Oldalak

szombat, november 04, 2017

„Bort iszik és vizet prédikál…” – Évközi 31. vasárnap


Az első olvasmányban (Mal 1,14b-2,2b.8-10) két ok miatt is kemény megrovásban részesíti a Seregek Ura az ószövetségi papságot. Az első ok, mert letértek a szövetség útjáról, s emiatt sokan elbuktak tanításuk miatt a választott nép közül. A másik ok, mert „a tanításban az emberek személyére voltak tekintettel”.

A mai evangéliumi szakaszban (Mt 23,1-12) valamiképpen ez a megrovás ismétlődik meg, amikor az Úr Jézus elmarasztalta az írástudókat és farizeusokat, mert az isteni igazságot csak szóval hirdették, de a mindennapi életben nem váltották tettekre, s ez által sokakat megtévesztettek az Isten felé vezető úton.

A tanítás, a nevelés és a példaadás nem is olyan könnyű napjainkban sem, ha azt akarjuk, hogy az pozitív gyümölcsöt teremjen, ha azt akarjuk, hogy abban Istennek is, embernek is kedve teljék.
A mai szentírási részekben a tanításnak, nevelésnek és példaadásnak három szintjét láthatjuk, mondja Barsi Balázs, ferences atya, az Olvasmányban, a Szentleckében és az Evangéliumban. Szól ez a papoknak, lelkipásztoroknak, de nemcsak nekik, hanem a szülőknek, nagyszülőknek, nevelőknek és bizonyos mértékig mindannyiunknak, hiszen valamennyien felelősek vagyunk a felnövekvő nemzedékért, a minket körül vevő emberekért.

Az első szintről Malakiás prófétánál olvasunk: „Ti letértetek az útról, sőt sokan elbuktak tanításotok miatt.” A teljes romlottság állapota, amikor a tanító saját bűnös életéhez igazítja a rábízott tanítást, leszállítja züllött erkölcsi szintjére, és így másokat is romlásba vezet. Hallottam olyan felnőttről, aki kisiskolás gyerekkel együtt nézte a mocskosabbnál mocskosabb tévé műsort, mondván, had szokja az életet…

A második szintről Jézustól hallunk az Evangéliumban: „Tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt.” Tudathasadásos állapot, amely könnyen az első szintre való visszaeséshez vezet. Fontolja meg minden pap, szülő, nevelő, hogy legnagyobb hatással akkor van a rábízottakra, híveire, gyermekeire, növendékeire, amikor azok nem kirakatba szánt viselkedésmódját látják. Ha ott az ellenkezőjét tapasztalják annak, amit a tanítás során hallottak tőle, akkor a „bort iszik és vizet prédikál” alapján saját magukat is felmentik a tanítás kötelező érvénye alól, s bukásukért ő lesz a felelős.

Minden embernek törekednie kell arra, hogy szavai és tettei összhangban legyenek egymással. Ezáltal válik „hitelessé”. A szavak és tettek egysége kétszeresen is fontos az öntudatos, hívő keresztény életében. Mert ő Jézus követségében jár, őt képviseli az emberek között. Így felelősek vagyunk azért, hogy viselkedésünk nyomán milyen Krisztus-kép alakul ki abban a gyerekben, fiatalban, vagy kereső emberben.

2011. október 27-én, Szent Ferenc Atyánk szülővárosában, Assisiben nagyméretű vallásközi béketalálkozót hívót össze, XVI. Benedek pápa. A különböző vallási vezetők felszólalásait követően a Szentatya, az igazságot kereső emberrel kapcsolatosan többek közt ezt mondta: „Ezek a személyek az igazságot, az igaz Istent keresik, akinek képmása a vallásokban gyakran rejtve marad a nem megfelelő (a farizeusi) vallásgyakorlat következtében. Ha az agnosztikusok (a keresők) nem találják meg Istent, ez a hívőktől is függ, akik Isten képmását lekicsinyítik vagy eltorzítják. A keresők belső küzdelme felhívás a hívők számára, hogy tisztítsák meg hitüket, hogy Isten, a valódi Isten mindenki számára hozzáférhető legyen.”

S végül a nevelés harmadik, legmagasabb szintje az, amelyről Szent Pál ír (1Tessz 2,7b-9.13): „Amikor nálatok voltunk, olyan gyengéden viselkedtünk körötökben, mint a gyermekét dajkáló anya. Annyira közel álltatok szívünkhöz, hogy nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is nektek akartuk adni.” Ez az az esemény, amelyre mindannyiunknak törekednünk kell. Ahol nem csupán egybecseng az életmód a tanítással, hanem mindkettőt az odaadó szeretet táplálja. Az a szeretet, amely elsősorban nem érzelmeket jelent, hanem maga felejtést, gondos törődést, a másik üdvösségéért érzett felelősséget.

Ez alatt a szint alatt nem is lehet kereszténynek megmaradni, szükséges ugyanis, hogy Krisztus evangéliumát Krisztus szeretetével hirdessük és éljük. Ez pedig nem megy másképp, mint, hogy a ránk bízottakat – híveinket, családunkat, tanítványainkat, vagy talán csak egyetlen embert – üdvösségük mélységében felvállaljuk és életünket adjuk értük.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy Jézus elítélte a farizeusokat, mert az igazságot csak szóval hirdették, de életükben nem valósították meg. Tanításuk valójában szerepjátszás volt. Nem belső meggyőződésből és nem Isten kedvéért végezték szolgálatukat, hanem az embereknek akartak tetszeni.
Minden embernek törekednie kell arra, hogy szavai és tettei összhangban legyenek egymással, hisz ez által válik „hiteles” kereszténnyé.

Ne feledjük Jézus a farizeusi lelkülettel szemben őszinteséget, a szavak és tettek közötti összhangot, és szerénységet kér követőitől. Éppen ezért ne az emberek tetszését keressük, hanem Isten dicsőségét.

Nincsenek megjegyzések: