Advent 3. vasárnapjához érkeztünk, amikor koszorúnkon meggyúlt a harmadik, a rózsaszínű gyertya lángja is. És esztendőről-esztendőre fölhangzik Szent Pál apostolnak a szava, a bilincsekben lévő apostolnak a szava a szentmise bevezető énekében: „Örvendjetek! Ismét mondom, örvendjetek az Úrban! Mert az Úr közel van”(Fil 4,4-5). Vagy a mai szentleckében azt mondja: „Legyetek mindig derűsek”(1 Tessz 5,16). E felszólításból kiindulva, Egyházunk ezt a vasárnapot, az öröm vasárnapjának nevezi.
Jézus azért jött, hogy örömhírt hozzon a földre, az emberiségnek, és ez az örömhír, amely miatt azt mondja az apostol, hogy: „örvendjetek, legyetek derűsek!” – nem más, mint az, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz el ne vesszen, hanem örökké éljen”.
A szentleckében (1Tessz 5,16-24), Szent Pál apostol, mintegy programbeszédet tart, eligazítást ad ahhoz, hogy mit kell tennünk annak érdekében, hogy gyümölcsöző, termékeny legyen adventi utolsó hetünk.
Először is azt mondja: „Legyetek mindig derűsek”. Amint tapasztaljuk egyre hosszabbak az éjszakák és egyre hamarabb sötétedik. Egyre komorabbak a napok, és ha hajlamosak vagyunk arra, hogy az időjárással a kedvünk is változzon, akkor most minden bizonnyal a tél felé közeledve egyre komorabbak vagyunk. Mindennapi életünkben is sok bosszúságban van részünk, sokszor támadás, meg nem értés, elutasítás ér bennünket. Ennek ellenére azt mondja az apostol: „Legyetek mindig derűsek.”
A magyar derű szó eszünkbe juttatja a derűs időt, a ragyogó napsütést. Azonban nemcsak az időjárásra, hanem benső világunkra is igaz, hogy a derűs órákat, napokat borús időszakok követik. Éppen ezért nem úgy kell értelmeznünk az Apostol szavait, hogy igyekezzünk egy bizonyos pozitív lelki-érzelmi állapotot rögzíteni – bár nem ártana, ha kedélyállapotunk hullámzásait meg tanulnánk szabályozni egy kicsit –, hiszen a keresztény élet értelme mélyebben van, hogysem érzelmekkel át lehetne érezni.
A keresztény derű nem lelkiállapot, hanem a Lélek működésének jele és gyümölcse bennünk. Szent Pál a Szentleckében arra tanít bennünket, hogy hogyan juthatunk el erre a derűre.
Azt mondja: „Imádkozzatok szüntelenül!” Ne imákat mondjunk csupán. A szüntelen imádság nem egyéb, mint az isteni jelenlét állandó tudatosítása. Ha elmerülnénk ebben a végtelenül édes és éltető isteni miliőben, környezetben, akkor senki és semmi nem tudná megzavarni lelkünk békéjét, derűjét. Mert Isten nem pusztán „kívülről” érkezik hozzánk, a keresztény számára Advent abban az értelemben is Úrjövet, hogy felfedezi lelke mélyén Isten csöndes jelenlétét, és válaszol a bensejében felhangzó szelíd isteni hangra.
„Adjatok hálát mindenért!”- folytatja az apostol. Ez is a derű forrása, mert ha csupán hiányainkra vagy bűneinkre gondolunk, és ha csak arra figyelünk, amit mi cselekszünk vagy hanyagolunk el, illetve a rosszra, ami embertársaink részéről ér bennünket, elveszítjük lelkünk egyensúlyát. Arra figyelni, amit Isten adott, ad és fog adni, annyi, mint felfedezni a végtelen, egészen nekünk szóló, személyes szeretetet. Ez a felfedezés pedig fölnyitja szemünket, hogy mindent ajándéknak lássunk és hálásak legyünk érte.
„Ne oltsátok ki a Lelket!”- folytatja tanítását az apostol. Vagyis legyünk nyitottak minden jó sugallatra, új és új isteni érintésre. Minden áldott nap figyeljünk arra, amire a Szentlélek akar vezetni bennünket. Az emberi szellemnek ez ad végtelen tágasságot, a lelkünknek üdeséget, egész valónknak testi-lelki megújulást.
„Vizsgáljatok meg mindent, és a jót tartsátok meg. Mindenféle rossztól óvakodjatok.” – mondja Pál apostol. Vagyis rostáljunk, az evangélium rostáját használva. Ne botránkozzunk meg a szeméten, ocsún, a tiszta búzát gyűjtsük be. Ne raktározzuk el magunkban a rossz érzéseket és emlékeket; lelkünk szentély és nem szemétlerakat. De azt is tudnunk kell, hogy a kereszténység nem valamiféle lelki akrobatamutatványokból áll, hanem abból a magatartásból, hogy minden időben ragaszkodunk ahhoz, ami jó, ami krisztusi, és elvetjük azt, ami ettől idegen, ami rossz. Messziről el kell kerülnünk a legnagyobb rosszat, a bűnt. Aki játszik a tűzzel, aki túl közel megy hozzá, abba a láng belékap, és megégeti.
A mai Evangéliumban (Jn 1,6-8.19-28) arról olvasunk, hogy Keresztelő János „azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról”- aki nem más, mint az Eljövendő, Jézus Krisztus. Egy másik helyen arról olvasunk Szent János evangéliumában, hogy: „Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága”.
Krisztus életet sugárzó napként jelenik meg az egész világ számára. Aki menedéket keres nála, az a létét világossá, sőt ragyogóvá teszi. Aki őt befogadja, az felélénkül. Az eltelik az élet addig alig ismert áradatával. Az ízlelni kezdi az élet teljességét.
De azon is érdemes elgondolkodnunk, hogy amikor az életünket inkább árnyékként, ködként vagy sötétségként tapasztaljuk meg, akkor ennek talán az az oka, hogy az Isten Igéje, szava még nem, vagy talán már nem mondható életünk irányítójának, cselekvésünk mércéjének.
Pedig János apostol szerint „Az Ige közöttünk élt”. Szó szerint „felverte a sátrát köztünk”. Ahogyan az ószövetség idején a szent sátor az Isten megjelenésének és lakásának a helye volt, úgy van most köztünk az Ige, Jézus Krisztus. Szinte a szomszéd sátorban lakik. Ezzel lehetővé tette számunkra az Isten közvetlen megtapasztalását. Az életnek az a gazdagsága, amit a közelségével közvetíteni képes a számunkra a testté lett Ige, felülmúlhatatlan.
S mégis azt állítja az apostol a mai evangéliumi szakaszban, hogy: „köztetek áll az, akit nem ismertek”.
A hívő eleven hite és tevékeny szeretete a legjobb eszköz arra, hogy a világ megismerje Krisztust. Keresztelő János szavai sajnos, ma is nagyon időszerűek: „Köztetek áll az, akit nem ismertek” (Jn 1,26).
Jézus közöttünk van: Egyházában, a Szentírásban, a Szentségekben, különösen az Eucharisztiában és kegyelmében, amit a megkereszteltekben tesz jelenlévővé és hatékonnyá.
A világ azonban nem ismeri fel Őt, egyrészt azért, mert bezárja szemét, másrészt pedig mivel igen kevesen vannak azok, akik életükkel tanúskodnak az Evangéliumról, és jóságukkal teszik nyilvánvalóvá az Üdvözítő jóságát.
Maguk a hívők is csak kevéssé ismerik Őt, mivel a Jézussal megélt közösségük csak felszínes, nélkülözi a bensőséges ima táplálékát,
Nem ismerik továbbá, mivel nem ott keresik, ahol rejtőzik: a szegényekben, a meggyötörtekben, a testi-lelki szenvedőkben.
Adventben Keresztelő János Krisztus tanújaként mutatkozik be, eleven hitével, szigorú életmódjával, önzetlenségével és szeretetével „azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa”(Jn 1,17).
Azok, akik az Isten küldöttét, Jézus Krisztust még nem, vagy már nem ismerik, és a benne levő világosságról és életről csak keveset tudnak, azoknak az elkötelezett keresztények hite és megélt öröme, derűje válhat útjelzővé. Ha „részesülünk az ő teljességéből”, akkor „kegyelmet kegyelemre halmozunk.”
Ehhez az advent napjaiban és heteiben a gondoskodó és örömet szerző nyüzsgés mellett a csendet és a következetes tanúságtételt is komolyan kell vennünk. Az elmélyülésre, az imádságra, a rorátés szentmisékre szánt perceink legyenek tartalmasak. A zaklatott világban való tanúságtételünk pedig legyen állhatatos és belső örömről, békéről árulkodó. Érezzék meg rajtunk mindazok, akikkel találkozunk, hogy a világosságot és életet ajándékozó Isten szíve Jézusban, a betlehemi kisdedben kezdett el dobogni, és minden ember szívét szeretné megragadni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése