Oldalak

kedd, január 30, 2018

A remény rózsája… Imre atya írása Stuttgartból

Kedves Hölgyeim és Uraim! Szeretettel köszöntöm Önöket a Stuttgarti Magyar Jótékonysági Bálon, amelyet az idén 43. alkalommal rendez meg a Katolikus Egyházközség.

Mint eleddig minden évben, most is mottót kerestem neki, és a jelenlegi –  látszólag nem sok jóval kecsegtető – politikai és társadalmi helyzetet, illetve az általuk kiváltott aggódást és félelmet látva arra gondoltam, hogy ezt a Bált mi azért is a remény jegyében rendezzük meg. Hadd osszam meg most hát Önökkel a reménnyel kapcsolatos gondolataimat.

„Isten mindent készre teremtett, csak az embert teremtette reményre, hogy túlnöjjön önmagán és soha ne adja fel!” – olvastam valahol.

Van benne valami, mert az ember teremtésével kapcsolatban azt mondja egy régi legenda, hogy mikor a bűnbeesés következtében el kellett hagynia az Édenkertet, akkor Isten – hogy nagy szomorúságát enyhítse és a boldogság utáni vágyát ébren tartsa – állandó útitársul neki adta a reményt.

A legendának igaza lehet, mert az emberben, zuhanjon bármilyen mélyre, rágja bármilyen betegség foga, érje bármilyen nagy sorscsapás, egy valami „isteni” összetörhetetlen benne: és az nem a hit, nem is a szeretet, hanem a remény.

A remény az az isteni erőforrás bennünk, ami akkor is tettre sarkall, ha semmi esélyt nem látunk a sikerre, és ha sem a cél, sem a hozzá vezető út nem eléggé világos bennünk.

A reményteli ember – egy hasonlattal – olyan, mint a  kismadár, amely pirkadatkor  énekelni kezd, hogy köszöntse a napot, jóllehet annak sugarai még nem is látszanak…

„Isten mindent készre teremtett, csak az embert teremtette reményre, hogy túlnöjjön önmagán és soha ne adja fel!”  – És milyen jól tette!

Mi a remény? Nekem Wilibald Ruch (sz. 1956) pszihológus válasza tetszik a legjobban: „A jövőtől a legjobbat várni, és közben azon dolgozni minden erőnkkel, hogy az be is következzék…”

Nem elég tehát az, hogy van egy álmod, még csak az sem, hogy gyakran forgatod elmédben és remélsz annak sikerében, hanem minden erőddel azon kell fáradoznod, hogy meg is valósuljon – és akkor álmod be fog teljesülni!

Nekünk a teológián professzoraink azt mondták: Urak, akik szeretettel gondozzák azt, amit reménnyel vetettek, egyszer hálatelt szívvel aratni is fognak!

„Szeretettel gondozni azt, amit reménnyel vetettünk…”

Ez egyszerűnek látszik! Miért van mégis az, kérdezem
Pierre Leschek fotográfussal, „hogy a remény kék rózsája nem minden ember szívében virágzik? Mert sokan megfeledkeznek arról, hogy a rózsákat, ahhoz hogy kinyíljanak rendszeresen meg is kell öntözni“.

A reményt tehát öntözni, ápolni kell önmagunkban!

Mivel?
Bátorsággal! A reményből ugyanis csak akkor lesz valóság, és ez hosszú papi életem egyik értékes tapasztalata, ha elég bátorságunk van ahhoz, hogy megküzdjünk érte! „Bátraké a szerencse” – szoktuk volt mi, magyarok mondogatni. Egy indiai közmondás pedig ezt így fejezi ki: „A remény és a bátorság a siker koronájának két legszebb gyémántja!”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Legyenek ebben az esztendőben is a remény emberei! Hisz Isten Önöket is reményre teremtette!

Ne engedjék, hogy a látszólag nem sok jóval kecsegtető politikai és társadalmi helyzet elvegye Önöktől a reményt! Mert az a legszegényebb, aki a reményt is elveszítette!

Várják a jövőtől mindig a legjobbat, de közben minden erejükkel és képességükkel azon legyenek, hogy az meg is valósuljon!

És soha ne feledjék el reményüket nap, mint nap egy kis bátorsággal megöntözni. Hogy el ne hervadjék!

Akkor majd szép, gyönyörű rózsává válik!

Ezt kívánom Mindnyájuknak, és ezennel a 43. Stuttgarti Magyar Jótékonysági Bált megnyitom!

Stuttgart, 2018. január 27.

Imre atya

Forrás: http://stuttgarti-katolikusok.de/index.php/a-remeny-rozsaja/

Nincsenek megjegyzések: