„Sok zsidó jött akkor Máriához és Mártához. Látták, amit Jézus tett, és hittek benne.” (Evangéliumi szakasz Jn 11, 1-45) Sokan hisznek Jézus csodái láttán, mások, akik ugyanúgy megtapasztalják a csodát, nem hisznek. Még közvetlen követői közül is egyesek, mint pl. Júdás, hitetlenek. A csodás kenyérszaporítás és az Eucharisztia megígérése után (Jn 6, 60-65) Jézus kijelenti: „vannak köztetek, akik nem hisznek”. És János megjegyzi: „Jézus kezdettől fogva tudta, kik azok, akik nem hisznek, és ki fogja őt elárulni.”
Ha összeszámolnánk a mai evangéliumi szakaszban szereplő hit és a hittel kapcsolatos szavakat, akkor 7 ilyen szót találnánk. Ennek kapcsán érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a Szentírás mit is ért a hit szó alatt.
A Szentírásnak hitről szóló tanításában, a hit egyik jelentése a „a ránk bízott kincs” (2Tim 1,13), itt az Isten által kinyilatkoztatott, az ember tudomására adott természetfeletti igazságok halmazáról, összességéről van szó. Ebben az értelemben a hit leginkább ezeknek az igazságoknak az ismeretét jelenti. Természetesen – bár a hitnek e kiinduló pontja elengedhetetlenül szükséges, ennek elsajátítását szolgálják a hittan felkészítők – a szónak ez a szűkebb jelentése nem kielégítő számunkra, hiszen „még a gonosz lelkek is hisznek”(Jakab 2,19), de nem engedelmeskednek Istennek.
Egy másik Szentírás-adta jelentése a hit szónak: a „hit engedelmesség"(Róm 1,5). Ebben az értelemben használva a hit az isteni igazságnak olyan ismeretét jelenti, amely engedelmességre szólít, amit Szent Jakab apostol így fogalmaz meg: „a hit, ha tettek nem származnak belőle, magában holt dolog”(2,17) – vagyis ha nem élünk hitünk szerint, ha a hit nem hatja át mindennapi életünket, döntéseinket és cselekedeteinket akkor az egész vallásosságunk „annyit ér, mint döglött lovon a patkó”.
A harmadik és talán legjellemzőbb jelentése a hit szónak a Szentírásban a bizalomként való használata. Az egész Jézus-i üzenet alapvető mondanivalója, hogy bíznunk kell benne és az Atyában: „Ha tehát a mezőn a füvet, amely ma zöldell, holnap a kemencébe kerül, Isten így öltözteti, mennyivel inkább titeket, kishitűek. … ne nyugtalankodjatok. Mert… Atyátok tudja, hogy mire van szükségetek… Ti inkább az Isten országát keressétek, és ezeket megkapjátok hozzá”(Lk 12,28).
Azonban ennek az alapvető hitnek és Istenbe vetett bizalomnak nem csak keresztény életünk kezdetén, vagy megtérésünk pillanatában kell, hogy meg legyen, hanem hétköznapi életünkben is működnie kell, hisz ettől lesz a keresztény ember élete más, mint a többié, még a megpróbáltatás, a nehézségek idején is.
Az a fajta hit, amelyre Jézus meghív minket, nem egyéb, mint hit Isten jóságában, Isten erejében, Isten igazságosságában, és legfőképpen hit Isten mindegyikünk iránt való személyes szeretetében, életünk minden területén és minden szükségünkben. Olyan önátadásra, ráhagyatkozásra hív bennünket, amely csak akkor lehetséges, ha személyében ismerjük az Istent. És akkor ez a hit olyan, mint a sokat szenvedett, nagy megrázkódtatásokon átment Jób pátriárka hite volt, amikor ki merte mondani: akkor is bízom Istenben, ha „akár megöl is”(Jób 13,15), mert megtapasztalta szenvedésében, hogy Isten komolyan veszi őt, szóba áll vele, gondját viseli.
Mindenesetre a Szentírás egyértelműen úgy mutatja be a hitet, mint mentőkötelet, amely Istenhez kapcsol minket. A hit az, ami bevezet minket az Istennel való kapcsolatba, táplálja és mélyíti ezt a kapcsolatot. Amilyen fontos a mélytengeri búvár számára az oxigénvezeték, olyan létfontosságú számunkra a hit a kiegyensúlyozott keresztény élethez.
Éppen ezért a hit a mi életünkben a legfőbb jó. Nélküle nincs semmi isteni bennünk. Ha nincs hitünk, megmaradunk a bűnben, a hitetlenségben, Isten nem ismerésében, elmerülve az élet céltalanságában, értelmetlenségében. És ha céltalan, értelmetlen az élet, akkor a nagy megpróbáltatásokból, szenvedésekből, csalódásokból egyedüli kivezető útnak az öngyilkosság látszik. Hány és hány példát idézhetnénk ezzel kapcsolatosan…
A hittel ellenben elkezdünk létezni, értelmet kap emberi életünk. A hit kitárja előttünk az isteni életet s közösséget teremt az Úrral, szoros egységbe kapcsol Istennel, aki Atya, Fiú és Szentlélek. Viszont ha jó kapcsolatban vagyunk a háromszemélyű egy Istennel, akkor feltétlenül jó viszonyban leszünk, kell, hogy legyünk embertársainkkal is. Hasonlattal élve: amikor a kerék küllői jól illenek a kerékagyba és az abroncsba, akkor egymáshoz viszonyítva is helyes helyzetben lesznek.
Azt is elmondhatjuk, hogy a hit az az út, amelyen keresztül az isteni erő, a természetfeletti segítség árad ki életünkbe és a világba. Az evangéliumokban Jézus gyakran utal arra, hogy a belé, illetve az Atyába vetett hit volt az, ami lehetővé tette, hogy csodát vigyen végbe az emberek között: egy alkalommal, amikor „utánament két vak, ezt kiáltozva: "Dávid fia, könyörülj rajtunk!" Amikor a házba érkezett, a vakok bementek hozzá. Jézus megkérdezte tőlük: "Hiszitek, hogy meg tudom tenni?" "Igen, Uram!" - felelték. Erre megérintette a szemüket, és így szólt: "Legyen hitetek szerint!" Nyomban megnyílt a szemük” (Mt 9, 27-30). Vagy a mai evangéliumban mondja: ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét! És mivel a testvérpár hit Jézusban, a negyednapos halott kijött a sírból, életre kelt.
Az Úr Jézus azt is hangoztatta, hogy a viszonylag csekély hit is nagy erőket tud megmozgatni: „Bizony mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a hegynek itt: Menj innét oda! - odamegy, s nem lesz nektek semmi sem lehetetlen (Mt 17,20).
Természetesen Jézus nem arra gondolt, hogy Palesztina földrajzát át kellene rendezni hallgatóinak. Azt szerette volna megértetni tanítványaival, követőivel, hogy egy kevés hit is képes nagy dolgokra, ha azt szeretetteljes imádságban és tettben alkalmazzuk.
Ha igaz mindaz, amit eddig mondottunk – márpedig igaz, akkor miért van az, merül föl bennünk a kérdés, hogy időnként úgy érezzük, hogy Isten nem törődik velünk, az Úr nem szól hozzánk, nem hallgatja meg az imánkat, néma lett. Isten úgynevezett elnémulása, a lelki szárazság vagy a kietlenség, nagy nehézségeket okozhat, sőt az Istennel való perlekedés lehet a következménye, még az öntudatos keresztény ember életében is.
Richard Rohr, a korunk ferences lelki írója állítja, hogy: „Az embernek szemmel láthatólag szembe kell szállnia és meg kell küzdenie valamivel, mielőtt komolyan vehetné azt – hogy felfedezhesse, mire van szüksége igazán, mit akar valójában. Az olyan emberekben, akik sosem lázadtak a vallás, a bűntudat, a szülők, az igazságtalanság, a barátok, a házastárs vagy a törvények ellen, rendszerint ezekben az emberekben nincs mély és szabad „tisztelet” ezek hatalma és fontossága iránt.”
Épen ezért az igazán hívők gyakran érezték a hitnek ezt a szemrehányó elkeseredését. Sőt az őszinte keresztények ki is mondták. Bepanaszolták Istenüket Istenük előtt. Példa erre az emberiség legszebb és legértékesebb imái, a zsoltárok közül jó néhány. – Istent, aki kicsalogat minket végtelenségébe, és ismét visszavet teremtményi szűkösségünkbe. – Istent, aki kötelez minket, hogy beszéljünk hozzá. És ha felemeljük szavunkat, akkor hallgat és nem ad feleletet. – Vele való viszonyunk lidérces álomnak tűnik olykor: Valami elérhetetlen felé futunk – s minél jobban szaladunk, annál hosszabb előttünk az út. – Istenünk mindig jelen van, csak éppen akkor nem, amikor a leginkább szükségünk lenne rá, gondoljuk olykor. Az események úgy peregnek le, mintha könyörgő kérésünk nem találna meghallgatásra. – S talán a legfájóbb az amikor látnunk kell, hogyan hányja-veti a kín, félelem, rémület és kétségbeesés tengere azokat az embereket, akiket szívből szeretünk, akikért hívőn imádkozunk.
A hit, nem azt jelenti, hogy minden kérdésre meg tudunk válaszolni és minden nehézség megoldódik körülöttünk és minden megpróbáltatás megszűnik életünkben. A mély, Istenbe vetett hit azt jelenti, hogy erőnk és bátorságunk van tovább menni akkor is, ha a választ nem ismerjük, hanem csak homályos sejtés vezet, hogy egyszer majd megvilágosodik minden, ahogy Jézus ígérte a mai evangéliumi szakaszban, egyszer majd meglátjuk Isten dicsőségét. A hit olyan élet-magatartás, amelyet csak nagyon lassan, sok válság, megpróbáltatás, szenvedés árán tudunk elnyerni.
Bizonyára ismerős előttünk az idős Ábrahám története, akit Isten arra szólít fel, hogy áldozza fel gyermekét, Izsákot, aki egyetlen reménysége volt öreg korában, akiről azt gondolta, hogy majd gondoskodik róla öreg napjaiban. Ábrahám kiállja a kemény próbát. S mivel a teljesen kilátástalan helyzetben, miközben minden porcikája tiltakozik ellene, mégis kész volt feláldozni gyermekét, s „nem kételkedett hitetlenül Isten ígéretében", miszerint nagy néppé teszi őt, ezért visszakapja fiát. Megvagyok győződve róla, hogy, ha nem lett volna kész ezt a lépést megtenni, nem lett volna hajlandó lemondani fiáról, akkor nem így, de más körülmények között veszítette volna el. De mert vakon bízott Isten gondviselő jóságában, volt, aki gondoskodjon róla öreg napjaiban.
A mai evangéliumi szakasz, s az imént idézett Ábrahám története meg kell értesse velünk, hogy Isten nem a halálunkat akarja, hanem életünket és kibontakozásunkat, boldogulásunkat.
Hitünk próbája arra szolgálhat, hogy Isten - ismeretünket elmélyítse, és szeretetünket tökéletesítse. Mária és Márta, valamint Ábrahám próbatétele, arra akarja felhívni a figyelmünket, hogy Isten a látszólag hihetetlenül nehéz kihívásokban is a mi oldalunkon áll.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése