Szentháromság ünnepe olyan a nagy ünnepek sorozata után, mint a tömör, világos összefoglalás a hittanóra végén. Az üdvösségtörténeti eseményeket, amelyeket az egyházi év jeleníti meg, lezárja azzal a tanúsággal, hogy a háromszemélyű egy Isten szeretete működik a világban a mi üdvösségünkért. Erről a Szeretetről pedig azt mondja Szent Pál apostol a rómaiakhoz irt levelében, hogy: „a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete”(5,5.).
Az üdvösség története, tehát nem más, mint a Szentháromság Egy Isten szeretetének a története.
Az Atya végtelenül szereti Fiát, aki tőle származik, mint örök isteni Ige. A Fiú az, akit végtelenül szeret az Atya, és aki ezt a szeretetet örökké viszonozza. Az Atya és Fiú kölcsönös szeretete az Isten élete és boldogsága. Nem két Isten az Atya és a Fiú, mert az Atya végtelen isteni létének teljes önátadásával „szüli” Fiát. Kettőjük léte egy, és mégis ketten vannak: két egymást szerető személy. Azonban az Atya és Fiú kölcsönös szeretete nem két szeretet, hanem egy közös szeretet. Ezt a szeretetet hívjuk Szentléleknek. Ő a harmadik isteni „személy”, mert sem nem az Atya, sem nem a Fiú, hanem kettejük köteléke.
Az Isten egysége nem egy magányos személy zártsága, hanem egymásnak megnyíló, egymásba áradó két személy: az Atya és a Fiú tökéletes létegysége, amelynek köteléke a harmadik személy, kettejük közös szeretete, a Szentlélek. Mert ilyen szeretetközösség az Isten, azért nem volt szüksége a világra, hogy boldog legyen. De épp azért, mert ilyen szeretetközösség az Isten, akarta, hogy legyen teremtmények sokasága, akik részesülnek életében, szeretetében, boldogságában. Gyönyörűen fejezi ki Dante a teremtésnek ezt a csodáját: „új szeretetvirágokat hajtott az Örök Szeretet”.
Az isteni élet tehát körforgásban halad. Először magában a Szentháromságban: az Atyától a Fiúhoz, a Fiútól a Szentlelken át az Atyához. Azután tovább halad a körforgás, most már magával ragadva a világot. „Amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldötte Fiát, hogy Isten fiaivá lehessünk. Mivel Isten fiai vagyunk, a Fiú Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki Őt így szólítja: „Abba, Atya!” (Gal 4,4-6). Ez a kiáradás. És a visszatérés: „Krisztus Jézus révén van szabad utunk az egy Lélekben az Atyához'' (Ef 2,18).
A Szentháromságban élni nem más, mint beleállni ebbe a körforgásba. Hálás szívvel elfogadni és viszonozni az Isten keresztre feszített szeretetét, szeretni az Atyát és Fiút azzal a tűzzel, amelyet a Szentlélek jelenléte gyújt meg szívünkben. De ez a szeretet nemcsak a Szentháromság felé irányul, hanem átöleli az egész világot. Jól mondja Nagy Szent Leó pápa: „Isten meggyújtja lelkünk mécsesét szeretetének lángjával, hogy ne csak Őt szeressük, hanem mindazt, amit Ő szeret”.
Isten szeretete nem marad meg a Szentháromság ölén belül, hanem kirobbant a teremtésbe. Mindaz, ami az ember, és amit az ember bír, a legszentebb Szentháromságnak, az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetének az ajándéka.
Ebből meg kell tanulnunk, hogy szeretni annyi, mint a másikért és a másik által, másokért és mások által élni, sohasem önmagunk által és önmagunk számára. A három isteni személy mindegyike csak úgy önmaga, hogy a másik két személy által és számára létezik. A másik számára: ez az ajándék, a másik által: ez az elfogadás. Elfogadni és adni ez a szeretetet, a krisztusi szeretet lényege.
„Ha az Egyház azt állítaná - ami egyébként lehetetlen - hogy Isten egyetlen személy és nem Háromság, mit változtatna ez az önök életén?” - tette föl a kérdést a Strasbourgi katedrális plébánosa (Bockel atya) egy alkalommal.
Ugyanis a kereszténység nem filozófia, nem olyan igazságok együttese, amelyeket csupán el kell hinni, hanem minden hittételnek meg van a maga gyakorlati következménye életünkre, szürke hétköznapjainkra vonatkozólag.
Ha tudjuk, kicsoda Isten – minden titokzatossága ellenére –, akkor azt is tudnunk kell, hogy ez milyen következményekkel jár életvitelünk, magatartásunkra vonatkozólag. Szent Pál mondja, hogy nekünk Istent kell „utánozni” (Ef 5,1), s egész életünkben arra kell törekednünk, hogy Istenhez hasonlítsunk.
A kinyilatkoztatás lényege és a mai ünnep üzenete az, hogy Isten a szeretet, nekünk, az ő gyermekeinek pedig azon kell lennünk, hogy szeressünk és az egész életet a szeretetre, az isteni szeretetre építsük. Az életet azért kaptuk, hogy mások felé irányuljunk, hogy odaadjuk magunkat másoknak, mint ahogy a három isteni személy teszi egymás között. Mások felé irányulni, de nem azért, hogy meghódítsuk, birtokba vegyük, vagy bekebelezzük a másik embert, hanem hogy gazdagítsuk és növeljük őket. Nem mi magunkért, hanem önmagukért kell szeretni az embereket.
A háromságos szeretet arra kötelez bennünket, hogy kizárjuk életünkből, egyrészt a hatalomvágyat, és azt a kívánságot, hogy másokat leigázzunk, bekebelezzünk, másrészt a bekebelezettekre jellemző „gyengeség-vágyat” és gyávaságot.
Akár legbelsőbb személyes életünkről van szó, akár arról, hogy szabadságunkat különböző szinteken: a családban, a munkában, a közéletben gyakoroljuk, minden azon múlik, hogy ne értsük félre a szeretetet.
Hogy mit jelent szeretni, melyek a szeretet feltételei, következményei és velejárói azt az első Pünkösd alkalmával nekünk ajándékozott Szentlélektől tudhatjuk meg, ha hozzá fordulunk tanácsért, hiszen Jézus ígérete alapján: „az Igazság Lelke, majd elvezet titeket a teljes igazságra”(Jn 16, 12). Ennek köszönhető, ennek gyümölcse minden bizonnyal szent Pál apostolnak, a Szeretet himnusza, a korinthusiakhoz irt levélből, ami bizonyára mindannyiunk előtt ismerős.
Egyedül a Lélek ismeri isten titkát. Ő adja nekünk a segítséget ahhoz, hogy úgy éljünk, ahogyan Isten él, hogy megtanuljunk, úgy szeretni, ahogyan Isten szeret. Ez a legmagasabb létforma, amelyre hitünk szerint eljuthat az ember, ha legalább ajándékként elfogadja, és hajlandó érte megfizetni az „útvámot”: önmaga gyötrelemmel járó odaadását.
A mondottak alapján, azt hiszem most már jobban megértjük azt a szép szentháromságos köszöntési formát, amellyel a mai szentleckében Szent Pál a Korinthusiakhoz írt második levelét zárja: „Urunk Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!”(13,3). Vagy, ahogy Szent Pál nyomán, a szentmise bevezetőjében köszönti a pap a híveket: „A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal”.
Az apostol is, a pap is, a Krisztus által kiérdemelt üdvösség kegyelmét kívánja mindenkinek, továbbá az Atya szeretetét, ami ennek az üdvösségnek az oka, valamint a Szentlélek közösségét, aki a hívők szívébe árasztja a kegyelmet és a szeretetet, hogy így a hívők bekapcsolódjanak az Atya és a Fiú közösségébe.
Az ember így Krisztus közvetítésével lép be a szentháromságos élet, a benne élő három Személy szeretetközösségének ritmusába. De nem egyedül: a Szentháromsággal való személyes közösségét érvényre kell juttatnia embertársaival megélt kapcsolataiban: őszinte szeretetével békét kell sugároznia, egyetértést teremtenie és mindenkivel egységet alkotnia.
Elmélkedésünk folyamán igyekeztünk behatolni a Szentháromságos Egy Isten életének titkába. De talán minden fejtegetésnél jobban megértjük ezt az életet, ha rátekintünk olyan emberekre, akik Krisztus követésében élték ezt a csodát. Ilyen volt Assziszi Szent Ferenc atyánk is. Ott járt ő, mezítláb, egy szál rongyos habitusban, Umbria dombjain. Madaraknak prédikált, nappal, holddal, tűzzel, vízzel barátkozott. Átölelte a leprásokat, rámosolygott a szegényekre. Semmije sincs, és ezért minden az övé. Testén ott sajog és piroslik Jézus öt sebhelye. Örömmel várt barátja, „húgocskája'' a testi halálra. Jézus nyomán járni, az evangélium szerint élni: ez minden vágya. Ahol csak megjelent, az emberek szívében öröm fakadt és remény, szeretet és béke. És az ő lángja még most is ég.
Szent Ferenc követője, ferences volt Kolbe Szent Maximilián, aki az auschwitzi koncentrációs tábor poklában vállalta magára szeretetből egy másik fogoly halálítéletét. Meghalt éhen, szomjan, a hideg zárkában; de holtan is él, mert Jézushoz hasonult a halálban, hogy eljusson a feltámadásra (Fil 3,11).
Nem lehetünk mindnyájan Szent Ferencek, Szent Maximiliánok. De mi is élhetjük, megvalósíthatjuk a krisztusi szeretetet. Mert bennünk él és szeret az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Ámen.
Az üdvösség története, tehát nem más, mint a Szentháromság Egy Isten szeretetének a története.
Az Atya végtelenül szereti Fiát, aki tőle származik, mint örök isteni Ige. A Fiú az, akit végtelenül szeret az Atya, és aki ezt a szeretetet örökké viszonozza. Az Atya és Fiú kölcsönös szeretete az Isten élete és boldogsága. Nem két Isten az Atya és a Fiú, mert az Atya végtelen isteni létének teljes önátadásával „szüli” Fiát. Kettőjük léte egy, és mégis ketten vannak: két egymást szerető személy. Azonban az Atya és Fiú kölcsönös szeretete nem két szeretet, hanem egy közös szeretet. Ezt a szeretetet hívjuk Szentléleknek. Ő a harmadik isteni „személy”, mert sem nem az Atya, sem nem a Fiú, hanem kettejük köteléke.
Az Isten egysége nem egy magányos személy zártsága, hanem egymásnak megnyíló, egymásba áradó két személy: az Atya és a Fiú tökéletes létegysége, amelynek köteléke a harmadik személy, kettejük közös szeretete, a Szentlélek. Mert ilyen szeretetközösség az Isten, azért nem volt szüksége a világra, hogy boldog legyen. De épp azért, mert ilyen szeretetközösség az Isten, akarta, hogy legyen teremtmények sokasága, akik részesülnek életében, szeretetében, boldogságában. Gyönyörűen fejezi ki Dante a teremtésnek ezt a csodáját: „új szeretetvirágokat hajtott az Örök Szeretet”.
Az isteni élet tehát körforgásban halad. Először magában a Szentháromságban: az Atyától a Fiúhoz, a Fiútól a Szentlelken át az Atyához. Azután tovább halad a körforgás, most már magával ragadva a világot. „Amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldötte Fiát, hogy Isten fiaivá lehessünk. Mivel Isten fiai vagyunk, a Fiú Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki Őt így szólítja: „Abba, Atya!” (Gal 4,4-6). Ez a kiáradás. És a visszatérés: „Krisztus Jézus révén van szabad utunk az egy Lélekben az Atyához'' (Ef 2,18).
A Szentháromságban élni nem más, mint beleállni ebbe a körforgásba. Hálás szívvel elfogadni és viszonozni az Isten keresztre feszített szeretetét, szeretni az Atyát és Fiút azzal a tűzzel, amelyet a Szentlélek jelenléte gyújt meg szívünkben. De ez a szeretet nemcsak a Szentháromság felé irányul, hanem átöleli az egész világot. Jól mondja Nagy Szent Leó pápa: „Isten meggyújtja lelkünk mécsesét szeretetének lángjával, hogy ne csak Őt szeressük, hanem mindazt, amit Ő szeret”.
Isten szeretete nem marad meg a Szentháromság ölén belül, hanem kirobbant a teremtésbe. Mindaz, ami az ember, és amit az ember bír, a legszentebb Szentháromságnak, az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetének az ajándéka.
Ebből meg kell tanulnunk, hogy szeretni annyi, mint a másikért és a másik által, másokért és mások által élni, sohasem önmagunk által és önmagunk számára. A három isteni személy mindegyike csak úgy önmaga, hogy a másik két személy által és számára létezik. A másik számára: ez az ajándék, a másik által: ez az elfogadás. Elfogadni és adni ez a szeretetet, a krisztusi szeretet lényege.
„Ha az Egyház azt állítaná - ami egyébként lehetetlen - hogy Isten egyetlen személy és nem Háromság, mit változtatna ez az önök életén?” - tette föl a kérdést a Strasbourgi katedrális plébánosa (Bockel atya) egy alkalommal.
Ugyanis a kereszténység nem filozófia, nem olyan igazságok együttese, amelyeket csupán el kell hinni, hanem minden hittételnek meg van a maga gyakorlati következménye életünkre, szürke hétköznapjainkra vonatkozólag.
Ha tudjuk, kicsoda Isten – minden titokzatossága ellenére –, akkor azt is tudnunk kell, hogy ez milyen következményekkel jár életvitelünk, magatartásunkra vonatkozólag. Szent Pál mondja, hogy nekünk Istent kell „utánozni” (Ef 5,1), s egész életünkben arra kell törekednünk, hogy Istenhez hasonlítsunk.
A kinyilatkoztatás lényege és a mai ünnep üzenete az, hogy Isten a szeretet, nekünk, az ő gyermekeinek pedig azon kell lennünk, hogy szeressünk és az egész életet a szeretetre, az isteni szeretetre építsük. Az életet azért kaptuk, hogy mások felé irányuljunk, hogy odaadjuk magunkat másoknak, mint ahogy a három isteni személy teszi egymás között. Mások felé irányulni, de nem azért, hogy meghódítsuk, birtokba vegyük, vagy bekebelezzük a másik embert, hanem hogy gazdagítsuk és növeljük őket. Nem mi magunkért, hanem önmagukért kell szeretni az embereket.
A háromságos szeretet arra kötelez bennünket, hogy kizárjuk életünkből, egyrészt a hatalomvágyat, és azt a kívánságot, hogy másokat leigázzunk, bekebelezzünk, másrészt a bekebelezettekre jellemző „gyengeség-vágyat” és gyávaságot.
Akár legbelsőbb személyes életünkről van szó, akár arról, hogy szabadságunkat különböző szinteken: a családban, a munkában, a közéletben gyakoroljuk, minden azon múlik, hogy ne értsük félre a szeretetet.
Hogy mit jelent szeretni, melyek a szeretet feltételei, következményei és velejárói azt az első Pünkösd alkalmával nekünk ajándékozott Szentlélektől tudhatjuk meg, ha hozzá fordulunk tanácsért, hiszen Jézus ígérete alapján: „az Igazság Lelke, majd elvezet titeket a teljes igazságra”(Jn 16, 12). Ennek köszönhető, ennek gyümölcse minden bizonnyal szent Pál apostolnak, a Szeretet himnusza, a korinthusiakhoz irt levélből, ami bizonyára mindannyiunk előtt ismerős.
Egyedül a Lélek ismeri isten titkát. Ő adja nekünk a segítséget ahhoz, hogy úgy éljünk, ahogyan Isten él, hogy megtanuljunk, úgy szeretni, ahogyan Isten szeret. Ez a legmagasabb létforma, amelyre hitünk szerint eljuthat az ember, ha legalább ajándékként elfogadja, és hajlandó érte megfizetni az „útvámot”: önmaga gyötrelemmel járó odaadását.
A mondottak alapján, azt hiszem most már jobban megértjük azt a szép szentháromságos köszöntési formát, amellyel a mai szentleckében Szent Pál a Korinthusiakhoz írt második levelét zárja: „Urunk Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!”(13,3). Vagy, ahogy Szent Pál nyomán, a szentmise bevezetőjében köszönti a pap a híveket: „A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal”.
Az apostol is, a pap is, a Krisztus által kiérdemelt üdvösség kegyelmét kívánja mindenkinek, továbbá az Atya szeretetét, ami ennek az üdvösségnek az oka, valamint a Szentlélek közösségét, aki a hívők szívébe árasztja a kegyelmet és a szeretetet, hogy így a hívők bekapcsolódjanak az Atya és a Fiú közösségébe.
Az ember így Krisztus közvetítésével lép be a szentháromságos élet, a benne élő három Személy szeretetközösségének ritmusába. De nem egyedül: a Szentháromsággal való személyes közösségét érvényre kell juttatnia embertársaival megélt kapcsolataiban: őszinte szeretetével békét kell sugároznia, egyetértést teremtenie és mindenkivel egységet alkotnia.
Elmélkedésünk folyamán igyekeztünk behatolni a Szentháromságos Egy Isten életének titkába. De talán minden fejtegetésnél jobban megértjük ezt az életet, ha rátekintünk olyan emberekre, akik Krisztus követésében élték ezt a csodát. Ilyen volt Assziszi Szent Ferenc atyánk is. Ott járt ő, mezítláb, egy szál rongyos habitusban, Umbria dombjain. Madaraknak prédikált, nappal, holddal, tűzzel, vízzel barátkozott. Átölelte a leprásokat, rámosolygott a szegényekre. Semmije sincs, és ezért minden az övé. Testén ott sajog és piroslik Jézus öt sebhelye. Örömmel várt barátja, „húgocskája'' a testi halálra. Jézus nyomán járni, az evangélium szerint élni: ez minden vágya. Ahol csak megjelent, az emberek szívében öröm fakadt és remény, szeretet és béke. És az ő lángja még most is ég.
Szent Ferenc követője, ferences volt Kolbe Szent Maximilián, aki az auschwitzi koncentrációs tábor poklában vállalta magára szeretetből egy másik fogoly halálítéletét. Meghalt éhen, szomjan, a hideg zárkában; de holtan is él, mert Jézushoz hasonult a halálban, hogy eljusson a feltámadásra (Fil 3,11).
Nem lehetünk mindnyájan Szent Ferencek, Szent Maximiliánok. De mi is élhetjük, megvalósíthatjuk a krisztusi szeretetet. Mert bennünk él és szeret az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése