bölcsőtől egészen a sírig. Sőt, azon túl is! Ő nem azt akarja, hogy féljünk tőle, hanem azt, hogy viszontszeressük Őt. Ő nem azt akarja, hogy rettegjünk Tőle, hanem, hogy bízzunk benne!

És itt kanyarodok vissza a történet végéhez…

Emberünknek mégis csak volt annyi ereje, hogy egész éjszaka ég és föld között megkapaszkodjék az ágba. Ujjai már meggémberedtek, melle zihált, minden porcikája fájt… És amikor már azt hitte, hogy itt a vég, pirkadni kezdett. Ő pedig a gyér fényben lefelé nézett, hogy lássa, milyen mély az alatta tátongó szakadék. És ahogyan még jobban kinyitotta a szemét, nem akart hinni annak, amit látott: a lábától mindössze két méterre egy kiálló kis kőpadka volt, amelyen – ha az Úr felszólítását követve elengedte volna magát – nyugodtan földet érhetett volna…

Másodszor: az egyedüli fogódzó pont a bizalom!

Ha tehát minden idegszálunkkal különböző „ágakba” kapaszkodunk, az Úr nem tud minket megmenteni. Csak azokat tudja megmenteni, akik akarják, hogy az Úr megmentse őket! Ez az akarat pedig a bizalomból forrásozik. Az Úr ugyanis ad nekünk erőt, de mindig csak annyit, amennyit kérünk Tőle. Mindig csak bizalmunk mértékében!

Lehet, sőt biztos, hogy ez az új esztendő is tartogat majd számunkra is nehéz órákat, szomorú perceket, fájdalmas napokat.

Lehet, sőt biztos, hogy egyszer egyszer mi is úgy érezzük majd magunkat, hogy az utolsó szalmaszálba (vagy a történetünknél maradva: faágba) kapaszkodunk, amely bármely pillanatban letörhet…

Legyünk viszont meggyőződve arról, hogy az Úr keze mindig alattunk feszül.

Nem enged a semmibe hullani minket!

Csak bízzunk benne rendületlenül!

Ezt a határtalan nagy bizalmat kéri az új év minden napjára – minden Híve, minden Olvasója, és a maga számára is,

szeretettel,

Imre atya

Stuttgart, 2017. január 8.

Forrás: http://stuttgarti-katolikusok.de/index.php/egy-ujevi-jotanacs/

Római Riportok - 2018. január 14.

CSÍKSOMLYÓI PÜNKÖSDI BÚCSÚ AZ IFJÚSÁG ÉVÉBEN - A búcsús szentmise szónoka Marian Adam Waligóra, a częstochowai Jasna Góra-i pálos kolostor házfőnöke

Marian Adam Waligóra OFSPPE

„Legyen nekem a Te igéd szerint” (Lk 1,38)

A zarándokok motivációi különbözőek, de a hívó szó azonos valamennyi zarándok szívében. A ma emberének szüksége, igénye van a mozgásra, nem csoda hát, hogy újra felfedezte a zarándoklatot, amihez természetesen hozzájárul az is, hogy sokkal könnyebb a helyváltoztatás, könnyebben eljutunk akár távolabbi kegyhelyekre is. Így a zarándoklat ma élő tradíció, amelynek során lehetőség nyílik arra, hogy aki útra kel, találkozzon Istennel. Ezért nem véletlen, hogy napjainkban egyre népszerűbbek a kegyhelyek, a búcsújáróhelyek. A ma embere érzi, hogy szüksége van arra a lelki tartalomra, amit egy zarándoklat alatt élhet át. A zarándoklatnak megvan a maga ritmusa, hagyománya, ami találkozik a 21. század modern emberének az igényével. Nem lenne helyes, ha a búcsújárást az idős generáció vallásos gyakorlatának gondolnánk, hiszen egy-egy kegyhelyen számos fiatal is imádkozik, énekel, válaszolva a hívó szóra. 

Szentatyánk, Ferenc pápa a 2018-as rendes püspöki szinódust a Fiatalok, a hit és a hivatástisztázás témában hirdette ki. A világegyház szándékához kapcsolódva a Gyulafehérvári Főegyházmegye is a 2018-as pasztorális évet a Fiatalok a hit útján témában tervezi meg.

Ennek a pasztorális évnek az elmélyítésében akar segítséget nyújtani 2018-ban a csíksomlyói kegyhely is. Az év mottója a fiatal Boldogságos Szűzanya válasza az angyal kérésére, Isten üzenetére: „Legyen nekem a Te igéd szerint.” (Lk 1,38) Valószínű, hogy a fiatal Mária is tervezett, kutatta, hogy hogyan fog folytatódni az élete, a fiatalsága miben fog kibontakozni. Amikor az angyal hírül adja neki az üzenetet, hogy „az Isten kiválasztott téged, és gyermeket fogansz”, akkor ő igent mond a hivatására.

Nagyon jól tudjuk, fiatalnak lenni soha nem volt könnyű, hiszen mindig ott vannak a komoly nehézségek a felnőtté válás folyamatában. Az akart vagy akaratlan változások, a belső és külső elvárások, a szerelem, a barátság, az iskola, a munka kiválasztása mind-mind állandó problémát, fejtörést jelentenek. Nem könnyű egyik korban sem fiatalnak lenni. Nem könnyű ma sem, nem volt könnyű nekünk sem, de visszatekintve a családfánkra, valószínű minden kor fiataljának megvolt a maga kihívása, kísértése, és megvolt az, hogy mit tartott szépnek, mitől volt boldog.
A 2018-as pünkösdi búcsú legyen a fiatalok, az ifjúság búcsúja! Nagy a felelősségünk, nagy a felelőssége mindazoknak, akikre rábízta a jó Isten a gyermekeket, hiszen a gyermek a családban szocializálódik, ott tanul meg kapcsolatot teremteni, és lesi el, hogy hogyan szeretik egymást a szülők. Megtanulja a rokoni kapcsolatokat, azt, hogy hogyan kell viselkedni a szomszédokkal, a barátokkal, és még lehetne folytatni, hogy mennyi mindent a családban sajátít el. Majd következik az oktatás, a bölcsőde, az óvoda, az iskola, és mivel a keresztény ember többletet akar adni a gyermekének, miután ő lerakta benne a hitbeli alapokat, elküldi hittanórára, vagyis továbbadja, rábízza az egyházra, hogy a hitben felnőtté, felelősségteljes gondolkodóvá nevelje.
Nagy a felelősségünk a fiatalok iránt. Ezért az ifjúság évében és a csíksomlyói pünkösdi búcsún is imádkozzunk mindannyian azért, hogy a jó Isten tegyen képessé bennünket arra, hogy példaképek tudjunk lenni a számukra, és szeretetünkkel, imáinkkal, életünk tanúságtételével tudjuk segíteni fiataljainkat útjukon! (Urbán Erik OFM kegyhelyigazgató)


A pünkösdi zarándoklat liturgikus programja

• Május 18-án, pénteken az este 7 órakor kezdődő szentmise nyitja meg a csíksomlyói pünkösdi zarándoklatot. A szentmisét követően a kegytemplomban egész éjszakán át tartó virrasztás kezdődik.
• Május 19-én, szombaton reggel 7-kor és 8-kor, valamint este 7 órakor lesznek szentmisék a kegytemplomban.
A papságot, a búcsú szimbólumának tekintett labarumot és a pápai kisbazilika-jelvényt kísérő kordon délelőtt fél 11-kor indul a kegytemplom előtti térről az ünnepi szentmise helyszínére, a Kis- és a Nagysomlyó-hegy közötti nyeregbe a Hármashalom oltárhoz, ahol az ünnepi búcsús szentmise délután fél 1-kor kezdődik.
A kegytemplomban az este 7 órakor kezdődő pünkösdelőesti szentmisét követően, 8 órától reggelig tartó virrasztás lesz.
• Május 20-án, vasárnap pünkösd ünnepe van. A szentmisék a kegytemplomban reggel 7-kor, 8-kor, délelőtt fél 11-kor és este 7 órakor lesznek.
• Május 21-én, hétfőn pünkösd másodnapján a szentmisék a kegytemplomban szintén ünnepi sorrendben lesznek: reggel 8-kor, délelőtt fél 11-kor és este 7 órakor.

Az ünnepi búcsús szentmise szónoka

Marian Adam Waligóra OFSPPE pálos szerzetes, a częstochowai Jasna Góra-i pálos kolostor házfőnöke lesz a 2018-as ünnepi búcsús szentmise szónoka.
Marian Adam Waligóra 1966. október 2-án született a lengyelországi Jędrzejówban. Általános iskolája elvégzése után a természet iránti szeretettől vezérelve erdészeti középiskolában folytatta a tanulmányait Zagnańskban. Erdész szeretett volna lenni, de a középiskola befejezését követően megváltoztatta terveit, és a hivatás hangját követve 1987-ben a pálos rendbe lépett, ahol 1993. július 30-án tett örökfogadalmat. 1994-ig a pálos rend szemináriumában tanult Krakkóban. 1994. június 18-án szentelték pappá Częstochowában a Jasna Góra-i pálos kegyhelyen.
Fiatal pálos szerzetesként magyarul is tanult, amire a pálos rend magyar alapítása indította, ugyanakkor arra is gondolt, hogy így könnyebben tarthat majd kapcsolatot a magyarországi pálosokkal. Már ekkor komoly kapcsolatot létesített olyan személyiségekkel, akiknek fontos szerepe volt a lengyel-magyar barátság alakításában.
Ezek az előzmények játszottak szerepet abban, hogy pappá szentelése után újmisésként Magyarországra, a pécsi pálos kolostorba került, és ott végzett közel egy éven keresztül lelkipásztori szolgálatot, elmélyítve a magyar nyelv, történelem és kultúra ismeretét, szeretetét.
Magyarországi tartózkodását követően a pálos rend központjába, a lengyelek nemzeti kegyhelyére, a częstochowai Jasna Góra-i pálos kolostorba helyezték, ahol tehetségének köszönhetően hamar jelentős beosztásba került: a kegyhely helyettes vezetőjének nevezték ki, és ezt a szolgálatot látta el egészen 2014-ig, amikor előbb 2014. április 16-tól a kolostor házfőnökhelyettese, majd még ugyanebben az évben augusztus 4-től a közel 100 pálos szerzetesből álló közösség házfőnöke lett.
Marian Adam Waligóra különös figyelmet szentel a magyar zarándokoknak, mindig hívja, várja, és nagy szeretettel fogadja őket Częstochowában Jasna Górán, amely azon túl, hogy Lengyelország nemzeti kegyhelye – ahogy emlegetni szokták: „Lengyelország szíve” –, a világ egyik legjelentősebb zarándokhelye is, amelyet minden évben emberek milliói keresnek fel, közöttük egyre növekvő számban magyarok is. 

A gyakori meghívásoknak eleget téve rendszeresen látogat Magyarországra, ahol szerteágazó lelkipásztori tevékenységet fejt ki, ugyanakkor közreműködik a magyarországi lengyel vonatkozású eseményeken. Sokat tesz a nagy lengyel pápa, Szent II. János Pál pápa emlékének méltó magyarországi megőrzéséért és tiszteletének erősítéséért.
Személyes tapasztalatai alapján ismeri és szívén viseli a külhoni magyarság sorsát. Több alkalommal járta végig a határokon túli magyar helyeket, így fordult meg többször Csíksomlyón is. Mindenütt tanújelét adta annak, hogy a barátság nemcsak a határok közé szorított államok, hanem a két keresztény nép között áll fenn.

Nagyon sokat tesz a lengyel–magyar barátság elmélyítéséért. Ennek a tevékenységének is köszönhető, hogy a két nép barátságát szépen kifejező és jelképező események a lengyel és a magyar nemzet lelki egymásra találását hordozzák.

Összeállította:
Borsodi L. László
ferences sajtóreferens

„Mester hol laksz?”- Évközi 2. vasárnap

A mai vasárnap Isten üzenetének, az első olvasmány és az evangéliumi szakasz középpontjában az isteni hívás és az ember részéről e hívásra adott válasz áll.

Az első olvasmányban (1 Sám 3, 3-10) Sámuel egy jólelkű fiú, aki kisgyerekkora óta figyelmes volt Isten hívására, aki az Úrnak szolgált gyermekkorától, Éli főpap mellett, aki azonosul a szolgálatával, de még sohasem volt személyes Isten-élménye. Készséges viszont arra, hogy amit az idős pap tanácsol, azt megtegye: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” A bibliai leírás szerint Sámuel nem „kis ministráns” korú, hanem kb. 18 éves, akit prófétának, azaz valaki helyett beszélőnek választ az Isten. Sámuel ekkor fedezi föl azt, amit majd az egész választott nép megtanul: az Isten beszél, azaz kinyilatkoztat, az ember pedig hallgat, azaz figyel, befogad.
Az esemény főszereplője az Úr. Itt az válik világossá, hogy Isten tud és akar az emberrel párbeszédet kezdeményezni, közölni akaratát, beszélni vele. Isten, az Úr mindig ugyanígy viszonylik hozzánk.

A mai evangéliumi szakaszban (Jn. 1, 35-42) az utolsó ószövetségi próféta, Keresztelő János áll előttünk, aki Jézusra mutat. Arra a Jézusra, aki mint Isten Fia a legteljesebb üzenetet, kinyilatkoztatást hozta az Atyától, és akinek egész lénye, egész élete maga az Üzenet.

A kinyilatkoztatás célja kettős: Először is általa segít bennünket Istenünk abban, hogy bár az eredeti bűn erősen megrongálta bensőnket – tisztánlátásunkat, ösztönvilágunkat, akaratunkat –, mégis rátaláljunk az emberhez méltó helyes életmódra. A kinyilatkoztatás által másodszor azt közölte mennyei Atyánk, hogy emberfeletti, isteni stílusú életre és boldogságra hívott meg mindnyájunkat, és erre az életformára oktat, a kinyilatkoztatott igékkel. Ez az életforma a Szentlélek irányítása alatt áll, és az örök életbe torkollik.

„Nézzétek, az Isten báránya” - szól Keresztelő János hallgatóihoz. E szavak hallatára a két tanítvány: András és János, akik Keresztelő Jánossal voltak, Jézus nyomába szegődtek, követték Őt és „aznap nála maradtak”. Hogy mennyire meghatározó volt ez a rövid ideig tartó, Jézussal való találkozás, hogy milyen mély nyomot hagyott a két tanítvány életében, az kiderül abból, hogy az evangélista még öreg korában is visszaemlékszik arra, hogy „ez a tízedik óra körül volt”. Illetve abból, hogy most már ők maguk válnak hírvivőkké és visznek másokat is Jézushoz. Ahogy András teszi, aki először testvérével, Simonnal találkozik, és elmondja, hogy „megtaláltuk a Messiást” és „elvitte Jézushoz”, Aki a Péter nevet adja Simonnak (vö Jn 1,35-42).

Az Isten megtapasztalása, a személyes Isten élmény keresztény mivoltunk alappillére és hordereje. Lehet, hogy mi is úgy lettünk keresztények, hogy más valaki beszélt Jézusról, vagy, mert hívő szüleink megkereszteltettek bennünket. De ne feledjük, keresztény mivoltunk csak akkor válik majd nagykorú hitté, ha személyes tapasztalat igazolja azt, ha rádöbbenünk arra, hogy az Úr a mi szerető Istenünk, és állandó jelenlétében élni boldogság, Vele lenni jó. E tapasztalat nélkül, Isten élmény nélkül, keresztény mivoltunk életképtelen, s nem jelent egyebet, mint egy hagyományőrző, esetleg keresztény értékeket fontosnak tartó közösséghez tartozni.

Néha talán úgy gondoljuk, hogy nem is olyan nehéz dolog, kereszténynek lenni, hiszen hol másutt találnánk olyan nemes értékeket, mint keresztény vallásunkban? De minden ember életében bekövetkezhet egy olyan pillanat – mélységes csalódás abban, akiben tökéletesen megbíztam, egy súlyos, gyógyíthatatlan betegség, a legkedvesebb személy halála, a meg nem értések, jóakaratunk sorozatos félre magyarázása, – tehát egy olyan pillanat, amikor minden elmélet kevésnek bizonyul, amikor csak a személyes tapasztalat által szerzett hit-bizonysága marad meg, amikor csak ez képes át segíteni bennünket az élettel járó nehézségeken.

A Jézus nyomába szegődő tanítványok magatartását kellene követnünk, ha igazán Krisztus-követő keresztény életet akarunk élni, hiszen hányszor hangzik el a szentmise keretében: „íme, az Isten báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit”.
Igaz, sokan még azok közül is, akik időnként felkeresik a gyóntatószéket, azt állítják: „Nekem nincs bűnöm”. S ha nincs bűn, akkor nincs szükség az Isten bárányára, az Úr Jézusra sem, aki egyedül képes elvenni a világ bűneit, s megszabadítani annak következményeitől.
Szent János apostol első levelében olvassuk: „Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, önmagunkat csaljuk meg és az igazság nincs bennünk”(Jn 1,8). Márpedig elég gyakran hallani „nem öltem, nem loptam, nem káromkodtam, más bűnöm nincsen”. Csakhogy a bűn legtöbbször lélektani jelenség: jóra való restség, a jó megtételének elmulasztása, önzés, szeretet hiány, felelőtlen ítélkezés, kritizálás, pletykálás, haragtartás, megbocsátani nem akarás… Igen, a bűn legtöbbször lélektani jelenség, amit nem lehet kézzel-fogható módon bizonyítani, de attól még bűn marad.

A mai kor emberének nagy bűne: a vélt bűntelensége. Ez a sátán egyik nagy diadala az emberen, mert számára az a legnagyobb nyereség, ha el tudja hitetni az emberrel, hogy nincs bűne, a bűn helyett, inkább életrevalóság, ügyesség, jó gazdasági érzék, találékonyság, talpraesettség van.

Keresztelő János körül hatalmas tömeg tolong, valamennyien bűnösnek érzik magukat, mert a bűnbánat keresztségében akarnak részesülni. És ebből a tömegből lép ki Jézus, az egyetlen ember, aki bűntelen. Ő az Isten megtestesült tisztasága, aki „hozzánk hasonlóan, mindenben kísértést szenvedett, de bűnt nem követett el” (Zsid 4,15).

A világ, békére és jólétre vágyakozik, miközben agyonhallgatja, hogy valamennyi probléma gyökerén a bűn rágódik. Mi keresztények a bűntől is szabadulni szeretnénk, mert tudjuk, hogy minden békétlenség a bűnből forrásozik. Ezért fordulunk Isten ártatlan báránya felé és kérjük, hogy szabadítson meg bűneinktől.
Sorsunk Isten és a bűn között van kifeszítve, de tudjuk, hogy aki szembefordul a bűnnel, aki szabadulni akar tőle, s aki nem azonosul a bűnnel, annak Isten báránya meghozza az üdvösséget.
Szent Péter apostol írja: „A hibátlan és szeplőtelen Báránynak vére váltott meg bennünket”(1Pt 1,18-19). Nagy titok ez számunkra: Krisztus meghal értünk a kereszten, hogy minket a bűntől megszabadítson.

Ahhoz, hogy e titokból valamit megérthessünk, a szeretet nyelvére kell lefordítanunk. Isten szereti az embert, ezért teremtette, és mert szereti a bűnös embert is, ezért küldte Fiát a földre. Jézus a megtestesült Szeretet, a legnagyobb Szeretet. Márpedig nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért (vö Jn 15,13). Ettől a szeretettől vezetve az ártatlan Bárány kilép a sorból és elindul a keresztúton, vállalja a legnagyobb áldozatot, a kereszthalált. Ebben a képben ott van az emberiség története és a világ drámája. Akit ez nem érint meg, az nem ismeri az embert, az nem ismeri Jézust, és nem érti meg az isteni üzenet lényegét sem, tudniillik, hogy a szeretet győz a bűn fölött.

A szentáldozás előtt szoktuk mondani: „Boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten Báránya". Mikor a zsidók kivonultak Egyiptomból, a „rabszolgaság házából”, elfogyasztották a húsvéti bárányt, és amikor Jézus indult el, hogy kiszabadítson bennünket a bűn rabszolgaságából, nagycsütörtökön saját testét és vérét tette az asztalra. Szeretetből adta magát értünk a kereszten és szeretetből adja magát a szentáldozásban is. Nem más ez, mint szeretetének fönntartása a világ végezetéig. Hozzánk is azért jön a szentáldozásban, hogy ezt a szeretetet fölszítsa és fönntartsa a szívünkben, s aztán rajtunk keresztül kiárassza a világra.

Ezen a világon a legnagyobb dolog a szeretet, amit az ember életében megvalósíthat, de a leghamarabb a szeretetbe fáradhatunk bele, különösen, amikor annak gyakorlása akadályokba ütközik. Sokszor érthetetlen módon pontosan azok részéről, akiknek életében érvényre szeretnénk juttatni. Éppen ezért folyton erősíteni kell ezt a szeretetet: a Krisztus életéből vett példák által, az imádság, a szentmise, a szentségek, különösen Krisztus Testének vétele által.

A Bárány, a kereszt, az átváltoztatott kenyér és bor, mind arról beszélnek, általuk az Isten azt üzeni, hogy van egy másik világ is az anyagi, a látható dolgok mögött. Egyedül ez adja meg a láthatók értelmét, súlyát és célját.
Merjük kimondani Sámuellel: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” Merjük megkérdezni Keresztelő János tanítványaival: „Mester hol laksz?” És akkor az Úr válaszolni fog: jöjjetek, nézzétek meg. S ha vele tartunk, akkor megtaláljuk az Istent, az embert és igazi önmagunkat is ebben a békétlen, szeretetre éhes és mindenféle lelki, erkölcsi és anyagi válsággal küszködő világban.
Akkor minden látszat ellenére rádöbbennünk arra, hogy Ő ma is itt van közöttünk, hogy nem költözött ki ebből a néha oly szörnyűnek látszó világból, és szívünk megtalálja azt a békét, amelyet Sámuel megtapasztalt azon az éjszakán, amikor meghallotta az Úr szavát, és az első tanítványok megtapasztaltak ott a Jordánon túl, amikor Jézus nyomába szegődtek.

Az imádság bátorságával megoldás születik – Ferenc pápa péntek reggeli homíliája

Az imában való bátorságra buzdított - RV

12/01/2018 13:32

Jézusban való hit és a nehézségeken túllépő bátorság, ahogy a szentek tették – állt Ferenc pápa péntek reggeli homíliájának a középpontjában, melynek gondolatát a napi evangéliumból vette. Márk evangélista, könyvének második fejezetében (Mk 2,1-12) ugyanis beszámol annak a bénának a meggyógyításáról, akit társai a lapos tető egyik nyílásán leengednek Jézus elé, aki nemcsak a beteg testét gyógyítja meg, hanem a lelkét is, amikor megbocsátja neki a bűneit.

Az imádság hitből fakad és hittel végzik

„Márk evangéliumában két gyógyítás-történetet  hallottunk, a leprás meggyógyítását tegnap csütörtökön, ma pénteken pedig a béna gyógyulásáról szóló beszámolót – kezdte beszédét a pápa. Mindkét esetben imádkoznak a gyógyulásért és mindketten hittel teszik. A leprás bátor felhívással fordul Jézus felé, amikor így szól: „Ha akarod, megtisztíthatsz engem (Mk 1,41). Jézus azonnal válaszol: „Akarom, tisztulj meg!”. Tehát minden lehetséges annak, aki hisz, ahogy az evangélium tanítja – hangsúlyozta a pápa. Amikor az Úrhoz megyünk, hogy kérjünk tőle valamit, az imádságnak mindig hitből kell fakadnia és hittel is kell végezni azt. Uram, én hiszek abban, hogy Te meg tudsz engem gyógyítani, hiszem azt, hogy Te meg tudod tenni ezt. Legyen tehát bátorságunk, akár dacoljunk is vele, miként ez a leprás a tegnapi evangéliumban és a béna a mai történetben. Könyörgés hittel…!

Ne imádkozzunk papagáj módjára!  

Az evangélium tehát azt a kérdést veti fel, hogy miként, hogyan imádkozunk – folytatta a pápa. Ne imádkozzunk papagáj módjára! – ajánlotta –, mintegy érdektelenül az iránt, amit egyébként kérünk. Kérjük az Urat, hogy segítse a mi kicsiny hitünket, még a nehézségekkel szemben is. Számos történet szerepel az evangéliumban, amikor a bajban lévőnek nehéz az Úr közelébe férkőznie. Ezért is segít bennünket ez a példa. A bénát, a mi evangélium tanúsága szerint, egyenesen a tetőn keresztül engedik le, csakhogy a hordágya az Úrhoz elérjen, aki éppen hatalmas tömeget tanít. Az akarat megoldást talál – emelte ki a pápa –, mert túllép minden akadályon.

Bátorság kell ahhoz, hogy eljussunk az Úrhoz. Bátorság kell, hogy legyen hitünk a kezdetben:  „Ha akarod, meggyógyíthatsz engem! Ha Te akarod, én hiszek! És bátorság kell ahhoz, hogy az Úrhoz jussunk, amikor nehézségek tornyosulnak, az a bátorság…! Sokszor pedig türelem kell és tudni kell kivárnia az időt és nem szabad feladni, hanem mindig tovább kell menni. De ha hittel jutok el az Úrhoz és azt mondom neki: „Ha tudod, add meg nekem ezt a kegyelmet!..., és aztán ha a kegyelem három nap után sem érkezik meg, az egy másik dolog.. és elfelejtem.

Ha az imádság nem bátor, nem keresztény imádság                   

Szent Mónika, Szent Ágoston édesanyja imádkozott és sokat sírt fia megtéréséért és sikerült neki elérnie azt – idézte fel őt a pápa a sok szent között, akik bátran és hittel imádkoztak. Bátran, dacolva az Úrral, bátran dobjuk be magunkat, még ha nem is nyerjük el azonnal, amit kérünk, mert az imádságot „nagy tétben játsszák” és ha az imádság nem bátor, nem keresztény imádság – mondta bátran Ferenc pápa.

A keresztény imádság a Jézusban való hitből születik és hittel mindig túllép a nehézségeken. Egy mondatot hordozzunk a szívünkben a mai nap Ábrahámtól, atyánktól a hitben – kérte a pápa –, mert ez megsegít bennünket. Ábrahám ugyanis ígéretet kapott az örökségre: száz éves korában fia lesz. Pál apostol ennek kapcsán mondja: Ábrahám hitt (Róm 4,3) és ez megigazulására szolgált. Hitt és útra kelt. Vagyis hinni és mindent megtenni , hogy elnyerjük azt a kegyelmet, amit éppen kérünk. Az Úr maga mondta nekünk: Kérjetek és adatik nektek! (Mt 7,7). Vigyük magunkkal ezt az igét és bizakodjunk, de mindig hittel és merjük odaadni magunkat. Ez a bátorság a keresztény ima sajátossága. Ha egy imádság nem bátor, nem keresztény imádság! – zárta e kijelentésével Ferenc pápa péntek reggeli homíliáját a Szent Márta házban tartott szentmise során.

(vl)

Forrás: Vatikáni Rádió 

Római Riportok - 2018. január 7.

Nagybetűs KARÁCSONY

Udvardy György pécsi megyéspüspök újévi üzenete (2017)

Karácsonyi angyal

Szilveszter éjféli SZENTSÉG imádás

Mintegy félszázan vettek részt a Szilveszter éjszakai szentségimádáson templomunkban. Számukra, számunkra fontos volt, hogy az Oltáriszentségben köztünk lakó Úr Jézussal fejezzük be a 2017-es évet és Vele kezdjük a 2018-as évet. 

Imádkoztunk családtagjainkért, szeretteinkért, barátainkért, jótevőinkért, különösen templomunk és kolostorunk jótevőiért… 

Így hát az esztelneki ferences templomban Szentségi áldással léptünk át az újév küszöbén, miközben kint zúgtak a harangok, durrogtak a petárdák, tűzijátékok és „üvöltöttek” az emberek.

Karácsonyi templomdíszítés – 2017 - Esztelnek

A többi kép ide kattintva látható.

HISZEK SÍK SÁNDOR SINKOVITS IMRE MIHI 2017