Oldalak

szombat, december 03, 2016

"Nem keresnél, ha már meg nem találtál volna!" – Advent 2. vasárnapja

Advent: a vágyakozás és a várakozás ideje. Nem keresnél, ha már meg nem találtál volna – véli hallani Isten szavát lelke mélyén a nagy gondolkodó, Pascal lelki vívódásai közepette. Adventben ezt így fogalmazhatnánk újra: aki vágyakozik Isten után az már megtalálta – de aki megtalálta Istenét az annál inkább vágyódik utána, hogy még mélyebb kapcsolatban élhessen vele!
Emberi vágyaink cselekvésre serkentenek, és türelmes várakozásra intenek. Cselekvésre, hiszen a rest tétlenség, a naiv csodavárás nem segíthet rajtunk: de ugyanakkor várakozásra is, hiszen a legfontosabbat, Isten kegyelmét nem tudjuk megszerezni a magunk teljesítményével, ezt csak tőle kaphatjuk ajándékba.

A nagy orosz író Dosztojevszkij állítja: „A pokol az a hely, ahová Isten nem néz többé!" Keresztelő János fellépése, igehirdetése, megtérésre szólító felhívása ennek ellenében azt fogalmazza meg: a mi világunk nem pokol, ahová már sohasem pillant az Isten, éppen ellenkezőleg, ehhez a világhoz, az evangélium szavaival élve: közel van a mennyek országa 

„Tartsatok bűnbánatot!" Ezzel a kemény, ugyanakkor reális felszólítással kezdődik az evangélium, kezdődik Jézus élete, kezdődik a mi megváltásunk. A bűn ugyanis mindannyiunkban megfogan, kifejlődik, hatalmába ejt, birtokolni akar. Még azokat is vagy talán azokat még inkább, akik úgy tesznek, mintha hibátlanok volnának, magatartásukat az igazság melletti kiállásnak, élelmességnek, ügyességnek tüntetve fel. A bűn úgy növekszik az emberrel, mint alkonyattal az árnyék.
Történelmi tény, hogy az egyes ember bűne nem marad elszigetelt, hanem tönkretesz közösségeket, nemzeteket, sőt, az egész világot képes pusztulással fenyegetni. A bűn ugyanis nem csupán egyéni tett, minden bűnös cselekedet valamilyen módon lealacsonyítja környezetünk erkölcsi és vallási szintjét, és erősíti a világban működő rossz hatalmát. Vétkeinkkel mi magunk is homályosítjuk az emberek előtt az Örömhírt, amelyet pedig hirdetnünk kellene, amelyről tanúságot kellene tennünk.

Advent második vasárnapjának evangéliuma ez: „Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét!" (Mt 3,8). – Igen, a rossz szemléletén, fájdalmán túl van visszaút, van újrakezdés, lehetséges a szabadulás! Ezért imádkozzuk Jézus szavai nyomán a Miatyánkban: „Bocsásd meg a mi vétkeinket" Megváltó működése során annyi megkötözött embert feloldott, meggyógyított, talpra állított, míg azután végül ezzel a mondattal adja vérének kelyhét az emberiségnek: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára". Az, aki komolyan törekszik Krisztus követésére, tudja, hogy állandó feladata, amit Szent Pál apostol fogalmazott meg: „engesztelődjetek ki az Istennel!" (2 Kor 5,20)

Mindig csak bűnbánat és megtérés?! – lázadozik sokakban az emberi gondolkodásmód. Ne feledjük, a bűnbánat nem negatívum, nem csupán a bűnök lerombolását jelenti, hanem új távlatok felfedezését, új értékek megjelenését, ajtónyitást a nálunk nagyobb és jobb előtt. A bűnbánat szabadságot jelent és valami egészen újnak a megjelenését életünkben. A megtérés készséget fejez ki Isten befogadására. Az Eljövendő Istenre figyelünk, és őt várjuk teljes beállítottságunkkal, magatartásunkkal, és minden gondolatunkkal.

A megtérés, életmód-változtatást jelent és feltétele annak, hogy megérinthessen bennünket annak a mennyei Atyának a végtelen szeretete, aki saját Fiát sem kímélte az emberek érdekében, a mi érdekünkben. Istennek ez a cselekedete a mi üdvösségünket szolgálja. Az Üdvözítő, Jézus Krisztus azért jön el, hogy megtisztítson bennünket a bűntől. Azért érkezik el a világba, hogy az isteni Megváltás művét beteljesítse, s megmutassa, hogy Isten irgalma nagyobb a mi bűneinknél. Krisztusban felismerhetjük Megváltónkat és Szabadítónkat. Az üdvösségtörténetben láthatjuk, hogy Isten nem adja fel. Elküldte a prófétákat, hogy figyelmeztessék a választott népet, s ha nem hallgattak rájuk, újakat küldött, akik ugyanazt hirdették. Az idők teljességében pedig saját Fiát küldte hozzánk, aki szintén ugyanazt hirdette, de Őrá sem hallgatott mindenki.

Pedig ez a megtérés lehetséges, mert „tud az Isten kövekből is fiakat támasztani" (Mt 3,9), és egy megtérő bűnösnek jobban örül, mint kilencvenkilenc igaznak (Lk 15,10).
Meg kell térni, de hogyan? Nem elegendő csupán gondolni, vagy erről beszélni, a megtérésnek, mint belső fordulatnak külső jelét is kell adni. A próféták, Izajás, Jeremiás és a Zsoltárok könyve ismételten arra indítanak, hogy szívünk mélyéből forduljunk az Úrhoz, beszéljünk vele, imádkozzunk!
Jelentős az a Jeremiás próféta általi felhívás is, miszerint változtatnunk kell életmódunkon, tetteinken (Jer 7,3). Ugyanis a megtérésben, a bűnbánatban helyreállt új kapcsolat Istennel nem korlátozódhat a templomra: annak mindennapjainkat is át kell alakítania. 
Mivel az Isten és ember találkozásában egymással, embertársainkkal is találkozunk, ezért törődnünk kell a felebarátainkkal, a szegényekkel, az özvegyekkel és az elesettekkel.
Keresztelő János ezek után lép elő igazi óhajával: a megtérésnek, a metanoiának az igazi gyümölcsei, az erények. Jóságot kell gyakorolni, megbocsátást, az illetéktelenül szerzett javak visszaadását és a feltétlen szeretetet. Lukács evangélista ezt így írja le: „Akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek egy sincs" majd a megtérő katonáknak így szólt János intelme: „Senkit se bántsatok, és meg ne zsaroljatok, elégedjetek meg a zsoldotokkal" (Lk 3,12).

Keresztelő János radikalitása önmagunk ellen szólít fel minket, amihez akaraterő szükséges. A mai társadalom belső betegségeit, a kereszténység ellaposodását, elkényelmesedését szemlélve az író, Sánta Ferenc ilyen következtetésre jut: „Önmagamban kell legyőznöm a reménytelenséget!" Igen, valami tényleg bennem kell, hogy megváltozzon, ahhoz, hogy a környezetemben is változás állhasson be! Illetve, előbb én kell hogy megtérjek, ahhoz, hogy másokat is „megtéríthessek”: de elsősorban nem csak szavaimmal, hanem tanúságtevő életemmel.

Sokszor felismerjük ezt, de ritkán határozzuk el keményen: harcolni fogunk a bennünk lévő önzés ellen! Begyakoroljuk azt, hogy nem én vagyok a fontos, nem magamat tolóm előtérbe, hogy rám figyeljen mindenki, nem a kényelmemet, megelégedettségemet hajhászom, nem csak a magam javát keresem. Ebben akar a segítségünkre lenni Pál apostol, amikor a szentleckében arra biztat, hogy: „Karoljátok fel tehát egymást, amint Krisztus is felkarolt benneteket Isten dicsőségére”.

Kiváló alkalom az advent erre: útjára engedni egy személyt, akit bűnös szenvedélyeim kielégítésére használok fel, kibékülni egy régi haragossal, megbocsátani az ellenem vétőnek, meglátogatni egy rászoruló beteget, vigaszt vinni egy idős magatehetetlen otthonába, kitakarítani, bevásárolni, karácsonyi örömöt szerezni annak, aki azt sohasem tudja majd viszonozni nekünk.

A bűnbánó asszonnyal, Zakeussal és az Egyház számtalan konvertitájával, megtérőjével mi is abban a meggyőződésben várjuk karácsony közeledtét, hogy van kiút a reménytelenségből, a bűnből. Advent biztos tudata: „Krisztus elfogadott, felkarolt titeket"- minket (Róm 15,7), ahogyan a szentleckéből hallottuk, csak akarjunk és tudjunk egyre jobbakká lenni, tudjunk ezen az úton előre haladni.
A világ nem pokol, még ha ahhoz hasonló erők is működnek benne: a világ magán hordozza Isten tekintetét, érkezését, megjelenését, megtestesülését, ő az, aki szembe jön velünk, vár ránk, hív minket és megszabadít, ha engedjük neki.

Jézus halálával, feltámadásával és mennybemenetelével nem fejeződött be az üdvösség örömhírének hirdetése, mert Isten minden időben kiválaszt magának olyanokat, akik életüket arra szentelik, hogy tanúságot tegyenek az irgalmas Isten szeretetéről, és szünet nélkül hirdessék a megtérés lehetőségét és szükségességét. Vajon élünk-e ezzel a lehetőséggel? Vajon hallgatunk-e Isten szavára, amely szolgáinak igehirdetésén keresztül jut el hozzánk ma is? Vajon meddig akarjuk még halogatni megtérésünket? Ne várjunk tovább! Itt az idő, elközelgett hozzánk az Isten országa.

Nincsenek megjegyzések: