Pünkösd napján a Szentlelket, a harmadik isteni Személyt ünnepeljük, aki valóságos Isten az Atyával és a Fiúval együtt.
Ő az, aki képes megerősíteni bennünket hitben és szeretetben, Ő ad erőt a tanúságtételre, Ő irányítja az Egyházat, és munkálja annak egységét.
De mit tudhatunk még Róla? S mi az Ő szerepe az ember, az emberiség életében? Ha röviden akarunk válaszolni a kérdésre, akkor azt kell mondanunk, hogy a világ és benne az ember “megszentelése”, s legnagyobb felemelkedése, létének beteljesülése, ami nem más, mint az Isten felé haladása, az Istennel való egyesülése, a Léleknek a műve, azaz csak a Szentlélek segítségével, elsősorban a szentségek által valósítható meg.
A hívő ember, aki a keresztségben titokzatos módon részesül Krisztus halálában és feltámadásában, megkapja a Szentlelket. A Szentlélek a keresztség által kezdi meg az ember megszentelésének művét: mindenekelőtt „megmossa” vagyis megtisztítja a bűntől és a kegyelem által „újjászületést” ad neki. A Krisztus által megváltott ember így új teremtmény lesz a Szentlélekben, új lelket kap tőle, a gyermekké fogadás lelkét. „Isten… Fia Lelkét árasztotta szívünkbe, aki őt így szólítja: Abba, Atya!”(Gal. 4,6).
A keresztség szentségében a Szentlélek önti a megkeresztelt emberbe az istengyermekség lelkét, és arra ösztönzi, hogy gyermeki bizalommal forduljon Istenhez, Atyának szólítsa és biztos legyen az örökbefogadásban. „Maga a Lélek tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk”(Rom 8,16).
A Szentlélek tevékenységének második állomását a bérmálás szentsége jelenti. Szt. Lukács beszámol arról, hogy a szamariaiak „csak megvoltak keresztelve az Úr Jézus nevére”, Péter és János ekkor „rájuk tették kezüket, s erre megkapták a Szentlelket” (ApCsel. 8,16). Ez történik minden hivővel a bérmáláskor.
A Szentlélek megújítja a bérmálkozó személyben kiáradását, megerősíti istengyermekségében, bátorságot ad a hit megvallására és segítséget a keresztény élet gyakorlásához. Klasszikus példája ennek az első Pünkösd, amikor a gyáva, félénk apostolok az utolsó vacsora termébe zárkózva várakoznak Krisztus ígéretének valóra válására, azaz a Szentlélek eljövetelére. Amikor leszáll rájuk a Szentlélek tüzes lángnyelvek alakjában, akkor bátorság tölti el őket, elpárolog a félelmük és bátran hirdetik Krisztus evangéliumát. Ezért a főtanács elé állítják őket, megbotozzák és szigorúan megtiltják, hogy a föltámadott Üdvözítőről beszéljenek. De, ők azt vallják, hogy nem hallgathatnak arról, amit láttak és hallottak, nekik inkább kell Istennek engedelmeskedni, mint az embereknek, s később a vértanúhalált is vállalják Krisztusért.
A Szentlélek azonban nem csupán a keresztségben és a bérmálásban működik, hanem minden szentségben, a bűnbánatban, éppúgy, mint a betegek kenetében, vagy a házasság és az egyházi rend szentségében. A keresztény életét, születésétől kezdve, titokzatos módon a Szentlélek tevékenysége öleli körül. A Szentlélek élteti, szenteli meg és teszi gyermekké a Fiúban.
Azonban tudnunk kell, hogy a szentségek kegyelmei nem automatikusan működnek. Nem törlik el az emberi jellem hibáit, nem semmisítik meg a temperamentumból adódó hiányosságokat, és nem pótolják saját erőfeszítéseinket. A szentségek felvétele után, továbbra is hitvány, félénk emberek maradhatunk, langyosak a hitben, továbbra is rabszolgái maradhatunk az emberi szempontok szerinti függőségeknek.
A szentségek a Szentlélek erejét csupán felajánlják nekünk, hogy a hit által szabadon elfogadhassuk azt. De sajnos el is utasíthatjuk ezt a kegyelmet, vagy semmibe vehetjük. A Szentlélek nagyon gyöngéden közeledik az emberhez, kényszer nélkül. Ahhoz közeledik, aki a szív csendjében várja az Ő jöttét. Ő csak akkor fog eljönni, ha várunk Rá, ha minden szavára odafigyelünk, és ha eltölt bennünket az a vágy, hogy Ő működjön az életünkben. Csak olyan mértékben fog eljönni hozzánk, amilyen mértékben megszületik szívünkben az Ő jelenléte és működése utáni vágy.
Az elsőáldozás alkalmával, illetve a bérmálás szentségének felvétele előtt az Egyház feltette nekünk a kérdést a keresztségben tett ígéretek megújítására: „hiszel-e a Szentlélekben, Urunkban és Éltetőnkben?”
Ahhoz, hogy ma tudatosan és őszintén válaszolhassunk erre a kérdésre, Isten előtt igazságban kell állnunk. Az alázat lelkületével tekintve életünket – ami az igazságban, a krisztusi áldozatos szeretetben való állhatatos kitartást jelenti.
Életvitelünket, magatartásunkat, mindennapjainkat szem előtt tartva, vajon nem kellene-e megkérdőjeleznünk a hitünket, hitünk őszinteségét, valódiságát, életképességét?
Tudom és tapasztaltam már, hogy nagyon kényes kérdés ez, hiszen minden templomba járó, minden megkeresztelt keresztény ember, aki anyakönyvi kivonattal tudja igazolni vallási hovatartozását, meg van győződve arról, hogy jó keresztény, jó katolikus, jó hívő ember… de vajon az életvitelünk, az emberekkel való kapcsolatunk is erről tanúskodik?
Milyen kicsiny lehet a hitünk, ha nem élünk a keresztség és a bérmálás szentségeinek kegyelmeivel. Milyen gyenge lehet a hitünk, ha a szentségek által nyújtott isteni segítséget nem használjuk fel annak érdekében, hogy megváltozzon, Istennek tetsző legyen az életünk.
Mi, akik már bérmálkoztunk megkaptuk a Szentlélek ajándékának teljességét a bérmálás szentségében, de vajon mi az, ami megváltozott az életünkben? Mennyivel lettünk jobbak, becsületesebbek, őszintébbek, egyházunkhoz és embertársainkhoz? Mennyire lettünk hűségesebbek a házasságban, tisztábbak a házasságra való felkészülésünkben? Mennyire lettünk a munkában elkötelezettebbek, mennyire lettünk komolyabbak mások becsületének és anyagi javainak a tiszteletben tartásában? Mennyire lettünk szóban és tettben Istent és embertársat szeretőbbek?
Keresztelésünkkor, ha gyermekként részesültünk a szentségben, nem voltunk tudatában annak a nagy átváltozásnak, mely bennünk végbement, nem voltunk tudatában annak, hogy az a mi újjászületésünk volt. A keresztségi fogadalmakat szüleink és kereszt szüleink tették a nevünkben.
De később, az elsőáldozáskor, s még inkább a bérmáláskor, vagy minden évben nagyszombat este a vízszenteléskor, amikor a keresztségi fogadalmakat megújítottuk, vajon egészen tudatosan mondtuk-e hogy Krisztust választjuk, hogy egészen Hozzá akarunk tartozni?
Válaszunkban az igazságra törekedve, tegyük fel magunknak gyakran ezt a kérdést: Mit kezdtem a Szentlélek kegyelmeivel, mit tettem magával a Szentlélekkel, akit mint kimondhatatlan ajándékot megkaptam?
A szentséget felvevő személy számára a szentség érvényes lehet, de hogy gyümölcsöző-e, hogy képes-e kifejteni hatását az életünkben, ez a két dolog nem ugyanazt jelenti.
A szentségfelvétel lehet érvényes és ennek ellenére lehetséges, hogy a hozzá fűződő kegyelmeket az ember nem kapja meg, mert nem nyitott rá, mert nem igényli igazából. Ami még rosszabb, a méltatlan szentségfelvétel által bűnt követhet el.
Például a bűnállapotában élő személy szentgyónást végez, elhallgatva azt, hogy a bűnállapotában él és azt nem is hajlandó felszámolni, és szentáldozáshoz is járul, mert karácsonykor, húsvétkor ez a szokás. Az ilyen ember súlyos bűnt, szentségtörést követ el.
A szentségek csak azok számára közvetítenek kegyelmet, akik nem állnak ellen annak. A Szentléleknek szüksége van a mi nyitottságunkra és belső hajlandóságunkra, közreműködésünkre, de tudnunk kell, hogy nem működik egyszerre a Szentlélek befogadása és a bűnös életvitel akarása is. Ő ott áll lelkünk ajtaja előtt és zörget, de hívatlanul nem tér be, főleg ha foglalt a lelkünk. Tehát a bűnhöz ragaszkodva be is zárkózhatunk Előtte, de a hit és az alázat által szélesre is tárhatjuk Előtte szívünk ajtaját, rajtunk áll, hogy mit akarunk.
Ha nem kellő hittel újítottuk meg keresztségi fogadalmunkat, ha nem öntudatos hittel vettük fel a bérmálás szentségét, ha nem fogtuk fel az esemény rendkívüli jelentőségét, hogy e szentség által a Szentlélek száll le ránk, akkor most, Pünkösd ünnepén jóvátehetjük ezt a mulasztást a nagyobb belső, lelki hozzáállásunk által.
Mert, bár a Szentlélek már jelen van világunkban, mégis mindig így kell imádkoznunk: „Jöjj, Szentlélek, töltsd be híveid szívét és gyullaszd fel bennük szereteted tüzét!”
A húsvét után ötven napra bekövetkezett Pünkösd nem egyetlen zárt epizód, hanem az Egyházban állandóan bekövetkező valóság. A Szentlélek már jelen van bennünk, megkereszteltekben, s még inkább megbérmáltakban, de pontosan jelenléte által ébreszti fel azt a vágyat bennük, hogy még nagyobb teljességgel fogadhassuk be Őt.
Szívünket maga a Szentlélek tágítja ki, hogy képesek legyünk befogadni Őt, aki osztogatja kegyelmi ajándékait az Egyházban. Őt, aki Krisztus titokzatos testének, az Egyháznak lelke, s minden tagot arra képesít, hogy a főnek, Krisztusnak nyomába szegődjék, és tanításának fényében élje meg, nem csak az ünnepeket, hanem a szürke hétköznapokat is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése