„A mennyből alászállott, élő kenyérnek” az ünnepe – Úrnapja

Úrnapja Krisztus Szent Testének és Vérének, „a mennyből alászállott, élő kenyérnek” az ünnepe, amely az Utolsó vacsorára emlékeztet, aminek keretében az Úr Jézus rendelkezése alapján Pál apostol szavaival élve, az Ő halálát hirdetjük, amíg újra el nem jön.

A szentmiseáldozatban, Jézus mindig étkül adja önmagát, „a mennyből alászállott, élő kenyér”- formájában, hogy általa egyre mélyebb és bensőségesebb kapcsolatba kerüljünk Vele és az Atyával „a Szentlélekben”.

Azonban, mindez csak a benne hívők számára valóság. Ugyanis amikor Jézus megalapítja az Eucharisztiát, az Oltáriszentséget. Nemcsak a maga személyében való hitet követeli meg, hanem valóságos vételét a Kenyérnek, amely Ő maga. Még világosabban fogalmazva: Ahhoz, hogy éljünk, szükséges ennünk az Emberfia testét, s innunk az Ő vérét, mert, ahogy Jézus fogalmaz az imént felolvasott evangéliumi szakaszban: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek”(Jn 6,53).

Hallgatói nem értették, hogy valójában miről beszél, amikor önmagát az élet kenyerének nevezte, és testét fogyasztandó ételnek, vagy igen és pontosan azért a fölindulás közöttük, mert képtelenségnek, kemény beszédnek, kannibalizmusnak tartják az egészet?

Amikor a "magyarázat" elmarad, és Jézus csak ismétli a Teste fizikai vételének szükségességét, akkor sokan elhagyják. A tanítványok is csak később, az utolsó vacsorán értik meg az Úr Jézus szavainak jelentését.

Valóban, a Krisztus-i tanítás alapján valami hihetetlen dolgot hirdet az Oltáriszentséggel kapcsolatosan a katolikus egyház. Egy, búzalisztből és vízből készült ostyáról állítja, Jézus szavai alapján, azt, hogy benne van Jézus Krisztus, az Élő Isten Fia. S mindez úgy, hogy az az ostya külsőleg semmit sem változik, s még az íze is ugyanaz marad.

Olyannyira meredek gondolat ez, hogy a nem katolikus keresztény egyházak is ezen a ponton már az emberi észre hallgatva mást állítanak, mint mi. Nevezetesen afféléket, hogy abban a kenyérben, csak a vétel pillanatában, vagy csak jelképesen van benne Jézus, mások egyenesen tagadják a szentségi jelenlétet. Pedig a Szentírásban feketén-fehéren áll, hogy Jézus az utolsó vacsorán azt mondta a kenyérre, hogy ez az én testem, s a borra: ez az én vérem. Vagy Szt. János evangéliumában: „A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital” (6,55).

Az ember törheti a fejét azon, hogy hogyan van benne Jézus, az Isten Fia abba az ostyában, a világteremtő Ura, egy picinyke anyagban. Megoldani az emberi ész fényénél ezt a kérdést nem lehet, csak hittel vallani, hogy azaz Isten, aki megteremtette a világot és megalkotta a világ törvényeit, megteheti azt, hogy a meglévő törvényeket félretéve abba a kicsiny anyagi valóságba költözzön egy erre felhatalmazott ember, a pap szavai által.

Ebben a hitben jártak előttünk jó példával a szentek, köztük IX. Szent Lajos francia király, akinek egy alkalommal jelentették, hogy a kápolnában miséző pap által felmutatott szent Ostyában megjelent az Úr Jézus, jöjjön és lássa. A szent király válasza, menjenek és lássák azok, akik nem hisznek, ő csoda nélkül is hiszi, hogy az Oltáriszentségben jelen van az örökön élő Krisztus.

Az Oltáriszentségben nem az a lényeg, hogy hogyan van benne Jézus, hanem az, hogy JELEN van, és ezt a Jézust magunkhoz vehetjük a szentáldozások alkalmával, vele találkozhatunk, vele egyesülhetünk, benne Őt imádhatjuk.

Jézus nem véletlenül kötötte a vele való találkozást, a vele való egyesülést, egy étkezési formához. Mert gondoljunk arra, hogy az Oltáriszentséget magunkhoz véve az a piciny ostya felszívódik szervezetünkben, s annak minden tagjába. Lélekben is így itatódik be a szentáldozás által az Isten Fia lényünk minden egyes részébe.

Így, az oltáriszentség vételekor Istennel és Istenen keresztül egymással egyesülünk, ahogy Pál apostol fogalmaz a szentleckében „mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mert mindnyájan egy kenyérből részesülünk”(1 Kor 10,17). Éppen ezért a szentáldozásban nincs helye a szeretetlenségnek, a megoszlásnak, a haragtartásnak, gyűlöletnek, a bűnnek.

A Szentáldozás gyümölcse, hogy egyesülök Krisztussal, ez pedig elválaszt a bűntől, és összekapcsol a többiekkel, ezáltal létrehozza a Krisztus által alapított Egyház közösségét, amelynek élén a pápa áll. A mindenkori pápához való tartozásom, jelen esetben Ferenc pápának az elfogadása biztosítéka annak, hogy egységben vagyok a Római Katolikus Egyházzal, s annak minden egyes tagjával.

Ha ez az egység hiányzik, bármilyen okból kifolyólag (ha súlyos bűn terheli lelkemet, ha más valláshoz tartozom, ha életállapotom nem az Egyház szándéka szerinti, ha az Egyház hitigazságait kétségbe vonom…), nem járulhatok szentáldozáshoz.

Természetesen, mint a többi hat szentség, az Oltáriszentség sem működik magától. Szükséges a mi beleegyezésünk, akaratunk, hogy mi is akarjuk azt, ami történni fog: a Jézussal való találkozásban. A vele való találkozásra föl kell készülni. Enélkül könnyen automatizmussá, és szürke, megszokott cselekedetté válhatnak áldozásaink.

De a másik végletbe sem szabad esni. Mégpedig abba, hogy olyan méltatlannak tartjuk magunkat az Oltáriszentség vételére, hogy alig merünk megáldozni.

Viszont a legtöbb esetben nem is az előbbi kettővel van a baj, hanem a közömbösséggel. A legtöbbször egészen egyszerűen azért nem áldoznak sokan, mert föl sem fogják azt, hogy micsoda nagy ajándéktól fosszák meg magukat, ha távol maradnak az szentáldozástól.

Bár mi katolikusok is teljesen különbözünk egymástól: korban, nemben, különbözőek a szociális helyzetünk, és vérmérsékletünk, stb. de egy dologban mindannyian egyformák vagyunk. Mindannyian egyformán ugyanarra az éltető kenyérre szorulunk: mindannyiuknak ugyanabból a kenyérből kell ennünk, ha „érezni” akarjuk magunk között a krisztusi élet lüktetését, a szőlőtő vesszőkbe áramló éltető nedvét.

A mai ünnepen gondolkodjunk el azon. hogy a mi életünkben milyen helyet foglal el az Oltáriszentség. Valóban úgy tekintünk rá, mint az Istennel való találkozásra, mint az élet kenyerére, amiből táplálkozva erőt meríthetünk, vagy az egészet fölöslegesnek tartjuk, közömbös a mi számunkra? Az Oltáriszentség erőforrás. Hogyan tapasztaljuk meg életünkben Isten erejét? A lelki-írók azt mondják, hogy a szentmise csúcs és forrás. Hitünk csúcspontja a Jézussal való találkozás? Fontos lenne, hogy ebből merítsünk erőt a hétköznapok küzdelmeihez.

Érdemes elgondolkodnunk azon is, hogy a keresztények ezreinek adott ez a Kenyér erőt a vértanúsághoz, millióinak a hitvalló és az Atya szeretetére mutató krisztusi – keresztény élethez. Higgyük el Testvéreim, hogy Nekünk is valódi erőt ad ez az igazi étel és ital, aki Maga Jézus Krisztus, ha megtisztult lélekkel és öntudatos hittel közeledünk hozzá, egyesülünk vele!

A mai ünnepen imáinkban ne feledkezzünk meg hálát adni Istennek ezért a nagyszerű ajándékáért, melyet semmilyen emberi hatalom és tudás nem tud pótolni: azért, hogy az Isten mindig velünk van, hogy az Oltáriszentség által úgy éltet bennünket, és segít bő termést hozni, mint a szőlővesszőt a szőlőtő. Ámen