 |
| Esztelneki Madonna - Futásfalvi templomban |
Mindannyiunk előtt ismerős, hogy Nagyboldogasszony napján ünnepeljük azt a tényt, hogy a Szent Szűz teste, amely az Üdvözítőt a világnak adta, földi életének befejezése után fölvétetett a mennybe, vagyis Isten egészen egyedül álló módon dicsőítette meg azzal, hogy testét nem érte a földi enyészet, hanem fölvette a mennyei boldogságba.
Egyébként magyar vonatkozásban ez a legősibb Mária-ünnep. 1038-ban Szent István királyunk, Imre herceg halála után, ezen a napon ajánlotta országát, s népét a Szent Szűz oltalmába. De nemcsak népünk és a nyugati egyház számra a legnagyobb Mária ünnep a mai, hanem a keleti, az ortodox egyházak számára is.
Mária, akinek szűzi méhében a második isteni személy emberré lett, a mi Édesanyánk is, hiszen Jézus a kereszten, nekünk ajándékozta őt, mint anyát, bennünket pedig gyermekeiként Mária gondjaira bízott.
Ma, Nagyboldogasszony ünnepén égi Édesanyánk, az első olvasmány, a Jelenések könyve szerint a Nap aranysugaraiba öltözött Asszonyként áll előttünk, ő rá tekintünk, mint a biztos remény és a JÓ rossz fölötti végleges győzelmének jelére, mert olyan időket élünk, amelyek nem akarnak kedvezni Mária-gyermekeinek.
Mi idősebbek még el sem felejtettük a kommunizmust, azt az időszakot, amikor az ateista gondolkodás a keresztényeket a peremre szorította, most pedig, paradox, azaz ellentmondásos módon a keresztény Európában a keresztény hitet szorítják háttérbe, amikor nincsenek figyelemmel az öreg kontinens keresztény gyökereire.
Ma olyan időket élünk, amikor a keresztény erények és értékek homályba vesznek, sajnos sokszor a magukat hívőnek nevező családok, személyek, életében is. Éppen ezért tekintetünket a Napba-öltözött Asszonyra emeljük, az Atyaisten „legkedvesebb leányára”, hogy a belőle sugárzó erények ne szoruljanak ki se a mi életünkből, se a családjaink, se társadalmunk, se népünk életéből.
A Biblia tanításából kiindulva azt valljuk Máriával kapcsolatban, hogy ő is ember, mint mi, ő is teremtmény, mint mi. – Igaz, van egy óriási különbség közöttünk éspedig az, hogy Mária Jézus anyja, Jézus pedig valóságos Isten és valóságos ember, vagyis Istenember, s ennek következtében az Ő édesanyja, Mária, Istenanya.
Mária, a mennybe fölvett Istenanya életéből mindenekelőtt az ő hitét kell kiemelnünk és elsajátítanunk, ha valóban azt akarjuk, hogy „üdvösségünk nyílt kapuja” legyen földi pályafutásunk végén. Rokona – Erzsébet – is az ő hitét dicséri a mai evangéliumi szakaszban, mondván: „Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki” (Lk 1,45).
Mária boldog, sőt jövendölése szerint boldognak mondja őt minden nemzedék, de boldogsága nem kizárólag Istenanyaságából fakad, hanem abból, hogy felismeri és teljesíti Isten akaratát.
Napjainkban, amikor sokaknál a hit hanyatlását tapasztaljuk, bizony nem árt tudatosítani a szentírási üzenetet, hogy a hit boldogság forrása lehet!
Mária boldogsága mindenki számára elérhető, hiszen ehhez csak meg kell hallani Isten szavát, és hűségesnek kell maradni hozzá. Ahogy Mária tette! „Először a szívében foganta meg Jézust, aztán a méhében” – mondja Szent Ágoston. Mindenki felemelkedhet Máriához, akinek a szívében megfogan Isten tanítása. „Minden lélekben, aki hisz, megfogan és megszületik Isten Igéje” (Szent Ambrus). Ha pedig felemelkedünk Mária hitéhez, akkor már itt a földön részesülhetünk Mária boldogságában, földi életünk után pedig fölemeltetünk a mennyei boldogságba. Amellyel kapcsolatosan Pál apostol azt mondja: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9).
Azonban nem elég Mária hitét elsajátítanunk és általa boldogulnunk, hanem azt úgy kell megélnünk, ahogy ő élte, hogy vonzó legyen mások számára: természetesen elsősorban szeretteink, gyermekeink, unokáink és közvetlen környezetünk számára.
Épen ezért a mi Mennyei Édesanyánk arra szólít fel bennünket, hogy kerüljük a rosszat és tegyük a jót, engedelmesen követve a minden keresztény, sőt minden ember szívébe bevésett isteni törvényeket. Mária, aki a legnagyobb megpróbáltatás idején is megőrizte reményét, azt kéri tőlünk, hogy ne csüggedjünk, amikor otthonunk ajtaján kopogtat a szenvedés és a halál, azt kéri, hogy tekintsünk bizalommal a jövőbe. Arra buzdít bennünket a Szeplőtelen Szűz, hogy legyünk egymásnak igazi testvérei és közösen törekedjünk egy igazságosabb, szolidárisabb és békésebb világ építésére. Arra kér bennünket, hogy ne engedjünk a gonosznak, amikor az a széthúzás, a gyűlöletkeltés és a harag eszközeivé akar tenni minket.
Ma, amikor figyelmünket a napba öltözött Asszonyra irányítjuk, akit Isten testestül, lelkestül fölvett a mennyei boldogságba, ne feledjük, hogy az ő életének útja is megpróbáltatásokkal, szenvedésekkel volt telítve: szívét a fájdalmak tőre járta át. Ezért Fájdalmas Anyának is nevezzük őt, de a szenvedésekkel telített, golgotás út végén a dicsőség várt rá. Így lett a fájdalmas anyából, dicsőséges anya, mind a földön, mind pedig a mennyben.
Mária földi dicsőségét a saját szemünkkel láthatjuk. Hiszen melyik emberi teremtményt szólították, hívták annyiszor örömben, fájdalomban, könnyek között, melyik nevet sóhajtották többször az emberi ajkak, mint éppen az övét? Krisztus után melyik teremtményhez fohászkodtak, könyörögtek többször, Krisztus Urunk után kinek emeltek számosabb templomot? Melyik arcot, alakot igyekeztek annyiszor ábrázolni kép, szobor és dombormű formájában, mint az övét?
Húsz évszázad bizonyítja, hogy igazi prófécia, jövendölés volt, amit a Szentlélektől eltelve a Magnificatban kijelentett: Íme, ezen túl boldognak hirdetnek engem az összes nemzedékek!
Tehát nagy Mária dicsősége a földön. De Mária „Isten dicsőségében” van, nem az emberekében. Az emberek dicsősége a földön és az Egyházban csak halvány tükörképe Isten dicsőségének. Isten dicsősége – maga Isten, amennyiben az ő léte fény, szépség, ragyogás, és főképp szeretet.
S mit tesz Mária ebben a dicsőségben? Megvalósítja azt a hivatást, amelyre minden ember és az egész Egyház meg lett teremtve: Mária az égben teljesen „Isten fölségének dicsérete” (Ef 1, 14). Mária dicséri, magasztalja az Istent. De mondhatnánk azt is, hogy maga Mária az Isten dicsősége, abban az értelemben, hogy dicsekszik Istennel, az ő teremtőjével, és Isten dicsekszik vele, az ő teremtményével.
Mária magasztalja Istent, s eközben örül, ujjong és boldog. A lelke most valóban „ujjong az Istenben”. De fölmerül bennünk a kérdés, hogy a Boldogságos Szűzanya, akit boldognak mond minden nemzedék, és aki már célba ért, aki Isten dicsőségében van, egyáltalán gondol-e ránk, az ő gyermekeire, akik ebben a siralomvölgyben élnek, vagy talán elfelejtett bennünket? Egyáltalán milyen hely jut nekünk immár az ő szívében és gondolataiban?
Azt hiszem a mi égi édesanyánk, Mária a mennyei dicsőségben sem feledkezik meg rólunk, közben jár értünk, akik hozzá menekszünk, míg csak meg nem szabadulunk e siralomvölgyből.
Egészen biztos, hogy a Boldogságos Szűzanya nem tétlenkedik a mennyei dicsőségben, nem unatkozik, hanem dicsőíti Istent és közbenjár érettünk, kik hozzá menekszünk. A feltámadt Jézusról azt írta Szt. Pál apostol, hogy „az Isten jobbján közbenjár értünk” (Róm 8, 34). Jézus közbenjár értünk az Atyánál, Mária pedig közbenjár értünk a Fiúnál, miként tette a kánaáni menyegzőn is.
Amikor Mária közbenjáró hatalmáról beszélünk, akkor nem valami kitalált, vagy elvont következtetésekről beszélünk. Mária közbenjáró hatalma a történelemből igazolható, s nem valami elvont fogalmakkal kell alá támasztanunk. Hogy Mária kegyelmeket és isteni segítséget eszközölt ki, a zarándok Egyház számára, vagyis a hozzá menekülök, az őt kérők számára, az kézzelfogható módon bizonyítható.
Elég csak a különböző kegytemplomokban, a kegyszobrok, képek közelében hálából elhelyezett emléktárgyakra és a köszönetnyilvánító márványtáblákra gondolnunk, amiket „hálából a Szűzanyának” felirattal láttak el az adakozók, annak jeléül, hogy életükben megtapasztalták a Szűzanya hathatós testi-lelki, vagy éppen anyagi támogatását.
Lelki szemeink előtt felidézhetjük a Csíksomlyói Istenanya, a napba öltözött Boldog Asszony szobrát, s a körülötte lévő sok márványtáblát.
De utalhatunk a ma Futásfalván őrzött Esztelneki Madonna kegyszobrára is, amellyel kapcsolatosan az 1697-ben, Esztelneken született Veres Lajos, ferences atya a következőket írja: „az új Szűz Mária szobrot a csíksomlyói Istenanya szobrának a mintájára készítették. Egy páncélos huszár közkatona faragta. Mérete jó nagy és alakja igen szép, díszes… Alkatában és a formákban kifejeződő méltóság a hívő, vallásos 1elket áhítatra, tiszteletre képes ragadni. A Szűz anya - a kifejező forma felülmúlhatatlan mozdulatával - bal karjával a Kisded Jézust öleli magához. Feje fölött a koronát két faragott angyal tartja jobb és bal felől. A szobrot nem sokkal előbb (1750-ben) a kolostor tagjai ünnepélyesen helyezték el a főoltáron, nagy néptömeg részvétele mellett.
A nép már azelőtt is áhítatos buzgósággal gyűlt egybe a kolostor templomba. De ettől kezdve annyira megnövekedett buzgósága, hogy minden hónap első vasárnapján a Kolostor lelkiatyái alig-alig tudták őket meggyóntatni. Még délután egy órakor és későbben is a gyóntatószékben ültek… mert a három székely széknek hívő népe nagy távolságból is ide vonzódik.”
Sajnos mindennek a ferences kolostor és templom leégésével 1921-ben vége szakadt, illetve Futásfalván próbálták meg újra éleszteni 1990-es évek elejétől több-kevesebb sikerrel. Ugyanis a Domus historia, a háztörténetének följegyzése szerint a tűzvész áldozatává vált templomból egyedül csak a Mária szobor menekült meg épségben csodával határos módon, majd, számunkra még ismeretlen okok miatt, Futásfalván kötött ki.
Visszatérve az emléktárgyakhoz, táblákhoz, elmondhatjuk, hogy minden egyes emléktárgynak és táblának külön-külön története van, de a befejezés mindegyiknél ugyan az, vagyis annak megvallása, hogy „sohasem lehetett hallani, hogy Mária bárkit is magára hagyott volna, aki oltalmát kérte és segítségért Hozzá folyamodott”.
Hogy Mária kegyelmeket és isteni segítséget eszközölt ki, a hozzá menekülök, az őt kérők számára, az kézzelfogható módon bizonyítható, de nem csak az imameghallgatásokat jelző hála táblák által, hanem a hívek szívében-lelkében ma is élő Mária tisztelet által is.
Azaz bizonyítékok vagytok ti magatok is kedves testvérek, akik a mai ünnepen eljöttek ide a templomba, hogy köszöntsétek a Szűzanyát égi születésnapja alkalmával és segítségét, oltalmát kérjétek ügyes-bajos dolgaitokban. S mindezt teszitek azért, talán épen személyes tapasztalat alapján, mert meg vagytok győződve arról, hogy van hatalma és együtt érző anyai szíve, közbenjárni, illetve kiesdni számotokra a szükséges kegyelmeket. Igen, itt és a világ számtalan templomában, hányan és hányan nyertek el kegyelmeket úgy, hogy jól tudták, Mária közbenjárására lettek meghallgatva!
A mi földi utunk is Máriáéhoz hasonlóan, szenvedésekkel, keresztekkel van szegélyezve, de az örök dicsőségbe vezet.
A mai szép ünnep arra figyelmeztet bennünket, hogy a halál után nem a megsemmisülés, nem a beolvadás, a Nirvána vár reánk, hanem a mennyei Atya! Hozzá, haza megyünk. Tulajdonképpen ez a hit teszi értelmessé, értékessé és boldoggá az emberi életet.
Vigyázzunk nagyon, hogy ezt a szent hitet, amit Szent István királyunk hagyott ránk, a hitnek, a reménynek és a szeretetnek a fáklyáját sértetlenül őrizzük meg, és sértetlenül adjuk is tovább gyermekeinknek, szeretteinknek, s minden jóakaratú embernek.
Ehhez kérjük égi Édesanyánk, az Esztelneki Madonna segítségét: „Üdvözítőnk édesanyja, / mennyeknek megnyílt kapuja, / tengerjárók szép csillaga, / Boldogságos Szűz Mária! // Légy segítség hű népednek! / az elesett bűnösöknek, / ki szülője Istenednek, / Anyja lettél Teremtődnek. /…/ Azért, édes Istenanyja, / légy bűnösök szószólója, / botló lábunk támasztója, / üdvösségünk nyílt kapuja.” / … Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése