Oldalak

szombat, december 17, 2016

„Az Isten itt áll a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot”. – Advent negyedik vasárnapja

Szabadtéri gyertya gyújtás - Esztelnek
Ma, Advent 4. vasárnapján, amikor koszorúnkon meggyújtottuk a negyedik gyertyát is, a Szentírás tanításában már nemcsak szavakkal fordul felénk az Isten, hanem jellel is, mégpedig az Izajás próféta által megjövendölt jellel: „íme, a szűz fogan, fiút szül, és Emmanuelnek nevezi, ami annyit jelent: Velünk az Isten”(Iz 7,14).
A jel mindig többet mond a szónál, valami többletet rejt magában. Megfoghatatlan misztérium, titok rejlik a mélyén. Sok jelet, jelképet használunk a mindennapi életünkben is, miért lenne ez másképp vallási életünkben?

Az adventi koszorún meggyújtott negyedik gyertya szintén jel, s  arra figyelmeztet, hogy már nagyon közel vagyunk az Üdvözítő születésének ünnepéhez, akiben a legszembetűnőbben és egyértelműen kifejeződik: Velünk az Isten.
Éppen ezért Karácsony szent ünnepe arról beszél nekünk, hogy a prófétai jövendölés beteljesült, hogy az Úristen által adott jelből valóság lett, hogy az ószövetségi választott nép hosszú várakozása, vágyakozása valóra vált, s időszámításunk kezdetén Isten, „aki úgy szerette a világot”, áttörte az „ég zárt ajtaját” és belépett az emberiség történelmébe.
Akik készek voltak őt befogadni, mint Mária is, azoknak szíve ujjongott az Úrban és magasztalták őt.

Ma igen nagy szükség van arra, hogy az Úr áttörje, nem az ég, hanem az emberi szívek zárt ajtaját. Annak idején Mária hitétől, igenjétől függött az, hogy a második isteni személy, Jézus beléphessen az emberiség életébe, hogy a megváltás műve elkezdődjön a földön.
Ma tőlünk, a mi tanúságtevő életünktől és az ebből származó benső örömünktől, megzavarhatatlan lelki békénktől függ az, hogy az Úr Jézus ma is beléphessen a Szabadító után sóvárgó embertársaink életébe, hogy a megváltás műve folytatódjon, sőt kiteljesedjen a jövőben.

Advent utolsó vasárnapján az evangélium már egészen közvetlenül Jézus születésére irányítja a tekintetünket. Szent Lukács Máriát, a titkok közvetlen részesét állítja elénk, míg Máté – akinek evangéliumából olvastunk fel ma – Józsefről ír, aki tanácstalanul botorkál az események között mindaddig, amíg egy álomban őhozzá is szól az Úr angyala. Minket, olvasókat is eligazít az az üzenet, amelyet elsőrendűen az ő számára fogalmaz meg az égi hírhozó. A gyermek, akit Mária a szíve alatt kordoz, nem férfi magvából születik, hanem a Szentlélek erejéből. Viszont József kapja azt a megbízást, hogy nevelőapaként nevet adjon neki. Az angyal szájából halljuk az - ismerős - Jézus név magyarázatát: "Ő szabadítja meg népét bűneitől."
De maga Máté egy ószövetségi idézetet is odakapcsol József álmához. Ez egyfelől értelmezi Mária szűzi anyaságát: "íme, a szűz méhében fogan, és fiút szül", másfelől a Jézus név mellé odailleszt egy másik, csodálatos nevet: "Nevét Emmánuelnek fogják hívni, ez azt jelenti: velünk az Isten."

Izajásnak az a jövendölése, amelyből ez a mondat származik, a mai szentmise ószövetségi olvasmánya,s közvetlenül nem a Messiásra vonatkozott, hanem Ácház király születendő fiára. Az Emmánuel (velünk az Isten) név ezt a királyi gyermeket azért illette meg, mert az ő nem remélt születése bizonyította a választott nép előtt, hogy Isten velük van, nem hagyja, hogy a királyi ház kihaljon. Jézusban váratlan jelentősége támad ennek a prófétai névnek. Azzal, hogy ő megszületett közöttünk, valóban közénk állt az Isten, egy lett közülünk, magára vette emberségünknek terhét.

Egyébként szent Máté evangéliumán "vörös fonálként" vonul végig ez a gondolat. Velünk van az Isten Fia. Különös módon velünk is marad. Utolsó szava, már Feltámadottként ezt az Emmánuel nevet idézi: "Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!" (Mt 28,20) S a velünk, a veletek akkor már nem csak a választott nép fiait jelenti, hanem az egész emberiséget. Velünk van, a miénk, átölel minket, egymáshoz kapcsol, az Atyához emel.

Velünk az Isten. Csupán alany és állítmány. De mind a két szó nagyon fontos. Mert minket ért az a szerencse, az a kegyelem, hogy a világ teremtője, fenntartója, a Mindenható ismer minket, figyel ránk, aggódik értünk, segít, ha szükségben vagyunk, vagyis szeret minket. Velünk az Isten, aki közel van hozzánk, akinek fontosak vagyunk, aki örömmel gondoskodik rólunk, aki megmutatja hozzánk lehajló szeretetének jeleit. Nem vagyunk egyedül életünk útján, Ő mindenben, életünk minden területén „vándorlásunk társa lett”. Olyan sokat jelenthet ez a rövid közlés, ha a szívünkben érezzük, és egy élettel tudunk rá válaszolni.

"Velünk az Isten". A Szentírás minden lapjáról, különösen is az Újszövetségből ez az örömhír sugárzik át, hogy tudniillik velünk az Isten. A világmindenséget - benne az embert - szeretetből teremtő Isten mindig is az emberrel akart maradni, akkor is, amikor az ember elfordult Tőle.

Nekünk, a harmadik évezred keresztényeinek újra kell élnünk ezt az örömhírt, mert bizony sokszor úgy tűnik, mintha természetesnek vennénk, magától értetődőnek tartanánk azt, hogy Isten lehajolt az emberhez, hogy Megváltót küldött, hogy az Isten Jézus Krisztusban emberré lett, értünk szenvedett, meghalt és feltámadt, hogy megalapította Egyházát, hogy a Jézus Krisztus által rendelt szentségek elsősorban miértünk vannak, hogy az Oltáriszentségben Jézus nekünk adta önmagát a kenyér és a bor külső színe alatt, hogy vannak templomaink, papjaink, hogy Isten az örömhír terjesztésére időről-időre általa kiválasztott férfiakat hív meg.
Pedig mindebben semmi természetes, semmi magától értetetődő nincs. Mindez Istennek a különleges ajándéka.

A nagy Jel számunkra is adva van. A kérdés az, hogy egyáltalán fel akarjuk-e ismerni? S ha igen, hogyan fedezhetjük fel a nagy Jelet, akit az Úr adott nekünk?
Kérdésünkre a választ az agg Simeon magatartásában találjuk meg. Jézus Krisztus születés-történetében találkozunk, ezzel a szentéletű, „igaz és istenfélő” idős férfivel, Simeonnal. Az Írás szerint „Várta Izrael vigaszát, és a Szentlélek volt rajta. Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek indítására a templomba ment. Amikor a szülők a gyermek Jézust bevitték, hogy a törvény előírásának eleget tegyenek, karjába vette és áldotta az Istent ezekkel a szavakkal: "Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népednek, Izraelnek” (Lk 2, 26-32).
Mit tesz Simeon? Várta a Megváltót, s mivel várakozásában a Lélek indítására figyelt, ezért fölismerte a nagy Jelt a betlehemi Kisdedben. Fölismerte és áldotta érte Istent, aki ígéreteit minden időben valóra váltja.
Simeon, az élettel betelve és megbékélt szívvel készült a halálra, mert még életében találkozott valakivel, aki üdvösséget hozott az egész világ számára.

Ez a Valaki, már eljött a betlehemi Kisded, Jézus Krisztus személyében. De előbb fel kell ismerni, be kell fogadni. A többire már neki lesz gondja.
Azonban ez a felismerés, nem is annyira magától megy, főleg ha nem tevékenyen várakozunk Rá, ha nem figyelünk a Lélek sugallataira. A lélek sugallatait az adventi csendben, az imában, és a tevékeny szeretetben hallhatjuk meg, és nem a reklámok kétes világában, a diszkók félhomályos, alkoholtól terhes zajában.

„Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Emmanuelnek nevezi, ami annyit jelent: Velünk az Isten! Nem csupán egy múltból itt felejtett üzenet ez, és nem is csak egy jövőben megvalósuló ígéret, hanem a jelenben megtapasztalható valóság, átélhető életérzés, biztonság és erőforrás mindazok számára, akik őszintén várakoznak Rá, akik nagyon vágyakoznak Utána és tesznek annak érdekébe, hogy belépjen az életükbe, akik figyelnek a Lélek ösztönzéseire: a csendben, az imában, a tevékeny felebaráti szeretetben. 

Megdöbbentő, és elgondolkodtató az Istent kereső József Attila két verssora: „Az Isten itt áll a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot”. Adja Isten, hogy mi mindannyian azokhoz tartozzunk, akik tesznek annak érdekében, hogy velük legyen az Isten, és úgy éljünk, hogy Jézus beléphessen az életünkbe, hogy mindig velünk lehessen, és így elvihessük Őt a világba, hirdetvén azt a békét, amelyről az angyalok énekeltek a betlehemi éjszakában.

Nincsenek megjegyzések: