A mai evangéliumi szakasz főszereplője az Úr Jézus, aki legfontosabb feladatának a tanítást tartja. Az evangélista szerint „úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók"(Mk 1,21-28) - a korabeli tanítók. Ezért hallgatóságában egy nagy kérdés fogalmazódik meg: Ki ez? Ugyanis Jézusban, Istennek ugyanaz az igéje, amely a Sínai-hegyen fölhangzott az írott Törvény Mózesnek ajándékozásakor, újra hallatja magát Palesztina városaiban és falvaiban, a boldogságok hegyén, a kafarnaumi zsinagógában, vagy éppen a golgotán keresztre feszítve.
Az Ő tanítása nem elvont igazságok gyűjteménye, hanem a minket szerető Isten eleven, élő személyiségének a bemutatása. Jézus Krisztus, aki az evangéliumban tanít, messze több mint Izrael "tanítói" és azok tanítása, mégpedig azon különleges összhang, kapcsolat miatt, amelyet Krisztus személye, szavai és tettei között láthatunk.
Így hát a javunkra válik, ha emlékezetünkbe idézzük a tanító Krisztus alakját, aki egyszerre fönséges és barátságos, megindítja és bátorítja a lelket. Ha a tanító Krisztust figyeljük, nem kerülheti el figyelmünket az a tény, hogy tekintélye, vonzó és meggyőző ereje abból fakad, hogy szavai, példabeszédei, vitái, csodatettei elszakíthatatlanok az életétől és a személyétől.
Aki ezt az összetartozást szemmel tartja, annak Krisztus egész élete tanításként fog megjelenni: rejtett élete, csodái, imádságai, emberszeretete, lehajlása a megalázottakhoz és szegényekhez, az emberek megváltásáért vállalt kereszthalála, végül a feltámadása, amely szavainak pecsétje és kinyilatkoztatásának beteljesedése.
Az imént felolvasott evangélium egy cselekedetet és egy kérdést állit elénk. A cselekedet: Jézus úgy beszélt, úgy tanított, mint akinek hatalma van, hiszen tanítását csoda kíséri: a tisztátalan lélektől megszállott ember meggyógyulása. A kérdés pedig ezek után fogalmazódik meg a jelenlévőkben: ki ez?
A kérdés azt a csodálkozást tükrözi, amit Jézus szavai és tettei váltottak ki. Kafarnaum lakói ahhoz voltak szokva, hogy a farizeusok ugyan beszéltek de, nem tették azt, amit mondtak. És íme, egy új tanítás, nem kifejezetten a tartalma miatt, hanem mert cselekedet kísérte, mint ahogy a teremtés történetében olvashatjuk: „Isten mondta: „Legyen világosság”, és lett világosság” (Ter 1,3). Ezért csodálkozott a nép.
Az, ahogyan az Úr Jézus hirdette az Örömhírt, nem egy szokványos dolog volt, és ezért csodálkozást váltott ki. A kafarnaumi zsinagóga hallgatóiban ugyanaz a magatartás kerül felszínre Jézus tanítása és tette kapcsán, mint ami a tanítványokban a vihar lecsendesítése alkalmával a Genezáreti tavon. Szinte szó szerint ugyanaz hangzott el a tanítványok részéről, mint amit Kafarnaum lakói kérdeznek: „Ki ez, hogy még a szél is engedelmeskedik neki?” (Mk 4,41).
Mi is ugyanezt kérdezzük Ki ez? Olyan kérdés, amely egy hivő számára, egy Krisztust követő keresztény számára alapvető. Ki ez? Olyan kérdés, amely a hitünket érinti, és amelyre nem adhatunk akármilyen választ. Jézus nem csak az apostoloktól, hanem tőlünk is megkérdi: „És, ti mit mondtok, ki vagyok? (Mk 8,29)
Most amikor nem rég lezárult a karácsonyi ünnepkör, és elkezdődött egy újabb liturgikus időszak, az évközi idő, érdemes komolyan rá kérdeznünk a hitünkre. Mert a szürkehétköznapok közepette csak egy hitből fakadó élet lehet hiteles, és ez adhatja meg létünk és keresztségből fakadó küldetésünk értelmét és célját.
Most amikor az újév és az új liturgikus időszak kezdetén vagyunk, arra van szűkség, hogy megálljunk az utunkon és rákérdezzünk a hitünkre. Válaszolnunk kell az Úr által feltett kérdésre: Te mit mondasz, ki vagyok? Tudunk-e olyan választ adni, mint szent Péter apostol: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia”(Mt 16,16), mint a százados: „Valóban Isten fia volt” (Mk 15,39), vagy egyszerűen, Tamás apostollal térdre roskadva előtte: „Én Uram, én Istenem!”(Jn 20,28)???
Abból, hogy anyakönyvi kivonattal tudjuk igazolni keresztségünk tényét, hogy gyakran vagy kevésbé gyakran járunk a templomba és megfizetjük az egyházadót, még nem föltétlenül következik az, hogy öntudatos Krisztuskövetők, illetve jó keresztények vagyunk, főleg ha a szavaink, cselekedeteink és magaratásunk az ellenkezőről tanúskodik.
Ezért kell elgondolkodnunk azon, hogy számunkra kicsoda Krisztus és hogy mi kinek szenteljük az életünket? Megkérdezhetjük magunktól, hogy belőlünk az evangélium, csodálkozást vált-e ki? Igazából a csodálkozás az első lépés, ahhoz, hogy megkérdezzük: „Mi ez? Ki ez?”
Talán szokatlan saját magunkat szembesíteni az evangéliummal, elgondolkodni azon, hogy az egyes Jézusi tanítások mit is mondanak személy szerint nekem, milyen konkrét magatartásra, cselekedetre ösztönöznek engem. Sajnos mindig meg van a kísértés, hogy az egyes szentírási részeket, prédikációkat másokra alkalmazzuk: a mellettem, előttem vagy mögöttem ülőre, a részeges férjre, a hanyag feleségre, az ellenszenves szomszédra és ne magunkra vonatkoztassuk…
Nem tudom, az itt jelenlévők/olvasók hányadán állnak ezzel az igazsággal. Természetesen mindenkinek magának kell személy szerint eldöntenie, hogy hogyan viszonyul a krisztusi tanításhoz. Azonban, amit tudok, hogy hasonló kérdések, egy nagyon konkrét magatartást követelnek tőlem: újjá kell születni, mint Nikodémusnak (Jn3,3); meg kell térni és hinni az evangéliumban, ahogy tanította nyilvános működése kezdetén az Úr Jézus (Mk.1,15), mert egyébként nem láthatjuk meg Isten országát.
A felolvasott evangéliumban azt hallottuk, hogy Jézus tekintéllyel beszélt. Honnan származik ez a tekintély? Az evangéliumokat olvasva, arra a következtetésre jutunk, hogy mindez az Ő hitelességéből és a szabadságából származik.
Jézus életvitele és magatartása, a farizeusokéval ellentétben, összhangban volt a szavaival. Nála egységben voltak a szavai és az élete. Ugyanakkor szabad volt, mert senki nem volt képes befolyásolni Őt. Nem habozott leleplezni a rosszat, bárhonnan jött is az. Bárhol találkozott vele, elpusztította. Nem félt azoktól, akik falánk, borissza embernek nevezték, akik azt mondták róla, hogy a vámosok és bűnösök barátja.
Egyedül az Atya akarata volt fontos számára és annak megvalósításán fáradozott szüntelen (Jn 4,34) és ez őt szabaddá tette. Így a szavai egy szabad szívből forrásoztak, s az üzenete felszabadító volt.
Mindezek után felmerül bennünk a kérdés, hogy honnan is volt Jézus szabadsága? A válasz pedig egyszerű, az Atyával való közösségéből, amelyet az állandó ima táplált: „Korán reggel, amikor még sötét volt, felkelt, és egy félreeső helyre vonult vissza, hogy imádkozzon” (Mk 1,35) – írja Szt. Márk evangélista.
Ne feledjük, csak annyiban lehet vonzó és gyümölcsöző keresztény életünk az emberek előtt, csak annyiban szolgálhatja Isten dicsőségét és lelkünk üdvét, amennyiben az Úr Jézushoz hasonlóan hitelesek leszünk, amennyiben hitünk, hitvallásunk és életvitelünk között összhang lesz, amennyiben megőrizzük magunkat mindenféle szolgasággal szemben, legyen szó akár az ösztönök vak irányításáról vagy a káros szenvedélyek féktelen kielégítéséről…
Egy öntudatos kereszténynek erőfeszítést kell tennie, hogy inkább tanú legyen, mint tanító, és hogy bármi áron szabad maradjon minden fajta megkötöttségtől.
Készek vagyunk-e ezt megtenni? Kizárólag egy szabad szívből kimondott szó fakaszthat csodálkozást: „nem azért jöttem, hogy szolgáljanak, hanem, hogy szolgáljak”(Mt 20,28), és adhat erkölcsi tekintélyt a minket körülvevő emberek előtt. Ne feledjük az Úr Jézus meggyőző ereje abból fakadt, hogy szavai, példabeszédei, vitái, csodái, elszakíthatatlanok voltak az Ő életétől és személyétől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése