Római Riportok - 2017. január 29.

Nem a szegénység az érdem, s nem a gazdagság a bűn. – Évközi 4.vasárnap (Evangélium Mt 5, 1-12)

Nyolc-boldogság hegye - fr. Szilveszter archívuma

Azt hiszem, hogyha valakinek most hirtelen meg kellene fogalmaznia életének, és boldogságának lényegét, nagyon meglepődne azon, hogy mit is mondjon?

Az Úr Jézus a mai evangéliumi szakaszban csodálatos rálátással elmondja nekünk az Ő életének és boldogságának lényegét. Mintha csak egy képet festene magáról, és azt mondaná: „Nézd! Ilyen az én arcom! Ilyen vagyok, mert én vagyok a szeretet, és minden a szeretethez kapcsolódik. Én vagyok Isten, aki boldog, és én erre a boldogságra teremtettelek téged!"

Ha Isten a boldogságra teremtett, akkor miért nem vagyunk boldogok – merül fel bennünk a kérdés?

Talán azért, mert nekünk ez a kép, amelyet Jézus magáról a nyolc boldogságban megfestett, nem tetszik! Nem elég evilági. Nincs benne erő, hatalom és pompa.

De ez a kép, amit ő mutat, nem torzul el. Mindig világos és tiszta, mert kívül is, és belül is egyformán jó. Ezt a képet ajánlja nekünk is. De nem kényszerit ennek az elfogadására, mert szeret bennünket. Így szabad akaratot adott nekünk, hogy mi szabadon választhassuk azt a jót, amit ő nyújt nekünk.

A boldogság fogalmát már az Ószövetség is ismerte. Boldognak tartották azt az embert, aki életét a bölcsességnek megfelelően rendezte be; aki egyedül az Istenben bízott; aki megtartotta a törvényt, s ez által elnyerte bűnei bocsánatát. Az Úr Jézus azonban merőben más dologhoz köti a boldogságot. Tanítása szerint az a boldog, aki hittel fogadja tanítását, melyet a nyolc boldogságban foglal össze. De Krisztus kinyilatkoztatásának elfogadása még nem a tökéletesség. A tökéletesség ott kezdődik, amikor az ember, életre váltja a Krisztus által meghirdetett kinyilatkoztatást.

A nyolc boldogságot olvasva felkeltheti figyelmünket az ígéretek megfogalmazása: "mert ők vigasztalást nyernek... mert nekik is irgalmaznak" Felmerül a kérdés: kitől nyernek vigasztalást, ki irgalmaz nekik? Szent Máté evangélista – zsidó ember lévén – ösztönösen kerülte Isten nevének kiejtését, leírását. Helyette ilyen körülírást használt. Mi ezért nyugodtan behelyettesíthetjük ezekre a helyekre Isten nevét: Isten megvigasztalja őket... Isten nekik is irgalmaz.

Így tekintve a szöveget már igazán komoly ígéreteket kap a lélekben szegény, a szomorkodó, a szelíd és még sorolhatnám tovább milyen ember.

Érdemes odafigyelnünk arra is, hogy az Úr Jézus nem evilági jutalmat és boldogságot ígér, mint más világmegváltók, ugyanakkor nem is tolja ki a jutalmazás és boldogság idejét a túlvilágra, kárpótlásul a földi életben elszenvedett gyötrelmekért, nem azt mondja: boldogok lesztek, hanem hogy boldogok vagytok, itt és most, szenvedésetek és üldöztetésetek közepette.

Végül is az általa kijelentett boldogság nem ígéret, hanem tény, s abban áll, hogy ezekben a helyzetekben, állapotokban és körülményekben Vele találkozhatunk és Ővele azonosulhatunk.

Ő maga az Isten országa, a lélekben szegények minden mást felülmúló gazdagsága, ő Isten vigasztalása, igazsága, irgalmassága és békessége, benne látjuk meg Istent, általa és vele leszünk az Atya gyermekeivé és uralkodunk az egész teremtésen, ő maga a jutalom, s vele lenni a boldogság. Senki és semmi be nem töltheti szívünk eszeveszett vágyakozását a boldogság után, csak Ő.

Ami a legmegdöbbentőbb a nyolc boldogságban, az az, hogy minden olyant boldogságnak nevez, ami emberi szempontból nézve nyomorúság, szerencsétlenség. Ez már Jézus idejében, mikor elhangzott, már akkor megdöbbenést keltett. Hiszen azt tartották a jámbor zsidók, hogy a jólét, az öröm, a gazdagság az Isten áldása. Jézus pedig pont az ellenkezőjét mondja Isten áldásának, az ő értékítélete egészen más, mint az emberekké.

Ha komolyan belegondolunk, akkor a nyolc boldogság a sikerre, hatalomra, pénzre, gazdagságra, kényelemre éhes világban megütközést kelt, mert a sikertelen, kisemmizett, szegény embert nevezi boldognak.

Ebben is megnyilvánul az, hogy az Isten útjai nem azonosak az ember útjaival, s az Isten gondolatai nem azonosak az ember gondolataival. Amit Szent Páltól hallottunk a szentleckében: „Ami a világ előtt alacsonyrendű és megvetendő, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik látszanak valaminek. Így senki nem dicsekedhet Isten előtt"(’ Kor 1,27-29)

A nyolc boldogság nem egy erkölcsi előírás, nem a tízparancsolat újszövetségi változata, melyből tetszés szerint csipegetni lehet, hogy ezt megtartom, ezt meg nem, mert nincs kedvemre...

A nyolc boldogság a gondolkodásmód gyökeres megváltoztatását követeli meg tőlünk. Mert egy előírást, egy parancsot úgy is meg lehet tartani, hogy bensőleg nem azonosul vele valaki. A nyolc boldogságot így külsőleg megtartani – bensőleg nem azonosulva vele – képtelenség, az maga a pokol.

A nyolc boldogsággal kapcsolatos legfontosabb döntés az, hogy életünket az Istennek adjuk, hogy őt ismerjük el annak, AMI: a mindenható Isten, az én Teremtőm, s ennél fogva életem Ura, irányítója és boldogítója. Ne pedig mi akarjunk az Isten lenni.

Ha nem is kimondva akarunk az Isten lenni, de helytelen törekvéseink ezt célozzák meg abban az értelemben, hogy életünkben, sőt mások, szeretteink életében is mi akarjuk eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz, mi a helyes és mi a helytelen. Pedig ezt nem nekünk kell eldöntenünk, ez már el van döntve és írásba van foglalva a Biblia lapjain. Nekünk csak alkalmazkodnunk kellene hozzá, komolyan kellene vennünk azt. Figyeljünk oda Isten szavára, mely boldogságot kínál nekünk.

A nyolc boldogság üzenete számunkra nem abban áll, hogy nincstelenekké, szegényekké kell lennünk. Jézus nem az anyagi szegénység állapotát mondja boldognak, hanem azt a belső magatartást, amellyel az ember nem önmagába, nem a földi javakba, hanem Istenbe helyezi bizalmát. Az anyagi szegénység csak olyan mértékben tesz boldoggá, amennyire ehhez a belső magatartáshoz vezet. Tehát Jézus tanításában nem a szegénység az érdem, s nem a gazdagság a bűn! A szegénység is és a gazdagság is rossz, ha elszakít Istentől. S a szegénység és a gazdagság is áldott, ha Istenhez visz közelebb.

A nyolc boldogság embere olyan, mint aki miközben lelkiismeretesen, becsületesen teljesíti feladatát, mégis mindent Istentől vár, - olyan, akit ez a világ nem gazdagíthat. Olyan emberekről van szó, akiknek élete hasonlít Jézus Krisztuséhoz, aki földi léte alatt alázatos és szeretetteljes isten- és ember szolgálatban élte életét.

Megvan-e ez a bizalom életünkben? Valóban Istentől várunk-e mindent, miközben megtesszük azt, ami a kötelességünk? Isten áll-e éltünk középpontjában, vagy valami más?

Kérjük a mindenható Istent, hogy valósítsa meg a nyolc boldogságot életünkben, hogy valóban Krisztus-követők legyünk. Legyen meg bennünk az igazi boldogságra való törekvés, ami egyedül adhat értemet életünknek. Annak az életnek, melyben a nélkülözésnek és a szenvedésnek is bőséges helye van. Ámen

Alföldiekkel a Csángótelepen

A többi kép itt nézhető meg

Római Riportok - 2017. január 22.

Krisztust hordozni, őt élni, róla tanúskodni a világban – Évközi 3. vasárnap

Szent Máté evangélista az imént felolvasott evangéliumi szakaszt egy ószövetségi szentírási résszel kezdi. Ez az ő evangéliumában gyakori jelenség, gyakran utal az ószövetségi írások beteljesülésére. Most épp arra a részre utal, melyet teljes terjedelmében Izajás prófétától hallottunk az első olvasmányban. A hallott Izajás-i rész egyértelműen az eljövendő Messiásra, Krisztusra vonatkozó jövendölés. Emberi képekkel és emberi szavakkal hirdeti a próféta: a Messiás mindenki szabadítója lesz, s hamarosan eljön.

Mitől szabadít meg a Messiás? Az emberi lét legfélelmetesebb problémájától, a bűntől, melynek következménye a halál. Az a halál, amely a földi élet végében az értelmetlen pusztulást, a folytatás nélküli semmibe hullást látja, s ennek következtében földi életének mindennapjai is „sötétségben, a halál árnyékában” telnek. Megszabadít, mert "a nép, amely sötétségben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál árnyékában laknak, azoknak nagy világosság támad"- és ez a világosság nagy ujjongással és kitörő örömmel tölti el a népet, mert a Messiás „terhes igáját, a vállára nehezedő rudat, sanyargatója botját összetöri”(Iz 8,23 – 9,3) – s az értelmetlen lét sötétségét megszünteti.

Jézusnak a Jordán folyóban való megkeresztelkedése után, a Galileába történő visszatérése az a pillanat, amikor ez a rég várt világosság felragyog. Amikor Jézus a Szentlélektől eltelve tanítani kezd, beteljesedik az Írás, a prófétai jövendölés valóra válik.

A galileai határvidéken, ahol pogányok, peremhelyzetűek és idegenek útjai keresztezik egymást már felvirradt az Isten országa.

E vidék lakóinak rossz híre volt a magukat igazaknak tartó zsidók között: véleményük szerint semmi jó sem jöhet Galileából. És mégis, Izajás éppen nekik hirdette a messiási fényt, Emánuelt (velünk az Isten). Most Jézus is hozzájuk fordul, az "örömhír-hozó", aki békét ígér, jó hírt hoz, és üdvösséget hirdet.

Jézus tanításának kezdőmondata azonos Keresztelő Szent Jánoséval "Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!"(Mt 4,12-23). Keresztelő János egy különleges személy, az üdvtörténetben az Ószövetség végén és az Újszövetség kezdetén áll, egy határvonalon. S hogy Jézus és János igehirdetése azonos, utal arra, hogy amit Jézus mond, az szerves folytatása az üdvtörténetnek, s amit János tett, az mindenestől utalás Jézusra, a Messiásra.

Keresztelő János bebörtönzésével a próféták ideje véget ért. Isten üdvösségterve szerint neki csökkennie kellett, hogy Valaki növekedhessék. Jézus csaknem mindvégig hallgatott, addig a pillanatig, amíg a börtön ajtói bezárultak a pusztába kiáltó tekintélyt parancsoló hangja mögött. Most elérkezett az ő ideje, hogy beszéljen, és Isten országát hirdesse.

"Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!" - Ebben a mondatban benne van, hogy hogyan léphetünk az üdvtörténet új és végső korszakába, Isten országába: a megtéréssel.

Megtérés. E szó hallatán sokan arra gondolnak, hogy a megtérés egy látványos jelenség, amikor egy hitetlen felnőtt emberből hívő lesz, mint ahogy Pál apostol is megtért látványos módon, a damaszkuszi úton. Kevesen gondolnak arra, hogy a megtérés minden Krisztus-hívő ember sírig tartó feladata, s kötelessége.

A megtérés ebben az esetben nem a felnőtt ember látványos hívővé válását jelenti, de nem is egy rossz szokás, bűn elhagyását csupán, hanem egész életünk megváltoztatását. Ezt azonban nem külsőleg, hanem belsőleg kell elképzelnünk: a szív, az értelem, a gondolkodás, az akarat, az érzelmek átrendezését.

A megtérés a gondolkodásmód megváltozását, valamint a magatartásforma kifelé is megjelenő változását jelenti. A megtérés folyamatában bekövetkezik az elfordulás a rossztól, és az odafordulás Isten felé. Az elfordulás a rossztól nem csupán azt jelenti, hogy magától a bűntől fordul el az ember, de annak forrásától is, ami nem más, mint a hamis, rendetlen önszeretet.

Ezért a megtérés nem egy alkalomra szól, amit egyetlen egyszer az emberi élet során le lehetne tudni. A megtérés egész földi életünkre szól, mert egész földi életünkben megvan bennünk a bűnre való hajlam, amely nem más, mint az önzés.

A bűn az önzés, amikor önerőnkből, vagy Isten nélküli erőforrásból akarunk élni, ami képtelenség, hiszen létünk minden pillanatát ajándékba kapjuk Valakitől. Ezért a megtérésben életünk végéig tudatosítanunk kell: Istennek, az ő szeretetének köszönhetünk mindent, ezért mindenestől feléje kell fordulnunk. Tehát a megtérés egész életünk megváltoztatása, Isten felé fordítása, mert felismerjük, hogy emberhez méltó életet és boldogságot egyedül csak Isten adhat.

Ez az élet és boldogság pedig nem más, mint az Isten Országa, az evangélium, az örömhír, amelyről Jézus beszél. Az örömhír, amely legszebben Szt. János evangéliumában van megfogalmazva: "úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen”(Jn 3,16).

Jézus Krisztus nemcsak hirdeti, hanem földi életében maximálisan megéli Isten Országát. Azt az Isten Országát, amely Isten és ember érett, partneri szeretetközössége. Atyának szólítjuk Istent ebben a kapcsolatban, aki felemel magához minket, embereket és megistenít Jézus Krisztusban.

Ez a szó, hogy Atya, amelynek Jézus ajkáról elhangzó arám eredetije az Abba, sok vitára adott alkalmat a bibliakutatók számára. Sokáig tartotta magát az a vélemény, hogy a kisgyerekek szólították így szüleiket. Viszont van egy vélemény mely szerint ezt a megszólítást, csak a felnőttkort elért gyermekek használhatták szüleik felé. Ez is utal arra, hogy ha mi Istent Abbának, azaz Atyának szólítjuk, ezt csak egy érett, felnőtt szeretetközösségben tehetjük meg.

Amikor Jézus ezekről beszél a hallgatóság értetlenkedik, sőt megbotránkozik. Azért, mert hallgatóságából sokan még kisgyerekként viszonyulnak Istenhez: rászorulnak arra, hogy Isten parancsolgasson nekik, mindent részletesen adjon a tudomásukra, mint a kisgyereknek.

Abban a kapcsolatban, melyet Jézus mutat, már nincs helye a parancsolgatásnak. Jézus, mint ember teljesen Istenre bízza magát, ahogy megvallja: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott”(Jn 4,34).

Isten Jézus földi életében úgy van jelen, mint eledel, mint étel, amellyel kapcsolatban nem kell parancsolni az embernek, hogy vegye magához: a legtermészetesebb, hogy az ember az eledelt elfogyasztja az életben maradás miatt.

Sajnos sokan megelégednek istenkapcsolatukban a felszínnel, a külső vallási cselekedetekkel, a parancsolgatós istenképpel, a Tíz-parancs betartásával, ami tulajdonképpen nem rossz, de még nem teszi az embert Krisztus-követővé, kereszténnyé, hiszen a Tíz-parancs nem az Újszövetség tanítása, hanem az Ószövetségé, amit ugyan Jézus nem vetett el, de beteljesített a szeretet főparancsának meghirdetésével.

Nyilvános működésének kezdetén Jézus azt hirdette: Isten Országába az léphet be, aki bűnbánatot tart és megtér. A megtérésre egész életünk folyamán szükségünk van. Állandóan építenünk kell lelkünkben Isten országát, mégpedig hitből fakadó imádsággal, az egyetértésből fakadó testvéri szeretettel és az apostolokhoz hasonlóan, Krisztus hűséges követésével.

Valahányszor Jézus az Apostolokat megfeddte, az majdnem mindig a kishitűségük miatt történt. Jézus gyakran a szemükre vetette, hogy nem, vagy túl kevéssé hisznek.

Sajátos evangéliumi ellentmondást vehetünk itt észre: éppen az Apostoloknak – akik Jézust követték, akik hittek Benne – rója fel Jézus, hogy nincsen hitük, és ezt igen gyakran teszi. Jézus célja az Apostolok hitének megkérdőjelezésével az volt, hogy megtérjenek, megerősödjenek és elmélyüljenek a hitben.

Krisztus mai követőinek, vagyis nekünk is szükségünk van arra, hogy időnként megkérdőjelezzük saját hitünket, hitből fakadó életünket. Ne legyünk annyira biztosak abban, hogy egyedül mi csináljuk jól, hogy egyedül mi éljük helyesen a krisztusi tanítást, míg a hitvestársnál, a gyerekeinknél, a szomszédnál, a munkatársnál hiányosságokat, felszínességeket fedezünk fel.

Vajon a mi mindennapi életünk tényleg arról tanúskodik, hogy valóban, szívünk-lelkünk mélyéből hiszünk Istenben? Életvitelünk, magatartásunk, cselekedeteink és szavaink arról tanúskodnak, hogy Krisztus tanítását komolyan vesszük? Gondolkodásunkat, döntéseinket tényleg Krisztus Urunk világossága hatja át?

El kell jutnunk arra a meggyőződésre, hogy hitünknek állandóan növekednie kell, hogy amit ma elértünk, holnap már kevés lesz. A hitéletben nincs megállás, kikapcsolódás, vakációzás, ha valóban hiszünk, akkor annak összhangban kell lennie minden napi életünkkel, akkor az, tetten érhető kell legyen az embertársainkkal való kapcsolatunkban, velük folytatott beszédünkben, róluk alkotott véleményünkben. Kereszténynek lenni ugyanis nem más, mint Krisztust hordozni, őt élni, róla tanúskodni a világban.

Ne elégedjünk meg a felszínes hittel, a kisgyermeki istenkapcsolattal, amely az emberi felelősséget megszünteti, s azért tűnik könnyebbnek. Törekedjünk a megtérésre, a felnőtt Isten-ember szeretet-kapcsolatra, amelyben teljes emberi szabadsággal és felelősség tudattal szólíthatjuk Istent Abbának, azaz Atyánknak, Aki nem csak a mennyekben van, hanem a saját életünkben is jelen akar lenni.

Mi a baj az Y-generációval

Nagyon megéri végig nézni az alábbi rövid filmet:

Simon Sinek brit/amerikai író és tanácsadó beszél az ún. Y-generáció problémáiról, akik valójában rossz nevelési stratégiák áldozatai. Ráadásul egy olyan világba születtek bele, ahol a közösségi háló és a mobiltelefon jelenti a kapcsolattartási lehetőségeket, miközben a fiatalok képtelenek igazán mély kapcsolatokat létrehozni. Emellett olyan nagyvállalati környezetbe kerülnek, miután végeznek az iskolával, amely csak a profitot nézi, sohasem a fiatalok hosszú távú érdekeit.

VÍZKERESZT

Római Riportok - 2017. január 15.

Istenre mutató emberré kell válnom… - Évközi 2. vasárnap (Jn 1, 29 – 34)

A mai ember gondolkodás módja általában én központú, önző beállítottságú. A rajta kívül álló világban, az eseményekben nem annyira a tárgyi valóság és igazság érdekli, mint inkább az, hogy neki mi köze van hozzájuk vagy azoknak ő hozzá, mit jelentenek számára, milyen személyes kapcsolata van a dolgokkal, s mi azoknak a mondanivalója életére vonatkozólag, sőt nagyon sokat nyom a latba az is, hogy milyen haszon, elsősorban anyagi haszon származik számára belőlük.

Egy hitoktató mesélte: egy fiatalemberrel beszélgetett vallási dolgokról, s főleg arról, hogy van-e Isten. Filozófiai és teológiai

Azt hiszem, hogy ezzel a válasszal mi is találkoztunk valamilyen formában és nem tudtunk mit kezdeni vele, akkor, amikor egy, a hitét-vallását nem gyakorló családtagunkat, barátunkat, ismerősünket arra biztattuk, hogy naponta imádkozzon, járjon szentmisére, éljen a szentségek nyújtotta isteni kegyelmekkel…

Az ilyen megnyilatkozásra, magatartásra sokszor az egyedüli, hatásos és meggyőző ellenérv a személyes tanúságtétel lehet. Vagyis az a megcáfolhatatlan tény, hogy a szürke-hétköznapokban, a családban, a munkahelyen, az iskolában, vagy éppen a szórakozóhelyen életvitelünkkel, magatartásunkkal és cselekedeteinkkel nap, mint nap hűségesen igazoljuk szavaink igazságát.

Hiszen a Krisztus melletti tanúságtételünknek egyik jelentősége éppen abban áll, hogy személyes üzenetet tartalmaz. S ez az üzenet közli azzal a kereső, érdeklődő személlyel, hogy számomra, az ember számára Krisztus jelenti az élet célját és értelmét. - Hogy a Benne való hit kiegyensúlyozottabbá teszi magatartásunkat, emberségesebbé, szebbé, s boldogabbá életünket. - Hogy az Ő tanítása eligazítást ad az élet útvesztőiben, segítséget nyújt a problémák, nehézségek megoldásában. Sőt, Ő az egyetlen, aki képes békét, igazi békét adni a nyugtalan, békétlen emberi szívnek, léleknek.

Érdekes, hogy az Úr Jézus földi pályafutása kezdetén nem a zsidó főtanács előtt mutatkozott be, hanem, a bűnösök körében jelent meg, akik szabadulni akartak bűnösségüktől.

„Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem.”- írta Szent Pál apostol a Rómaiakhoz címzett levelében. Az emberek érezték bűnösségüket, s a bűnbánat keresztségét kérték Keresztelő Szent Jánostól. Boldog perce volt Keresztelő Jánosnak, mondhatnánk azt, hogy életének csúcspontja az, amikor bemutathatta az embereknek az Üdvözítőt: „az Isten Bárányát, aki elveszi a világ bűneit!”(1,29)

Ez a tanúságtétel egyben prófétai kinyilatkoztatás is volt, a Lélek által született bizonyságra utalt, amelynek kevéssel korábban volt tanúja Keresztelő János. „Láttam... hogy rászáll a Lélek… Én láttam, és tanúskodom arról, hogy Ő az Isten Fia!”- mondta. Rámutatott Krisztusra, akit a népek és nemzetek vártak, akit már megérkezése előtt vállaltak az ő tanítványai nyugtalan kereséssel és megújított életmóddal. Az útkereső ifjú embereknek szükségük volt erre a tanúságtételre.

De a prófétai szavak a mai ember érdeklődését is föl kellene, hogy keltsék, mert kérdéseire a választ, problémáira a megoldást ő is csak Jézusnál, az Isten Bárányánál találhatja meg. Az egyedüli Szabadító és Üdvözítő a ma embere számára is, csak Jézus Krisztus, az Isten Fia lehet. Krisztus, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit, sőt magára veszi, hogy a golgotán, a keresztfán megsemmisítse azokat.

Megható evangéliumi jelenet volt az, amikor Jézus a háztetőn át leengedett béna embert meggyógyította. Az írástudók és farizeusok kételyére jelenti ki: „Tudjátok meg, hogy az Ember Fiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!” Ezzel odafordult a bénához és ezt mondta: „Mondom neked, kelj fel, fog ágyad és menj haza”(Mk 2,10). Itt meggyógyította a beteg embert, de elvállalta, hogy a kereszten viseli majd a testi, lelki bénaságát is, amikor odaszögezik a Fához.

Megható evangéliumi jelenet volt az is, amikor Lévit, a vámost meghívta tanítványai közé, annak ellenére, hogy az emberek nem szerették, megvetették. Minden bizonnyal nem csak azért nem szerették, mert akkor sem szerettek adót fizetni, és nem szívesen vették ki részüket a közteherből, hanem, mert a Biblia szavaival élve: „hűtlen vagyonkezelő” lehetett. Lévi anyagiasságát, csak Jézus tudta megsemmisíteni, a szegény Jézus, aki azt mondotta egy alkalommal magáról, hogy: „az Ember Fiának nincs hova fejét lehajtania”(Mt 8,20).

Megható evangéliumi jelenet volt az is, amikor a rossz hírű nőhöz így szólt az Úr Jézus: „Bűneid bocsánatot nyernek”(Lk 7,48). Megvetett, sőt kitaszított volt ez az asszony. Életét úgy könyvelték el az emberek, hogy nincs mentség a számára. Megkezdett útja a pusztulásba, a végleges boldogtalanságba vezet… Jézus magára vette bűneit, hiszen a keresztre feszítésekor azzal is növelték szenvedését, megaláztatását, hogy megfosztották ruháitól. Ő azonban ekkor is a TISZTASÁG maradt.

Az egyik legszebb példabeszédét az Úr Jézus, a Tékozló fiúról szólót, azért mondta el, hogy ha valaki a legmesszebbre kerülve szakad el Isten atyai házától, akkor is tudatában legyen annak, hogy bármikor visszafordulhat, haza térhet, mert nem elutasításban, hanem megbocsátásban lesz része. Isten kincses háza sohasem ürül ki, lakomáján mindig lesz egy hely a hazatérő, a bűnbánó ember számára.

A gyarlóságból, gyengeségből vagy rosszakaratból elkövetett bűn az emberi létezés legérzékenyebb, legfájóbb pontja. Krisztus Urunk azért jött, hogy a bűntől és az azt követő lelkiismeret furdalástól megszabadítson. Erre nincs más lehetőségünk, ez csak általa lehetséges.

Ahhoz, hogy szépen, békében és egyetértésben élhessünk itt a földön, és hogy megszabadulhassunk bűneink nyomasztó terhétől, el kell fogadnunk, az Ő könyörülő, irgalmas szeretetét, élnünk kell az általa alapított szentségekkel és meg kell tartanunk az isteni parancsokat, azaz teljesítenünk kell a Mennyei Atya akaratát.

A mai evangéliumban Keresztelő János rámutat Krisztusra, az Isten Bárányára. János egész élete e találkozás felé vezet, és most beteljesedik, hogy személyesen rámutathat az Atya egyetlen, szeretett Fiára, a Bárányra, akit majd nagypénteken áldoznak fel. Ő az a Bárány, akire a szentmisék milliárdjaiban, és a mai misén is a felszentelt pap rámutat. „Lásd, hívő ember, ő az Isten egyetlene, aki érted adja, áldozza fel magát. Ő az életed értelme, kincse, magyarázata. Ő az Isten Báránya!”

Hivatásunk hasonló Jánoséhoz. Istenre mutató emberré kell válnom, akinek léte és egész élete, akár némán, akár hangot adva, de őreá mutat.

Ez a mai vasárnap meghív minket arra, hogy döbbenjünk rá küldetésünkre, vizsgáljuk végig életünket, hogy hol jelenik meg a küldetés, az Istenre mutatás az életünkben.

Mi az az üzenet, amit ránk bíztak? Kinek és hogyan kell átadnunk, hogyan lehetnénk jobb megjelenítői a krisztusi evangéliumnak és hogyan válhatunk egyre inkább Istenre mutató emberré?

érvekkel bizonyította Isten létezését, és legnagyobb csodálkozására a fiatalember el is fogadta. Ennek ellenére azonban így nyilatkozott: jó, elhiszem, hogy van Isten. De végül is, mit számít, hogy van vagy nincs? Nem mindegy, hogy hiszünk, vagy nem hiszünk benne?

Imádsággal tisztelegtek a hős katonák előtt

A mennyek országába vezető kapu, az alázatosság... – Urunk megkeresztelkedésének ünnepe

Urunk megkeresztelkedésének színhelye
 Szilveszter archívum

Keresztelő János, a Jordán folyónál bűnbánatot hirdetve kiszolgáltatta a keresztséget, aminek nem volt bűntörlő ereje, de előkészítette a bűnbánó embereket annak az eljövetelére, aki majd „tűzzel és Szentlélekkel” fog keresztelni. S íme, most a Beteljesítő jön az Előkészítőhöz, hogy megkeresztelkedjék: Jézus, aki bűn nélkül való, akinek nincs szüksége bűnbánatra és előkészületre.

De nem is azért jött a Jordán folyóhoz, mintha erre szüksége lett volna, hanem miattunk és érettünk. Hiszen nem csak az esemény kapcsán elhangzott mennyei szózat volt kinyilatkoztatás: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedven telik!”, hanem az is, amit Jézus cselekedett. Minden feltűnés nélkül beáll a bűnösök közé, a bűnbánatot tartók hosszú sorába. Nem akar semmi kivételt, semmi megkülönböztetést. Ezzel is jelezni akarja, hogy a kapu, amely Isten-országába vezet, nem más, mint az alázatosság.

A legtöbb ember ugyanis többnek, nagyobbnak és jobbnak tartja magát, mint ami valójában, és természetesen másoknál is, ezért nincs helye az Isten-országában. Maga Isten is tehetetlen a gőgös emberrel szemben, mert messzemenően tiszteletben tartja az ember szabad akaratát. Tehetetlen, mert a gőgös ember el van telve önmagával, s ennek következtében nincs hely életében az Isten számára, nem képes befogadni az isteni kegyelmeket.

Az egész ABC az A betűvel kezdődik: „Alázatosság”. Amíg itt hiba van, addig nem juthatunk tovább a B betűig: a „Bűnbánat”-ig.

Keresztelő János a bűnbánat keresztségét hirdeti, ezért döbben meg, amikor Jézus lép eléje. Hogyan keresztelje meg azt, akinek nincs bűne? Valóban, Jézus teljesen bűntelen, de azért jött, hogy magára vegye az emberiség bűnét. Tehát valamennyiünk bűnével terhelten lép János elé, s merül alá a Jordán folyóba.

Ez a keresztség, amit János kiszolgáltatott a Jordán folyónál, még nem szentség, amit később rendel az Úr Jézus, hanem csupán annak előképe. Ezért siet megjegyezni: „Én csak vízzel keresztellek benneteket a bűnbánat jeléül, de aki utánam jön… (az) Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket”(Mt 3,11).

Jézus „mihelyt feljött a vízből, íme, megnyílt az ég, és látta Isten lelkét galamb módjára magára szállni. És íme, hang hallatszott az égből: ’Ez az én szeretett Fiam, akiben kedven telik’!”

Most már nem a próféta beszél Isten nevében, hanem maga Isten, mégpedig rendkívüli ünnepélyességgel. A teljes Szentháromság vesz részt a Jordán-parti nagy eseményben: az Atya hallatja hangját, tanúskodik Fia mellett, a Fiú Jézusban mutatkozik meg, s a Szentlélek látható alakban száll le rá.

Kezdetben, a teremtés hajnalán „Isten Lelke a vizek felett lebegett”(Ter 1,2). Aztán az idők beteltével a Szűzanya fölött lebegett, megnyitva méhét, s az ember-Jézus elindult létezni. Most Jézus fölött lebeg, és Jézus elindul megváltani a világot.

Azt is mondhatnánk, hogy Jézus keresztsége, mintegy hivatalos beiktatása, nyitánya az Üdvözítő küldetésének teljesítésében, sőt részéről, annak vállalása. Az Atya és a Szentlélek szavatolják istenfiúi azonosságát, és bemutatják őt a világnak, hogy a világ befogadja üzenetét.

Ezzel egy egészen újvilág veszi kezdetét, a kegyelem folyamai hálózzák be a Földet. Mint a folyok mentén a mezők, a fák, a falvak és városok virágzanak, úgy a Szentlélek áradása nyomán is templomok és kolostorok épülnek, tisztul az erkölcs és szépül az emberi élet.

Hasonló módon ugyanaz történik a hívő ember életében is: a Szentlélek közreműködésével a keresztség szentségének felvételével új életre születik Krisztusban. A keresztségben meghal a régi ember és kilép az új teremtmény. A régi ember a világnak és önmagának él: gondjainak, örömeinek, szórakozásának. Az új ember Istennek él, aminek következtében egészen más a szemlélete, gondolkodása, értékrendje, magatartása, mások a mértékei, mások a szándékai. Azt is mondhatnánk, hogy új szívet teremt benne az Isten. A kívül állok ezt nem értik, esztelennek tartják, megvetik, régimódinak nevezik.

Példa erre a szentek élete. Ki értette meg Szent Kolumbánt? Még saját anyja se. A küszöbre feküdt, csakhogy megakadályozhassa fiát abban, hogy az isteni elhívásnak eleget téve hirdesse az evangéliumot. Ki értette Szent Ferenc atyánkat, aki osztogatni kezdte vagyonát, s Krisztus szegénye lett? Ki értette Árpádházi Szent Margitot, aki otthagyta a királyi palotát, visszautasította a királyi kérőket, s a kolostort választva a családi békéért, s a nemzetért áldozta életét.

Jézus keresztségének leírásában Máté evangélista megjegyzi, hogy a Keresztelő János nem akarta vállalni a feladatot: „neked kellene megkeresztelned engem, és te jössz hozzám?” Világos, hogy az Úr Jézusnak nem volt szüksége a keresztségre, de mégis a Jordánhoz megy, elvegyül azok között, akik a bűnbánat keresztségét kérik. Jánost így sürgeti: „hagyd ezt most, mert úgy illik, teljesítsük mindazt, ami igazságos”- ami elő van írva.

Az Úr Jézus tökéletesen teljesíteni akarja a mennyei Atya akaratát. Az Atya, mintegy válaszként erre az alázatos gesztusra, amellyel Jézus egyenlővé tette magát a bűnösökkel, kinyilatkoztatja a világnak Jézus messiási méltóságát.

A keresztség szentségének felvételekor az ember a Szentlélek közreműködése folytán új életre születik Krisztusban, a Szentlélek teszi őt megigazulttá, Isten gyermekévé alakítva megújítja egész lényét.

Azonban ennek megvalósulásához alázatra és a Szentlélek Istennel való együttműködésre van szükség. Ez azt jelenti, hogy a régi embert levetve, a személyes érdekeket háttérbe szorítva, mindenben Isten akaratát keressük, és annak megvalósítására törekszünk, mert csak így válhatunk Isten kedves gyermekeivé, akikben kedve telik.

Reményik Sándor: Akarom

Feszítsd szélnek a vitorládat! – Imre atya írása Stuttgartból

Hirtelen csak elém toppantál… Rég nem láttuk egymást. Azt mondod, otthon voltatok két évig, de most ismét visszajöttetek egy kissé megalapozni anyagilag is ifjú életeteket.

Bevallod viszont, hogy félsz az új esztendőtől. Annyi aggasztó dolog van már időközben itt is, hogy már-már elcsüggedtek. Most épp állást kerestek. Több ajánlatot is kaptatok, de hetek óta azon töprengtek, hogy melyik úton induljatok el? És nem tudtok dönteni, mert annyi megválaszolatlan kérdés kapcsolódik mindegyik lehetőséghez…

“Csak ez a bénító félelem ne lenne!” – mondod… “Úgye, megértesz, atya?” – kérdezed.

Igen, részben megértelek.

Megértem, hogy haboztok az első lépést megtenni. Nem akartok naivnak, túlzottan hiszékenynek feltűnni. Inkább kétszer is meggondoljátok, hogy merre induljatok! Ez helyes!

De azt is gondold meg: mi történik Veletek, ha attól való félelmedben, hogy hibát találtok elkövetni, nem vágtok neki egyetlen útnak sem?

Hova érkeznétek meg? Sehova!

Az élet melyik táborához tartoznátok? A vesztesei közé!

Valahányszor ugyanis csak egy helyben toporogtok, az élet elrohan – mellettetek. Megy, halad – csak éppen nélkületek. Nélkületek, mert félelemből nem meritek az első lépést megtenni.

Ilyen aggódó félelem már nem egyszer rontott meg életeket és sorsokat!

Ilyen bénító félelem nem egy szépreményű életet tört már derékba!

Ne féljetek hát!

“Jó, de mit csináljunk azzal a sok bennünk ágaskodó kérdéssel, ami gúzsba köti a kezünket?” – kérdezed aggódó szorongással.

Minden életúthoz egy sereg kérdés tartozik, amelyek foglalkoztatnak és nyugtalanná tesznek bennünket.

De ezek a kérdések – először is – szükségesek ahhoz, hogy okosan mérjük fel képességeinket, világosan mérlegeljük lehetőségeinket, és bölcsen osszuk be erőnket.

Ugyanakkor nagyon sok kérdés, amely most nyugtalanít minket, az út során majd magától megválaszolódik. Sok kérdésre maga az út a válasz!

Soha ne az út elején akarjatok minden kérdésre választ találni, hanem majd útközben.

Induljatok hát!

Aki nem mer elindulni, az soha nem jut előre!

Az élet igazi nyertesei nem a gazdagok,

nem is a nagy karriert befutók,

még csak nem is a nagy hatalommal rendelkezők.

Az élet nyertesei azok, akik valamit merészelnek!

Az élet nyertesei, akik az ismeretlen útra is rá mernek lépni!

Teszik ezt azonban nem vakmerőségből, meggondolatlanságból vagy gondatlanságból.

Teszik ezt bizalomból…

Abban bíznak, hogy Isten őket minden életútjukon elkíséri.

És tudod, mit? Ezek az emberek soha nem csalódnak!

Keljetek föl hát, feszítsétek a szélnek a vitorlátokat, és induljatok neki bátran valamelyik útnak!

Az élet 2017-ben már elindult!

És Isten is Veletek van!

Jó utat kíván Nektek – és minden kedves Hívének illetve Olvasójának,

szeretettel,

Imre atya

Stuttgart, 2017. január 2.

Forrás: stuttgarti-katolikusok

Római Riportok - 2017. január 1.

Ferenc pápa 2016-os éve képekben

Éjféli szentségimádással... - Boldog Új Évet!

Éjféli szentségimádással köszöntünk el az Ó Esztendőtől és fogadtuk az Új Esztendőt az esztelneki ferences templomban.
Az oltáriszentségben köztünk élő Jézus áldását kértem minden kedves barátomnak, ismerősömnek, jótevőmnek és blogolvasómnak az Új Esztendőre!