Szent Péter és Pál apostolok, – akiknek ma üli Egyházunk égi születésnapját – Néró császár uralkodása alatt szenvedtek vértanúhalált Rómában, a hagyomány szerint 67-ben. Péter apostolt a vatikáni domb melletti császári cirkuszban feszítették keresztre, mégpedig fejjel lefelé, saját kérésére, mert nem tartotta méltónak magát arra, hogy úgy haljon meg, mint Mestere, akit megtagadott, és holttestét a közeli Via Cornelia mentén helyezték egyszerű sírba. A népek apostolát, Szent Pált római polgár lévén karddal fejezték le és a városból a tengerpartra vezető ostiai út mentén temették el. Mindkettőjük sírja fölé Nagy Konstantin császár, hatalmas templomot, bazilikát emeltetett a IV. század elején.
Valahányszor a Hiszekegyet elimádkozzuk, megvalljuk, hogy hiszünk az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban. Ez nemcsak azt jelenti, hogy elfogadjuk az Egyházat, hogy hiszünk benne, hiszünk neki, mert egy, szent, katolikus és apostoli, hanem azt is jelenti, hogy mi ebben az Egyházban élünk. A hitünket itt éljük meg a 2000 éve alapított apostoli Egyházban, amely a mi anyánk, és amelynek vezetője a pápa ellenes hangulatot keltő, a pápát lemondásra felszólító, magukat „jó katolikusoknak” valló „firkászokkal” ellentétben ma is a hivatalosan megválasztott pápa, jelen esetben Ferenc pápa. Szent Péter utódja, a pápa által vezetett Egyházban élünk és éljük azt az életformát és tanítást, amit az Úr Jézus rábízott az apostolokra és azok utódaira és nem holmi önjelölt „egyház védőkre”.
A két apostolfejedelem Péter és Pál, ma erre tanít minket. Odateszik az életüket a szemünk elé: „Nézzétek meg egy kicsit, hogy mit is jelent az apostoli Egyház és ahhoz tartozni”. Ez a két élet egy napon fejeződött be Rómában, mégpedig vértanúsággal. De addigra Péter is, Pál is megtanulták, hogy azaz élet, ami a mennyek országáé, az új szövetségé – amit az Úr Krisztus megkötött Isten és ember között –, áldozatot kíván, és boldoggá teszi az embert, ha képes meghozni ezt az áldozatot.
Mert Péter is, Pál is a maga módján és körülményei között hívő ember, az Ószövetség hitét élő ember, amikor egyszer csak meghallja a Názáreti Jézus hívó szavát. Az egyik így, a másik úgy. Elsőnek Péterben születik meg a fölismerés: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!”(Mt 16,13-19)
Jó tudni, hogy miközben Péter meg a másik tizenegy tanítvány ott él a Názáreti Jézus körül és tanulják az apostolságot, Pál, aki még Saul, Jeruzsálemben, a mostani kategóriákban gondolkodva egyetemista, bibliai tanulmányokat folytat Gamáliel rabbi lábainál. S egyszer csak Jézus híre eljut Jeruzsálembe is. Nem tudjuk, hogy Saul ott volt-e akkor Jeruzsálemben, amikor az Urat megfeszítették. De hogy pünkösd után minden dühével és energiájával nekirontott a keresztényeknek, ezt saját vallomásából tudjuk. Jelen van akkor is, amikor Szent István diakónust megkövezik. El akarja tiporni ezt az „istentelen” társaságot, a születendő Egyházat. Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy az ember el tudja képzelni, Saul miként minősítette a Krisztus-követőket mindaddig, amíg a damaszkuszi úton meg nem hallja Jézus szavát: Te az én választott edényem leszel! És én megmutatom neked, mennyit fogsz a nevemért szenvedni!(Apcsel 9,15-16)
Péter és Pál apostol megszenvedett a hitéért. Megszenvedett az Egyházért. De megélték és bizonyítják mind a mai napig, hogy aki a katolikus Egyházban hisz, aki meghallja az Egyházban tanító Krisztusnak a hangját, közvetítői, a mindenkori pápa, püspökök és papok által, az nem a tanító embert követi, hanem azt, aki őt erre a feladatra kiválasztotta, aki őt meghívta, magát Krisztust, hiszen ő maga mondta, hogy aki titeket hallgat, az engem hallgat.
Az apostol fejedelmek életpéldája bizonyítja azt is, hogy akit az Úr kiválasztott annak el kellett hagynia mindent és mindenkit az Úr Krisztusért – ezt teszi, illetve próbálja tenni a mai kor meghívottja is, nap, mint nap –, s amikor küldöttként megszólal, nem önmagáról beszél, hanem a megfeszített Krisztusról. És aki engedi, azt a szentségekben kézen fogja és megpróbálja odavezetni a vőlegény-Krisztushoz. Ez az apostoli Egyház. Ezt Péter is, Pál is tökéletesen megélték.
A mai napon, amikor a nagy apostolokra emlékezünk, két dolgot kellene tőlük kérnünk. Az egyik, hogy imádkozzanak azért, hogy mi mindannyian tudjunk ragaszkodni az apostoli Anyaszentegyházhoz, merjünk hinni az apostoli Anyaszentegyházban, fogjuk föl, mit jelent ennek a mindenkori pápa által vezetett Egyháznak a gyermeke lenni.
Valahogy úgy, mint Szent Ferenc atyánk, aki, a következőképen vall Végrendeletében (7-10): „Azután egyházi rendjükre való tekintettel olyan határtalan bizalmat adott nekem az Úr és ad szüntelenül papjai iránt, kik a római Szentegyház szabályai szerint élnek, hogy még ha üldöznének, akkor is csak hozzájuk menekülnék… És úgy akarom tisztelni, szeretni és becsülni őket és a többieket, mint uraimat. És nem akarom észrevenni rajtuk a bűnt, mivel Isten Fiát szemlélem bennük, s ezért uraim ők. És ezt azért teszem, mert Isten magasságbeli Fiából testi szemeimmel itt e földön semmi mást nem látok, mint szentséges testét és szentséges vérét; ezt pedig ők érintik kezükkel és másoknak is ők szolgáltatják ki.”
Mély értelmű és elgondolkodtató szavak ezek, mindannyiunk számára. Érdemes lenne megfontolniuk azoknak is eme szavakat, akik a katolikus egyházon belül (?), úgy vélik, hogy nekik meg van minden joguk ahhoz, hogy kritizálják az aktuális pápát, lázítsanak ellene, lemondásra szólítsák föl. Nem tudom, erkölcsi életvitelük, krisztuskövető tanúságtevő életük jogosítja fel őket erre, vagy csak egyszerűen a nemrég megbukott nagy-figyelmeztetés táborának visszamaradt utolsó mohikánjai ők?
A másik dolog, amit kérnünk kellene az apostol fejedelmek közbenjárására, hogy akik a meghívást kapják, főleg azok, akiket ezekben a napokban szenteltek, vagy szentelnek diakónussá és pappá, illetve most indulnak el a szemináriumi vagy a kolostori élet felé, azokban legyen bátorság tanulni az apostolságot. Aminek lényegét Pál apostol röviden és velősen így foglalja össze: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek”(1 Kor 9,22). És az elvégzett munkáért, apostolkodásért járó jutalom Szent Pál szerint az, hogy része van abban a Krisztusban, aki meghívta őt, és akit hirdet.
Ez a legnehezebb az egészben, ennek észben tartása. Ezért kell imádkozni azokért, akik apostolként élnek az Egyházban, akár misszionáriusok, akár lelkipásztorok, akár püspökök, akár pápa, akár szerzetesek, hogy ezt el ne felejtsék! Segítsen ebben a ma ünnepelt két apostol. És abban is, hogy hálásak tudjunk lenni az Úr Jézusnak azért, hogy az apostoli Anyaszentegyháznak a tagjai lehetünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése