Oldalak

szombat, június 24, 2017

Nem sántikálhatunk kétfelé… - Évközi 12. vasárnap

Szent Máté evangéliumát tanulmányozva könnyű felismerni, hogy megírása idején, az első század 70-es, 80-as éveiben, az evangélium hirdetése egészen más körülmények között történt már, mint Jézus napjaiban. Jézus tanítványai ekkor már régen nem csak Palesztinában, zsidók között hirdették a megváltás örömhírét, hanem messze földre, távoli országokba eljutva, sokféle nép és nemzet körében, más kulturális, társadalmi és politikai viszonyok között. 

Egy vonatkozásban azonban mit sem változott a helyzet: erre a korra éppúgy igaz, mint Jézus működésének idejére, hogy az evangéliumot hirdetni olykor veszélyes vállalkozás. Meg nem értéssel, gúnyolódással, zaklatással, üldöztetésekkel kell számolnia annak, aki terjeszti a keresztény hitet, sőt sokszor még az élete is kockán forog. Ez derül ki a Máté-evangélium 10. fejezetéből, ahonnan vettük a mai evangéliumi szakaszt is, és ahol arról olvashatunk, hogy, hogyan tanította, milyen tanácsokkal látta el Jézus a kiválasztott tizenkét tanítványt, mielőtt útra bocsátotta volna őket:
Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé... (10,16); helytartókhoz, királyokhoz hurcolnak benneteket... (18.) Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt... (22.) Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet... (26.).

Igen. Veszélyes vállalkozás volt, és az is maradt Jézus követése, Jézus tanításának hirdetése, az általa megalapított Isten országának az építése, de sajnos nem csak a távoli országokban lévő pogányok, vagy nem hívők között, hanem sokszor a közvetlen környezetünkben élő, magukat kereszténynek vallók, vagy a hitet felszínesen gyakorló, olykor templomba járók között is.
Más-más módon, de minden időben, tehát ma is ellenállással, gúnnyal, megvetéssel, üldözéssel kell számolnia annak, aki ezt az ügyet szolgálja, aki megpróbál az evangélium szerint élni. Aki megpróbálja az evangéliumi, a keresztény értékeket képviselni és védeni, mint amilyen a papi nőtlenség a katolikus egyházban, a házasságelőtti tisztaság, az özvegyi sors krisztusi tanítás szerinti megélése, a házasságban való hűség, a házasság felbonthatatlansága, a házasság intézménye, a férfi és nő mindhalálig tartó életszövetsége, a megfogamzott magzat joga az élethez, az idős és beteg ember joga a természetes halálhoz, az igazsághoz, a lelkiismereti szabadsághoz való jog stb.
Aki ma, ezen értékek mellett kiáll, mint ahogy tette korunk nagy pápája, Szent II. János Pál, vagy utóda Benedek pápa, illetve teszi azt a jelenlegi szentatya, Ferenc pápa és a többi elkötelezett, öntudatos keresztény, azt lemosolyogják, azt maradinak, konzervatívnak mondják.

Miért nem fogadja a világ kitörő örömmel Isten kinyújtott kezét, a megváltás felajánlott lehetőségét? Örök rejtély marad ez számunkra, csak sejthetjük az okát, de meg nem érthetjük.
Vajon örül-e a jég a nap melegének? Szereti-e a szikla a hasadékban növekvő fa gyökerét? A szikla nem akar termőtalajjá morzsolódni, a jég nem akar éltető, szomjat oltó, üde vízzé válni.

Nos, aki tanítvány akar lenni, annak mindezzel számolnia kell. Aki Jézus nyomába lép, nem diadalútra indul, hanem keresztet kap a vállára: „Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám” – jelenti ki Ő (38). Jézus mindezt világosan megmondja követőinek, nem köntörfalaz, nem csapja be őket. És a jézusi tanítást tolmácsoló evangélista sem, aki szemmel láthatóan egy csokorba gyűjtötte az erre vonatkozó jézusi mondásokat. Mert saját korának is szembesülnie kellett ezzel, és a keresztények minden nemzedékének.

Ha mindez így van, akkor tulajdonképpen meglepő, hogy mégis mindig vannak apostolok, evangélisták, tanítványok, Jézus-hirdetők és Jézus-követők. Azért, mert mindez csak az érem egyik oldala. Mert Jézus azt is mondja tanítványainak: Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, és aki elveszíti az életét értem, megtalálja azt. És mindig vannak és lesznek, akik elhiszik, sőt megtapasztalják ennek a kijelentésnek az igazát.
Mindig vannak és lesznek, akiket megnyugtatnak, sőt bátorítanak Jézus szavai: Ne féljetek tőlük! ... Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni… Nektek még a hajszálaitok is meg vannak számlálva a fejeteken… Aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van…

Különben is miért kellene félni az emberektől? Döntéseinket meg kérdőjelezhetik, lázíthatnak, háborgást kelthetnek, kinevethetnek, üldözhetnek, kifoszthatnak, bebörtönözhetnek, sőt meg is ölhetnek, még sem ez az igazán rossz, nem ettől kell félni, hanem attól: „aki a lelket is, a testet is a pokolba taszíthatja”.
A hívő ember bizonyos esetekben választásra kényszerül: az emberektől félve vagy megtagadja hitét és elveszti lelkét, vagy attól félve, hogy örökre elszakad Krisztustól, súlyos károkat vállal, sőt a halált is, és így biztosítja magának az örök életet. Az Isten iránti szeretet legnagyobb tette, a vértanúság, kötelező minden keresztény számára, amikor ennek elutasítása a hit megtagadását jelentené.

Jézus tehát nem vezeti félre követőit, nem hallgatja el a követésével együtt járó megpróbáltatásokat, de olyan ígéretei is vannak, amelyek miatt érdemes vállalkozni erre a nyilvánvalóan küzdelmes és nehéz útra. Ígéri a sérthetetlenséget, saját tanúságtételét az Atya előtt, és az élet, az örökélet megtalálását. Sérthetetlenséget és oltalmat ígér, de nem a testnek, hanem a léleknek…
Érdemes jobban odafigyelni az Úr Jézus példázatára. A verebekről nem azt mondja, hogy egy sem hull a földre közülük, hanem, hogy „Atyátok tudta nélkül” – nem történik ez.
A verebek a földre hullnak, mert ők csak testből állnak, mi azonban sokkal többet érünk a verebeknél, mert mi test és lélek vagyunk. Ha tehát Isten törődik a verebekkel, hogyne törődne velünk még sokkal jobban, hogyne mentené ki lelkünket a halál hatalmából?
Lehullhatunk, veszíthetünk, meg is hallhatunk, de az a részünk, amelyik Istennel érintkezik, nem hal meg, mert kapcsolatban marad az élet ősforrásával. Erre utal Jézus a mai Evangéliumban: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni”.
Ezen kívül azt is mondja, hogy maga akar kiállni tanítványai mellett az Atya előtt, megvallani őket, tanúsítani hűségüket, kitartásukat.

Olykor mi is üldözötten, gondoktól, szenvedésektől, meg nem értésektől gyötörten jövünk a templomba szentmisére, kiszolgáltatva a test ösztöneinek, gyengeségeinek, a világ és a gonosz szellemek erőinek. Ennek következtében időnként bukdácsolunk és elesünk, de nem akarunk a földön maradni, a bűnben fetrengeni.
Szabadulásért kiáltunk, mint Jeremiás próféta, de az Uram irgalmazz után a Dicsőség következik, majd pedig a Szent vagy, szent, és a szentáldozásban Istennel találkozva abba a mélységbe szállunk alá, ahol Krisztus legyőzte a bűnt és a halált, s fölragyogtatta a halhatatlan életet.
A felszínen, persze tovább folytatódik a küzdelem, a bűn és a kísértés világa újra és újra utánunk nyúl, de eleven tapasztalatunk lesz arról, hogy ahol eláradt a bűn, ott túláradt a kegyelem (Róm 5, 20).

Íme, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is - mondta egykor Isten a választott népnek, miután az élet törvényeit kihirdette Mózes által (MTörv 30,15). Ezt mondta Jézus által is Izraelben, így szólt Szent Máté evangéliuma által a nemzetekhez - és ezt mondja ma nekünk is.
Miként Jézus kortársai és Máté olvasói, mi is választhatunk: megvallhatjuk, vagy megtagadhatjuk Krisztust. De tudnunk kell, hogy nem sántikálhatunk kétfelé, csak az egyik úton járhatunk.

Az Esztelneki Madonna közben járására adja Isten, hogy az az út, amelyen járunk, az a Krisztus által járt és mutatott út legyen, amely az örök életbe, az örök boldogságba vezet mindannyiunkat.

Nincsenek megjegyzések: