A mai napon Szent István királyra emlékezünk, az ő alakját, életpéldáját szeretnénk föl idézni. Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mi az, ami őt, ezer év távlatából is vonzóvá teszi? Hiszen nem ő az egyetlen, aki királyként vezette népünket, aki nagy uralkodó volt, aki sokat tett a népért, s még sincs egyetlen más király sem, aki annyira élő, annyira sokat idézett, annyira népszerű, annyira ünnepelt lenne, mint ő.
Minek köszönheti e nagy népszerűséget? Honnan vette Szent István ezt az időtálló életszemléletet, ami ma is vonzó sokak számára? Nos abból, amit az Evangéliumban olvasott, mint mi a mai szentmisében. Ő volt, azaz okos, az a bölcs ember, aki az evangéliumi sziklaalapra, Krisztusra építette saját életét, családja életét és népére hagyományozott életművét. Röviden úgy is fogalmazhatnánk, hogy ő azaz ember aki komolyan vette Krisztus tanítását, aki igazi keresztény, Krisztus követőként élte mindennapjait.
„Három dologról lehet megismerni a keresztény ember életét, és ez meg is különbözteti más emberek életétől, tudniillik: a gondolkodása, a beszéde és a cselekedete” – írja Nisszai Szent Gergely püspök, s mi hozzá tehetjük negyedikként a Mária tiszteletet. A IV. századi egyházatya megállapításának örökérvényű igazságát igazolva láthatjuk Szent István király életében. Első szent királyunk ugyanis gondolkodásában, beszédében és cselekedetében is különbözött pogány kortársaitól. Szent István ízig-vérig keresztény ember volt, és nem csupán érdek-keresztény.
Keresztényi gondolkodása megmutatkozik házasságkötésében. István feleségül vette Gizellát (a bajor herceg, a későbbi II. Henrik császár nővérét). Ez a házasság nemcsak politikai és diplomáciai okokból volt történelmi fontosságú, hanem vallási okokból is. Ez a házasság keresztény szentségi házasság volt, és ezzel nem kisebb egyéniség mutatott példát népünk számára, mint az ország első embere, a király. A magyar fő emberek, Koppány, Vászoly, Ajtony nagyon idegenkedtek attól, hogy az új vallás idegenből jött papjai mondjanak imát házasságuk fölött. Úgy vélték, nem kell az új Isten papjainak áldása ahhoz; elég, ha szívük szeretete összeköti őket. És ha a szenvedély a férfi részéről elmúlt, akkor a házasságot akár sutba is dobták.
István és Gizella házasságkötésével újfajta gondolkodásmód alakult ki a házasságról: az állandóság, a hűség, a kölcsönös szeretet és a család felnevelése. Milyen szerencsések voltak őseink, hogy ilyen uralkodójuk volt, aki ilyen előremutató példát nyújtott a nemcsak katonai kalandozásokhoz szokott, de házassági kalandozásokba is bocsátkozó népének.
Az ő életpéldájából a mai kor embere is sokat tanulhat, amikor egyre inkább teret hódit az elköteleződés, a felelősség vállalás nélküli élettársi-kapcsolat, amikor egyre inkább divat a házastársi hűség felrúgása, s a könnyen felbontott házasságok nagy száma.
Szent királyunknak ez a cselekedete, nem csupán a történelmi kényszerűségből fakadt, nem ésszerű politikai húzás volt, de nem is helyzetfelismerésének köszönhető, ahogyan ezt sokszor a történészek vagy a politikusok magyarázzák, hanem személyes hitéből és meggyőződéséből eredt. Őt nem a politikai és gazdasági érdekek irányították, hanem ízig-vérig keresztény lelkiismerete. Személyesen hitt Jézus Krisztusban, akire rábízta életét és meg volt róla győződve, hogy a Krisztusban való hit lehet népének és annak jövőjének egyedüli sziklaszilárd alapja.
Másodszor a keresztény ember beszédéről is megismerhető. István király lelki arculata tükröződik vissza a fiára hátrahagyott – latin nyelvű – Intelmekben, mely az akkori Magyarország legjelentősebb irodalmi alkotása. Többek közt ezeket írja fiának: „Uralkodjál szelíden, alázattal, békésen harag és gyűlölködés nélkül! A király koronájának legszebb ékszerei a jótettek; azért illő, hogy a király igazságossággal és irgalmassággal, valamint a többi keresztény erénnyel ékeskedjék”. Az Intelmekben beszél első helyen a hit megtartásáról, az Egyház iránti hűségről, mert az Egyház az üdvösség bárkája. Aztán beszél az önmérsékletről, béketűrésről, vendégszeretetről és még sok egyébről. Szent István Intelmeit átszövik az evangéliumi gondolatok, melyek lelkében megfogantak. A király megnyilatkozásait már nem a pogány gondolkodásmód irányította, hanem a keresztény gondolkodás.
Harmadszor a keresztény cselekedeteiről is felismerhető. István király a szigort irgalmassággal tudta párosítani, amikor rokona – Vazul – életére tört. A királygyilkosságért halálbüntetést érdemelt volna a korabeli gyakorlat szerint, István azonban életben hagyta, bár keményen megbüntette, amely ilyen esetben kegyelmi aktusnak számított. Azt mondja a német Thietmár püspök róla: „a legyőzöttekhez senki sem volt kegyelmesebb, mint ő”.
Szent István alapvetően békeszerető ember volt, aki tudott ugyan harcolni, ha kellett, de támadó hadjáratot nem kezdeményezett. A politikai menekülteknek és más sorsüldözötteknek oltalmat nyújtott, amiért határainkon túl is nagy tiszteletnek örvendett.
Negyedszer, a keresztény ember felismerhető az ő Mária tiszteletéről is.
Csodálatos jelenettel fejeződik be István király földi élete: a Boldogságos Szűz Máriának ajánlja fel az országot. Kétségtelen, hogy ebben Szent István megható, gyöngéd Mária-tisztelete nyilatkozik meg, a középkori kereszténység bensőséges áhítata, de ezen túl még valami más is. Nagyszerű szimbólum ez, amikor a méltatlan utódjelöltek között hánykolódva, a szent király a koronát nem embernek, hanem a Boldogságos Szűz Máriának, a földöntúli hatalmaknak, végeredményben az Istennek ajánlja fel. Mintha mondaná: Embertől nincs mit várni, ember nem segíthet; Isten, Tőled várom a segítséget.
Istentől várni az útmutatást, Istentől várni a reménységet, a segítséget, amikor kétségbeesett a helyzet. „Isten csodája, hogy még áll hazánk”, - mondja Petőfi, és betű szerint igaza van, hiszen emberi számítás szerint százszor is el kellett volna már pusztulnia. De áll, mert a legkülönb magyarok sohasem estek kétségbe; az Istenre apelláltak, és az Isten megsegítette őket. Szent István és a nagy magyarok nagy tanúsága: Istenben bízni!
Csakhogy az Istenben kétféleképpen lehet bízni: Lehet úgy is, ahogyan a fatalista bízik; ölbe tett kezekkel várván, mert hiszen sorsunk meg van írva, semmi sem áll rajtunk.
A keresztény bizalom nem ez; Szent István kereszténysége nem erre tanít. Ő ismeri Szent Ágoston szavát: Aki megteremtett közreműködésed nélkül, nem fog üdvözíteni közreműködésed nélkül. Az isteni kegyelemben úgy kell bízni, ahogy mondás tartja „segíts magadon, az Isten is megsegít”. Bízni, de tenni is. Jön a kegyelem, biztosan megjön, de elébe kell menni.
Szent István, amikor Máriának ajánlja az ő koronáját, utána nem ül tehetetlenül, hanem körülnéz és kiválasztja a lehetőségek közül azt, amit lelkiismerete szerint a kisebbik rossznak lát. Megkoronázza Pétert, a keresztényt, és eltávolítja országából azokat, akik az új vetést fenyegetik. Amit ember tehet, megteszi, - a többit Istentől várja.
A legendák és krónikák lapjairól az erények egész serege elevenedik meg előttünk Istvánnal kapcsolatosan. Látjuk a szent királyt, aki szívből szeret és tud imádkozni, akinek legnagyobb gyönyörűsége, ha templomokat alapíthat, aki kolostorokban tölti szabad idejét, aki bőkezűségben nem ismer határt; akinek áldott jobb keze elér mindenhova, ahol nyomorúság van.
Szent István királyra ma mégis a legtöbb ember úgy tekint, mint államalapító uralkodóra. Ő azonban több volt ennél: apostoli király volt. Olyan személyiség, aki nem csak a jognak és igazságnak vetette meg az alapját, hanem a kereszténységnek is. Apostol volt, mert gondolkodásmódjával, beszédével, cselekedetével és Mária tiszteletével a krisztusi tanítás magvetőjének bizonyult. Égő fáklya ő, aki képes volt növelni környezetének lelki színvonalát, aki képes volt meggyújtani népében a hit lángját. Kövessük példáját. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése