Szent Máté evangélista az imént felolvasott evangéliumi szakaszt egy ószövetségi szentírási résszel kezdi. Ez az ő evangéliumában gyakori jelenség, gyakran utal az ószövetségi írások beteljesülésére. Most épp arra a részre utal, melyet teljes terjedelmében Izajás prófétától hallottunk az első olvasmányban. A hallott Izajás-i rész egyértelműen az eljövendő Messiásra, Krisztusra vonatkozó jövendölés. Emberi képekkel és emberi szavakkal hirdeti a próféta: a Messiás mindenki szabadítója lesz, s hamarosan eljön.
Mitől szabadít meg a Messiás? Az emberi lét legfélelmetesebb problémájától, a bűntől, melynek következménye a halál. Az a halál, amely a földi élet végében az értelmetlen pusztulást, a folytatás nélküli semmibe hullást látja, s ennek következtében földi életének mindennapjai is „sötétségben, a halál árnyékában” telnek. Megszabadít, mert "a nép, amely sötétségben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál árnyékában laknak, azoknak nagy világosság támad"- és ez a világosság nagy ujjongással és kitörő örömmel tölti el a népet, mert a Messiás „terhes igáját, a vállára nehezedő rudat, sanyargatója botját összetöri”(Iz 8,23 – 9,3) – s az értelmetlen lét sötétségét megszünteti.
Jézusnak a Jordán folyóban való megkeresztelkedése után, a Galileába történő visszatérése az a pillanat, amikor ez a rég várt világosság felragyog. Amikor Jézus a Szentlélektől eltelve tanítani kezd, beteljesedik az Írás, a prófétai jövendölés valóra válik.
A galileai határvidéken, ahol pogányok, peremhelyzetűek és idegenek útjai keresztezik egymást már felvirradt az Isten országa.
E vidék lakóinak rossz híre volt a magukat igazaknak tartó zsidók között: véleményük szerint semmi jó sem jöhet Galileából. És mégis, Izajás éppen nekik hirdette a messiási fényt, Emánuelt (velünk az Isten). Most Jézus is hozzájuk fordul, az "örömhír-hozó", aki békét ígér, jó hírt hoz, és üdvösséget hirdet.
Jézus tanításának kezdőmondata azonos Keresztelő Szent Jánoséval "Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!"(Mt 4,12-23). Keresztelő János egy különleges személy, az üdvtörténetben az Ószövetség végén és az Újszövetség kezdetén áll, egy határvonalon. S hogy Jézus és János igehirdetése azonos, utal arra, hogy amit Jézus mond, az szerves folytatása az üdvtörténetnek, s amit János tett, az mindenestől utalás Jézusra, a Messiásra.
Keresztelő János bebörtönzésével a próféták ideje véget ért. Isten üdvösségterve szerint neki csökkennie kellett, hogy Valaki növekedhessék. Jézus csaknem mindvégig hallgatott, addig a pillanatig, amíg a börtön ajtói bezárultak a pusztába kiáltó tekintélyt parancsoló hangja mögött. Most elérkezett az ő ideje, hogy beszéljen, és Isten országát hirdesse.
"Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!" - Ebben a mondatban benne van, hogy hogyan léphetünk az üdvtörténet új és végső korszakába, Isten országába: a megtéréssel.
Megtérés. E szó hallatán sokan arra gondolnak, hogy a megtérés egy látványos jelenség, amikor egy hitetlen felnőtt emberből hívő lesz, mint ahogy Pál apostol is megtért látványos módon, a damaszkuszi úton. Kevesen gondolnak arra, hogy a megtérés minden Krisztus-hívő ember sírig tartó feladata, s kötelessége.
A megtérés ebben az esetben nem a felnőtt ember látványos hívővé válását jelenti, de nem is egy rossz szokás, bűn elhagyását csupán, hanem egész életünk megváltoztatását. Ezt azonban nem külsőleg, hanem belsőleg kell elképzelnünk: a szív, az értelem, a gondolkodás, az akarat, az érzelmek átrendezését.
A megtérés a gondolkodásmód megváltozását, valamint a magatartásforma kifelé is megjelenő változását jelenti. A megtérés folyamatában bekövetkezik az elfordulás a rossztól, és az odafordulás Isten felé. Az elfordulás a rossztól nem csupán azt jelenti, hogy magától a bűntől fordul el az ember, de annak forrásától is, ami nem más, mint a hamis, rendetlen önszeretet.
Ezért a megtérés nem egy alkalomra szól, amit egyetlen egyszer az emberi élet során le lehetne tudni. A megtérés egész földi életünkre szól, mert egész földi életünkben megvan bennünk a bűnre való hajlam, amely nem más, mint az önzés.
A bűn az önzés, amikor önerőnkből, vagy Isten nélküli erőforrásból akarunk élni, ami képtelenség, hiszen létünk minden pillanatát ajándékba kapjuk Valakitől. Ezért a megtérésben életünk végéig tudatosítanunk kell: Istennek, az ő szeretetének köszönhetünk mindent, ezért mindenestől feléje kell fordulnunk. Tehát a megtérés egész életünk megváltoztatása, Isten felé fordítása, mert felismerjük, hogy emberhez méltó életet és boldogságot egyedül csak Isten adhat.
Ez az élet és boldogság pedig nem más, mint az Isten Országa, az evangélium, az örömhír, amelyről Jézus beszél. Az örömhír, amely legszebben Szt. János evangéliumában van megfogalmazva: "úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen”(Jn 3,16).
Jézus Krisztus nemcsak hirdeti, hanem földi életében maximálisan megéli Isten Országát. Azt az Isten Országát, amely Isten és ember érett, partneri szeretetközössége. Atyának szólítjuk Istent ebben a kapcsolatban, aki felemel magához minket, embereket és megistenít Jézus Krisztusban.
Ez a szó, hogy Atya, amelynek Jézus ajkáról elhangzó arám eredetije az Abba, sok vitára adott alkalmat a bibliakutatók számára. Sokáig tartotta magát az a vélemény, hogy a kisgyerekek szólították így szüleiket. Viszont van egy vélemény mely szerint ezt a megszólítást, csak a felnőttkort elért gyermekek használhatták szüleik felé. Ez is utal arra, hogy ha mi Istent Abbának, azaz Atyának szólítjuk, ezt csak egy érett, felnőtt szeretetközösségben tehetjük meg.
Amikor Jézus ezekről beszél a hallgatóság értetlenkedik, sőt megbotránkozik. Azért, mert hallgatóságából sokan még kisgyerekként viszonyulnak Istenhez: rászorulnak arra, hogy Isten parancsolgasson nekik, mindent részletesen adjon a tudomásukra, mint a kisgyereknek.
Abban a kapcsolatban, melyet Jézus mutat, már nincs helye a parancsolgatásnak. Jézus, mint ember teljesen Istenre bízza magát, ahogy megvallja: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott”(Jn 4,34).
Isten Jézus földi életében úgy van jelen, mint eledel, mint étel, amellyel kapcsolatban nem kell parancsolni az embernek, hogy vegye magához: a legtermészetesebb, hogy az ember az eledelt elfogyasztja az életben maradás miatt.
Sajnos sokan megelégednek istenkapcsolatukban a felszínnel, a külső vallási cselekedetekkel, a parancsolgatós istenképpel, a Tíz-parancs betartásával, ami tulajdonképpen nem rossz, de még nem teszi az embert Krisztus-követővé, kereszténnyé, hiszen a Tíz-parancs nem az Újszövetség tanítása, hanem az Ószövetségé, amit ugyan Jézus nem vetett el, de beteljesített a szeretet főparancsának meghirdetésével.
Nyilvános működésének kezdetén Jézus azt hirdette: Isten Országába az léphet be, aki bűnbánatot tart és megtér. A megtérésre egész életünk folyamán szükségünk van. Állandóan építenünk kell lelkünkben Isten országát, mégpedig hitből fakadó imádsággal, az egyetértésből fakadó testvéri szeretettel és az apostolokhoz hasonlóan, Krisztus hűséges követésével.
Valahányszor Jézus az Apostolokat megfeddte, az majdnem mindig a kishitűségük miatt történt. Jézus gyakran a szemükre vetette, hogy nem, vagy túl kevéssé hisznek.
Sajátos evangéliumi ellentmondást vehetünk itt észre: éppen az Apostoloknak – akik Jézust követték, akik hittek Benne – rója fel Jézus, hogy nincsen hitük, és ezt igen gyakran teszi. Jézus célja az Apostolok hitének megkérdőjelezésével az volt, hogy megtérjenek, megerősödjenek és elmélyüljenek a hitben.
Krisztus mai követőinek, vagyis nekünk is szükségünk van arra, hogy időnként megkérdőjelezzük saját hitünket, hitből fakadó életünket. Ne legyünk annyira biztosak abban, hogy egyedül mi csináljuk jól, hogy egyedül mi éljük helyesen a krisztusi tanítást, míg a hitvestársnál, a gyerekeinknél, a szomszédnál, a munkatársnál hiányosságokat, felszínességeket fedezünk fel.
Vajon a mi mindennapi életünk tényleg arról tanúskodik, hogy valóban, szívünk-lelkünk mélyéből hiszünk Istenben? Életvitelünk, magatartásunk, cselekedeteink és szavaink arról tanúskodnak, hogy Krisztus tanítását komolyan vesszük? Gondolkodásunkat, döntéseinket tényleg Krisztus Urunk világossága hatja át?
El kell jutnunk arra a meggyőződésre, hogy hitünknek állandóan növekednie kell, hogy amit ma elértünk, holnap már kevés lesz. A hitéletben nincs megállás, kikapcsolódás, vakációzás, ha valóban hiszünk, akkor annak összhangban kell lennie minden napi életünkkel, akkor az, tetten érhető kell legyen az embertársainkkal való kapcsolatunkban, velük folytatott beszédünkben, róluk alkotott véleményünkben. Kereszténynek lenni ugyanis nem más, mint Krisztust hordozni, őt élni, róla tanúskodni a világban.
Ne elégedjünk meg a felszínes hittel, a kisgyermeki istenkapcsolattal, amely az emberi felelősséget megszünteti, s azért tűnik könnyebbnek. Törekedjünk a megtérésre, a felnőtt Isten-ember szeretet-kapcsolatra, amelyben teljes emberi szabadsággal és felelősség tudattal szólíthatjuk Istent Abbának, azaz Atyánknak, Aki nem csak a mennyekben van, hanem a saját életünkben is jelen akar lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése