Oldalak

szombat, december 10, 2016

Isten örömre hív minket – Advent 3. vasárnapja

Advent harmadik vasárnapján, amikor az adventi koszorún meggyújtottuk a harmadik, a rózsaszínű gyertyát, a szentmise kezdő éneke így szól: "Örüljetek az Úrban szüntelenül, újra mondom, örüljetek, mert az Úr közel van" (Fil 4,4). A régiek erről a bevezető énekről ezt a vasárnapot az öröm vasárnapjának nevezték.

Azt hiszem nincs a világon még egy olyan vallás, mint a keresztény, amely a böjti, a bűnbánati időben is az örömre hívja fel követőit. De sajnos ma, amikor annyi szenvedés, annyi megpróbáltatás, annyi sok baj és szomorúság éri az emberiséget, és közte a keresztényt is, úgy tűnik, mintha ez a felhívás süket fülekre találna. Éppen ezért érdemes röviden áttekintenünk az egyház történetét, hogy lássuk ez a felhívás az őskeresztények és a későbbi korok keresztényeinek életében, hogyan érvényesült.

Az Apostolok Cselekedeteiben arról olvashatunk, hogy a jeruzsálemi őskeresztények: „Egy szívvel-lélekkel mindennap összegyűltek a templomban. A kenyeret házaknál törték meg, s örömmel és egyszerű szívvel vették magukhoz az ételt” (2.46). E szerint Jézus első követőinek az összejövetelét az öröm jellemzi, különösen az Eukarisztia, a szentmiseáldozat ünneplését. Az egyháznak az örvendezők közösségének kellett lennie, amely Jézus szeretetét sugározta, és szeretetét terjesztette szét.

Az igazi keresztény lelkiség megőrizte mindig az örömnek ezt a lelkületét. Ez különösen megnyilvánul a szentek életében, akik a krisztusi törvények leghűségesebb követői voltak. Kepler püspök mondotta, hogy a szentek „az örvendező emberek galériáját alkotják”.
Hamis az a felfogás mely szerint a szentek világ unt, szomorkodó, besavanyodott lelkek lennének. Ellenkezőleg a szentek jellegzetes tulajdonsága az öröm. Az állandó változatlan öröm, amelyet szüntelenül kisugároznak környezetükre. Fényt és derűt árasztanak a világba.

Gondoljunk csak a nemzetek apostolára Szt. Pálra, aki a damaszkuszi jelenéstől kezdve, végig járta a szenvedések véres útját, akárcsak Mestere. Bejárta a görög-római világot és mindenütt az örömet hirdette: „Legyetek derűsek. Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban”(1 Tessz 5,16). Még a római fogságból, bilincsekbe verve is örömre buzdít: „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek”(Filip 4,4). Mert ez a keresztény eszmény.

Gondoljunk az első századok dicső vértanúira! Derűs, mosolygós arccal néznek szembe a kínzó szerszámokkal és az amfiteátrumban az öröm himnuszát zengik az Úrnak, aki méltónak tartotta őket a szenvedésre, a vértanúságra.  - Egy második századi keresztény írás (Hermas Pastor-a) arra buzdítja a keresztényeket, hogy „tegyék le a szomorúságot, amely a kétségnek, kételynek s a haragnak a testvére, s elűzi magától a Szentlelket. Inkább fogadják be az örömet, amely mindig kedves Isten előtt”.

Sienai Szt. Katalin szokta mondani: „Hagyjátok, hogy azok, akik az ördöghöz tartoznak, lehajtott és melankolikus fejjel járjanak. Mihozzánk öröm illik és ünneplés az Úrban...” 

Természetesen, amikor a keresztény örömről beszélünk, nem feledkezhetünk meg Szent Ferenc atyánkról, Rendünk alapítójáról, akinek egyik karizmája, hogy az Evangélium énekelni kezd ajkain. A nyugtatókat és drogokat szedő mai társadalom fülébe is szokatlan dallamokat ültet el. Bolond ez a koldus, aki a komor pápai udvar színe előtt táncra perdül és dalra fakad? – tették fel a kérdést a jelenlévő előkelőségek. Nem, csak egy keresztény, aki éli, amit hisz. Nála énekszó lesz a Hiszekegyből, amit olyan gyakran mondunk szomorúan és egyhangúan. Ő felfedezi, hogy a kereszténységgel az öröm áradt szét a földön. Általa az Élő Isten tör be közénk, aki a Húsvét hajnala óta új életet kínál elámult testvéreinek a lélekben, a békében, a megbocsátásban. Ferenc szerint az öröm Isten ajándéka, a feltámadt Krisztus Lelkének gyümölcse.
Ezért Ferenc „különös igyekezetet fordított arra, hogy szíve mindig vidám maradjon, s megőrizze a lélek kenetét és az öröm olaját. A rosszkedv gonosz betegségétől a lehető legnagyobb gonddal óvakodott, és ha csak futólag is érezte közeledését, menten imádságba merült”- olvashatjuk a róla szóló életrajzban (2Cel 125).

Így hát a keresztény öröm nem megelégedett lelkialkat vagy jó emésztés kérdése. Ez annak tapasztalata, aki szeret, és aki tudja, hogy szeretik úgy, ahogy van; a hívőé, aki tudja, hogy irgalomból megmentették és megszabadították a rossz és a halál sorsszerű végzetétől.
Az öröm az a tudat szívünk mélyén, hogy Isten gyöngédsége, szeretete ott van mindenkinek az életében. Ez a hívő ember számára TÉNY a legkeményebb megpróbáltatásban is, hogy az élet és a szeretet végül is győz. De sorolhatnánk tovább a szentek életéből vett példákat. Mert nem hiányozhat egyetlen igazi szent életéből sem az öröm. Még a legszigorúbb aszkétákból, a bűnbánat legridegebb hirdetőinek életéből sem.

Az öröm ugyanis az életszentség fényének első sugara. A szenteknek, s nekünk, mai keresztényeknek abban is Krisztus igazi tanítványainak kell lennünk, hogy általunk sugározhassék az emberek felé a Teremtő jósága, szeretetreméltósága és a keresztény vallás nagyszerűsége.

Az öntudatos keresztények: férfiak és nők, fiatalok és idősek is a húsvéti, ragyogó és örömteli Krisztusba vetik hitüket. Számukra Isten a forrása minden örömnek: „Te vagy az öröm, a mi reményünk és örömünk! - vallják” A megnyílás Isten felé jelenthet-e mást, mint megnyílást az örömre? Isten ingyenes szeretetét ízlelik és ünneplik, így keresztények ők.

A világegyetem teremtésének, történetének, az emberi világ felszabadításának forrása nem más, mint a teremtő és megváltó Szeretet ingyenessége. Micsoda öröm tölt el, amikor ezt felfedezed! Szent Ferencet is ez töltötte be. Szemébe néz a leprásoknak és szemébe néz Krisztusnak, s fölfedezi, hogy csak a szeretet éltet. Csak ez teszi az embert emberré, személlyé, az isteni élet részesévé, örvendezővé.
Krisztus követői befogadják Istennek ezt az ingyenes szeretetét, a szent Evangélium kincsét és Krisztus Lelkének ajándékait. Megértik, hogy a Boldogságok Krisztusát követni öröm. Szüntelenül hallják szavait: „Azért jöttem, hogy életük bőségben legyen. Ahogy az Atya szeretett engem, úgy szerettelek én is titeket. Azért mondom ezt, hogy az én örömöm legyen tibennetek, és örömötök teljes legyen” (Jn 10,10; 15,9-11). Ilyen örömhírt az ember nem tud magában tartani, ezt tovább kell adnia.

Ha van valami, amivel felkelthetjük mások érdeklődését hitünk, vallásunk iránt, az éppen a belülről sugárzó öröm, amely az Istennek való átadottság gyermeki bizalmából fakad.
A Quo Vadis nagyszerű regényének, s filmjének egyik főhőse, a még pogány Vinicius megkérdi Péter apostolt: „Görögország teremtette a szépséget és bölcsességet, Róma a hatalmat, de a keresztények mit tettek, mit adtak a világnak?” Péter apostol válasza: „Mi hoztuk a szeretetet!”(Cap.32) Igen a kereszténység a szeretet vallása. A szeretet törvényét hirdeti az emberiségnek. A szeretetet, amely maga az Isten, a szeretetet, amely Jézus Krisztus, a szeretetet, amely az élet reménye és eszménye. Kereszténység szelleme nem a szolgaság, nem a durva erőszak, hanem a „fogadott fiúság” lelke.  A szelídségé, az örömé, a szabadságé és az életé, amit ez a világ nem adhat meg.

Éppen ezért a kereszténység egyedül Istenben kutatja az öröm titkát és forrását. Az öröm elválaszthatatlan Istentől, mert szentségének, igazságosságának és végtelen tökéletességének a gyümölcse. Így az igazi öröm elengedhetetlen feltétele Isten keresése. A Hozzá való simulás. Akaratunknak az Ő akaratához való igazítása. Az evangéliumi törvény szerint élt élet... Így megtisztul az öröm és megtermékenyül. Közben rádöbbenünk arra, hogy csak az egészen keresztény lélek tud igazán és teljesen boldog lenni.

Ugyanis az igazi öröm nem egy múló lelkiállapot, sem pedig valami, amit saját erőnkből érhetnénk el, hanem olyan ajándék, ami az élő Jézussal való találkozásból fakad, ha helyet adunk Neki önmagunkban, ha befogadjuk az életünket vezérlő Szentlelket.
Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy Isten az emberek sokaságát - akik belekeseredtek önszeretetükbe, akik önmaguk uraiként, s mégis a gazdátlan kutya riadt tekintetével élik le életük legjavát, - őket is éppen rajtunk, a mi örömünkön keresztül szeretné magához vonzani.

Isten azt akarja, hogy az öröm és a remény hírnökei legyünk számukra. „Mint a tökéletes boldogság hírnökei, minden körülmények között azon fáradozzanak, hogy másoknak örömet és reménységet adjanak” – áll a FVR regulájában (19.).
Az evangéliumi öröm meghívás a reményre és az életre. Testvéremnek, férjemnek, feleségemnek, gyermekeimnek, szomszédomnak, munkatársamnak szüksége van az én örömömre, hogy élhessen, ahogy nekem is az övékre.
De hogy lehetnénk mi a reménynek és Isten örömének ügynökei, amikor elborult tekintettel, kimerültségtől és át nem adott gondoktól megkeseredett szívvel magunk is elveszett bárányoknak számítunk?  Nem tehetünk mást, minthogy újra és újra Reá hagyatkozunk. Felsokasodott gondjainkat gyermeki bizalommal adjuk át ismét Neki, hogy felszabadulhasson bennünk az öröm, mely hitünk védjegye. A keresztény ember öröme olyan, mint egy pecsét, amely hitelesíti a hitünket.
„Ezeket azért mondtam nektek, - mondja az Úr - hogy az én örömöm legyen tibennetek és örömötök ezzel teljes legyen”(Jn 11).
Bízzuk utunkat a Szeplőtelen Szűzre, akinek lelke ujjongott az üdvözítő Istenben. Vezesse ő szíveinket Jézus eljövetelének örvendező várásában, egy imádsággal, a lélek mélyéről fakadó örömmel és jó-cselekedetekkel teli várakozásban.

Nincsenek megjegyzések: