Isten csókja

November 30. hétfő: SZENT ANDRÁS APOSTOL (ünnep)

A hit hallásból ered, a hallás pedig Krisztus igéjéből.

Azt hallottam a szomszédról, hogy mindig átveri az ügyfeleket, akik nála készíttetik el az asztalukat. A másik szomszéd meg panaszkodik, hogy nem lehet senkiben manapság megbízni, mert mindenki csak a saját hasznát keresi.

Uram mennyi lényegtelen dologra figyelünk, s ami igazán fontos arról nem beszélünk. Miért csak a rosszat szeretjük elhinni? Miért csak a rosszat szeretjük tovább adni? Miért csak a rossz érdekel bennünket? A híradások is a rossz eseményeket tekintik igazi hírértéknek.

Itt van végre az idő, hogy a jó hír mindenkit elérjen: megszületik a Megváltó, aki a rossz hír kényszerétől is megváltja az embereket. (2004)

Róm 10,9–18; Zs 18a; Mt 4,18–22


Forrás: nagyböjti és adventi üzenetek listája

Római Riportok - 2016. november 27.

Túrmezei Erzsébet - Adventi éjszaka

Ha Noé ma építene bárkát... Életszerű, tanulságos történet

A kép forrás helye

Így szólt az Úr Noéhoz: "Fél év múlva megnyitom az ég csatornáit és addig fog esni, amíg a Földet el nem lepi a víz. De szeretnék megmenteni néhány jó embert és minden állatfajból egy párt, ezért építs bárkát!"

Egy villámlás után a tervrajz ott feküdt a földön. 

Fél év múlva elkezdett esni az eső, de az Úr legnagyobb megdöbbenésére Noé csak ült szomorúan a kertjében, bárka sehol.

- De Noé, hol a bárka? - kérdezte felháborodva.

- Uram, bocsásd meg nekem, de felmerült néhány igen nagy probléma:

1. A hajóépítéshez engedélyt kellett kérnem, mert a terveidet nem fogadta el a Hajóépítési Hivatal Műszaki Osztálya, ezért több mérnököt is fogadnom kellett az áttervezéshez.

2. A szomszédom feljelentett, hogy nem a rendezési tervben megengedett tevékenységet akarok folytatni a kertemben.

3. Nem tudtam fát szerezni, mert a fülesbagoly életterének megőrzése érdekében fakivágási tilalmat rendeltek el.

4. Ahogy elkezdtem begyűjteni az állatokat, beperelt egy állatvédő egyesület.

5. A Katasztrófavédelem közölte, hogy nem építhetem meg a bárkát, amíg nem készíttetek egy hatástanulmányt az özönvízről.

6. Ezután konfliktusba kerültem az Esélyegyenlőségi Hivatallal az ügyben, hogy mennyi hátrányos helyzetű kisebbségi etnikumot viszek magammal. Ennek az lett a vége, hogy lefoglalták a félkész bárkát.

7. Amikor el akartam hagyni az országot, közölték velem, hogy adótartozásom van, így nem mehetek sehová. Most úgy ítélem meg, hogy körülbelül még 100 év kell a bárka elkészítéséhez.

Ekkor elállt az eső, és kisütött a nap.

- Úgy döntöttél, hogy mégsem pusztítod el a Földet? - kérdezte Noé bizakodva.

- Nincs rá szükség. - mondta az Úr – ezt megoldjátok ti magatok.

Forrás: Internet 

„Nemcsak fenyőfás ünnep közeleg!” – Advent első vasárnapja

„Újra itt van advent, nyílik az ég, közel az Úr, egy gyertya ég...” hangzik az egyik vallásos énekben.

Az egyházi év kezdetén mindig csodálatosan szép és ösztönző az adventi koszorú készítése és a gyertyagyújtás szertartása, amit az este mi is elvégeztünk kint a téren és most a szentmise kezdetén. Maga a koszorú is, amelynek ősét 1839-ben, egy német evangélikus lelkész készítette (Johann H. Wichern) el, figyelmeztető számunkra. A koszorú örökzöld fenyőlevelei Jézus halált legyőző örök szeretetére emlékeztetnek. A világító gyertyák számának növekedése szimbolizálja a növekvő fényt, szeretetet, amelyet Isten Jézusban a várakozónak ad karácsonykor. Az egymás után fellobbanó gyertyák növekvő fénye jelzi, hogy karácsonyhoz közeledve múlik a bűn sötétsége és növekszik a fény, hisz karácsonykor maga a Fény, Jézus Krisztus jön közénk. S a lila szalag, mellyel átkötjük a koszorút, lelkiismeret vizsgálatra, ennek következtében bűnbánatra, megtérésre ösztönöz, s szent fegyelemre és összeszedettségre serkent. Ezért van az, hogy az öntudatosan élő hívő keresztény ember advent folyamán tartózkodik a zenés, zajos mulatságoktól, s a rohanó világ reklámos hangzavarában is megpróbál befelé fordulni, rendet rakni Istennel, s embertársaival való kapcsolatában. Ugyanis az ember magára maradva, Isten nélkül, csak a bűnnel tudja eljegyezni életét. Isten kegyelmével azonban a bűnből is fel tud emelkedni, és Krisztushoz kapcsolódva Isten akarata szerint tud élni. Sőt, éppen az Isten akaratának a sóvárgása képesíti az embert arra, hogy szolgálatot vállaljon, és küldetésben járjon az emberek között.

A Biblia legvégén, a Jelenések könyvének utolsó előtti mondatában feltör a szívből fakadó kérés, maranatha: jöjj el, Uram Jézus.

A valamiképp már Istenre talált és ezért Istent még inkább kereső ember kívánsága ez. Az advent szó a görög maranatha latin megfelelője. Az egyház nyelvén Úr-jövetet jelent. Az Úr: a názáreti Jézus Krisztus, akiben Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiaként adta Őt nekünk, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen.

Így advent értelme nemcsak az, hogy felidézzük emlékezetünkben a Megváltó születése előtti időszakot, az emberiség vágyát az Üdvözítő után és az Ószövetséget. Advent értelme nem is holmi külsőséges, látványos, felszínes hagyományok megismétléséből, „imádásából” áll. Az advent számunkra valóságos várakozás és előkészület kel-hogy legyen az Úr érkezésére, jövetelére.

Miért? – kérdezhetné valaki. Talán nem jött még el valóságosan az Úr? Miféle eljövetelről beszél az adventi időszak? És miért kezdődik újra minden évben az előkészület? Mikor jön el az Úr?

Az adventi liturgiában, a mai olvasmányok válaszolnak ezekre a kérdésekre, amikor az Úr három eljöveteléről beszélnek.

Jézus Krisztus első eljövetele, a történelmi, a 2016 évvel ezelőtti, az ő test szerinti születése: az, hogy közénk született, vállalta emberi mivoltunkat, mai szóval élve szolidáris lett velünk. Ezzel lehetővé tette, hogy az eredeti bűn következtében, vagy éppen a személyes bűn következtében megromlott kapcsolat helyre álljon Isten és ember között, hogy megszabaduljunk vétkeink nyomasztó terhétől. Ezt az eljövetelt, ezt a „végső időt” várta a választott nép, ezt hirdették a próféták. Ennek a messiási időnek volt nagy hírnöke Izajás próféta is, a mai első olvasmány szerzője. S Karácsony ennek az Úrjövetnek, vagyis Jézus test szerinti születésének az ünnepe.

Másodszor jön el az Úr minden hivő emberhez egyénileg, az ő kegyelmeivel, amikor megjelenik a személyes hitben, a hit szerinti keresztény életben és a szentségek vételében: szentgyónásban, szentáldozásban. Ez az eljövetel tulajdonképpen egy egész életen át tartó folyamat, tökéletesedik, amikor egyre jobban „magunkra öltjük Urunkat, Jézus Krisztust – Pál apostol szerint –, hogy ne a bűnös vágyak szerint cselekedjünk”(Róm 13,11…). Ez az eljövetel személyes találkozások sorozata Jézus Krisztussal a személyes napi imában, az egyházban, az egyház-tanításaiban, szentségeiben és ember-testvéreinkben. Ezeknek a találkozásoknak a betetéződése lesz halálunk után az üdvösség, amikor örökre együtt leszünk Urunkkal és részesülünk dicsőségében.

Harmadszor jön el az Úr az evangélium ígérete szerint, a világ végén, a közösségi, az utolsó ítéletre. Ez az eljövetel az emberiség történelmének, üdvtörténetének a befejezését, az új ég és új föld születését jelenti. Jézus Krisztus világvégi eljövetelének jele és záloga az egyház, amely mint Noé bárkája – amire utal az evangéliumi szakasz –, összegyűjti és megmenti Isten népéből mindazokat, akik tudatosan akarják, igénylik ezt.

Az Úr első eljövetele már megtörtént 2016 évvel ezelőtt. Hogy a harmadik, a világvégi eljövetel mikor lesz pontosan, senki sem tudja a földön: „mert az Emberfia abban az órában jön el, amikor nem is gondoljátok”- mondja az evangélista (Mt 24,44).

Azt azonban tudjuk, hogy a harmadik eljövetelre a második készít fel. Csak vegyük észre az Eljövendőt, halljuk meg kopogtatását és engedjük be szívünkbe, életünkbe: a napi személyes ima, a Biblia olvasása, a szentségekhez való járulással, akár a napi szentmiseáldozaton való részvétellel különösen most az adventi időben, illetve a felebaráti szeretet gyakorlása, a jótettek által. 

Mi tehát a feladatunk? E kérdésünkre maga Jézus adja meg a választ a mai evangéliumi szakaszban: „virrasszatok tehát, mert nem tudhatjátok, mely napon jön el a ti Uratok”.

Így advent az ébredés, a virrasztás, a várakozás ideje. Igaz a mai rohanó ember számára különösen is nehéz várni. Szeretne mindent azonnal megkapni. Pedig sokszor milyen fontos az előkészület.

Pilinszky János, katolikus írónknak mondja, hogy: „Aki jól várakozik, az időből éppen azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: hetek, órák, percek kattogó szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, mint amire vár.” (Szög és olaj 371)

Ezért szegezi nekünk a kérdést a vers írónője (Lukátsi Vilma):

...ha nincs advent (mármint várakozás), lesz-e majd karácsony?

Váratlanul várjuk az Urat?

A zöld lombú, behavazott erdő

nem lelkünk állapotára mutat?

- Hogy várjuk Urunk visszajöttét?

- Nemcsak fenyőfás ünnep közeleg!

- Sűrűsödnek a bibliás jelek:

- "... földrengés, járványok, éhínségek..."

"...és hallotok háborús híreket..."

Nem ringathatjuk bele magunkat

könnyen múló ünnep hangulatba!

Emeljük föl szemünket az Égre,

és akinek van füle, meghallja: - Ébredjetek!

Ne szenderegjetek! - Az ÚR visszajötte közeleg!

A Kis Hercegnek mondja a róka: ha tudom, hogy délután 3-kor érkezel, már 2-kor elkezdem készíteni a szívemet a találkozásra.

Most advent kezdetén mi is kezdjünk hozzá és készítsük elő szívünket, lelkünket a Nagy találkozásra. Mert ha a gyermek örömteli izgalmával kezdjük el adventi készülődésünket Karácsony ünnepére. Ha mi is annyira vágyakozunk az Úr Jézus után, mint a kisgyerek távollévő szüleinek hazatértére, mint a szerelmes szerelmére, hitves a hitvesére, szülő a távol lévő gyerekére, akkor egészen biztos, el fog jönni, be fog lépni az életünkbe, hogy azt átalakítsa és irányítsa a boldogulás, az üdvösség útján. Ne feledjük, amilyen az adventünk, az adventi készülődésünk, várakozásunk, olyan lesz majd a karácsonyunk is.

Adventi hírnök... - ének

Mi az advent?

A tiszta igentől a kolostorig – A Vasárnap katolikus hetilapban megjelent interjú

Kakucs Béla fr. Szilveszter jelenleg Esztelneken ferences pap. 1961-ben született Marosvásárhelyen. Gyermekkorát Nyárádremetén töltötte. Tizenegyedik osztályos volt, amikor a gyulafehérvári, ma a gróf Majláth Gusztáv Károly püspök nevét viselő kisszemináriumba került. Érettségi után, 1980 és 1981 között kilenc hónapos katonáskodás következett Belényesen, majd 1981 és 1987 között ugyancsak Gyulafehérváron, a Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézetben végezte teológiai tanulmányait. 1987. június 21-én szentelte pappá dr. Jakab Antal püspök. Papi pályáját a János evangéliumából származó jelmondat jegyében éli: „Értük szentelem magamat, hogy ők is szentek legyenek az igazságban” (17,19). A jelenleg Esztelneken élő Szilveszter testvért indulásáról, hivatásáról, hétköznapjairól kérdeztem.

Milyen körülmények és kik játszottak közre abban, hogy Nyárádremetét maga mögött hagyva a gyulafehérvári kisszemináriumban, majd a teológián folytassa tanulmányait?

A folytatás a  "Vasárnap katolikus hetilap" oldalán olvasható

Római Riportok - 2016. november 20.

„Egy életem, egy halálom, kezedbe ajánlom!” – Krisztus Király vasárnapja

A mai nappal elérkeztünk az egyházi év végéhez, s az egyházi év utolsó vasárnapján is Krisztust ünnepeljük, köszöntjük őt, de most úgy, mint a világmindenség királyát.

Az evangéliumi szakasz (Lk 23,35-43) Jézus földi életéből egy ellentétesnek látszó helyzetet állít elénk. Egyrészt a szégyen fáján függő Jézust, akit a bámészkodó, kárörvendő nép, a főtanács, sőt még a vele hasonló helyzetben – de megérdemelten – elítélt ember is kigúnyol, és ironikusan királynak csúfol. Másrészt a szelíd, a szenvedésében és a megalázottságában is hatalma teljességének birtokában lévő, övéiért vérét adó Jézust, a Királyok Királyát. aki nem tesz semmit, aki nem áll bosszút ellenségein.

A királyságról bizonyára sokunknak a ma is élő történelmi, uralkodó családok jutnak eszünkbe, akiknek méltósága ma már több helyen csak jelképes, szimbolikus. De segítségünkre siet a történelem, és gyermekkorunk meséinek csodálatos világa a jó és igazságos királyokról, a mindenre elszánt, szívük szerelméért még sárkányokkal is megküzdő királyfiakról.

Mi büszkék lehetünk történelmi uralkodóinkra, királyainkra, van kikkel dicsekednünk, van kiket a felnövekvő ifjúságunk és a nép vezetőinek, politikusainak is a figyelmébe ajánlani követendő példaként. Gondoljunk csak, a szentéletű, de mégis határozott Szent Istvánra, a sziklahitű Szent Lászlóra, az igazságos Mátyásra, vagy a héten ünnepelt királyi sarjra, Árpádházi Szent Erzsébetre, a szolgáló szeretet női szimbólumára. De említhetjük a nemrégiben boldoggá avatott IV. Károlyt, utolsó királyunkat, aki – még ha rövid ideig is – szintén gondját viselte népünknek, s hiteles képet festett, hogy uralkodóként, a politikai teendők mellett is lehet az ember hívő keresztény, s gondos férj és családapa. S mindez azért volt így, mert ezek az uralkodók tisztában voltak azzal, hogy hatalmukat egyedül az Ég és Föld Urától, a Mindenható Istentől kapták, hogy szolgáljanak vele az Ő dicsőségére, s népük javára. Mint ahogy tette ezt a kereszten, mindannyiunk terhét magára vállaló, értünk életét adó, s az óta is gondunkat viselő isteni Királyunk, Jézus Krisztus.

Tudnunk kell, hogy Jézus kereszthalálának magyarázata az ember bűnében keresendő. Az első bűnnel és annak terjedésével végtelenül nagy szakadék támadt az isteni és az emberi világ között. E mérhetetlen távolságot az ember önerejéből sosem tudta volna áthidalni: ha ez a szakadék megmarad, teljes reménytelenség és biztos kárhozat várt volna az emberiségre. De eljött Jézus. Magára vette a világ bűnét, és e tengernyi bűnt fölvitte a keresztre, hogy halálra szánt testével együtt a bűnáradat végzetes következményét is megszüntesse. Majd föltámadt a halálból, hogy mindazok, akik az ő föltámadt életébe kapcsolódnak, eljuthassanak az örök életre.

Azonban örök életünk boldogsága, vagy boldogtalansága attól függ, hogy hogyan közelítünk Jézushoz, a megfeszített Királyhoz. Jézushoz, aki számunkra az út, az igazság és az élet, aki életpéldájával és tanításával igazi és egyedüli vezetőnk lehet az örök élet. az örök boldogság felé vezető úton.

Minden közösségnek szüksége van vezetőre, vezérre, nevezzük azt királynak, elnöknek vagy bármi másnak. Egy jó vezető a közösséget össze tudja kovácsolni akkor is, ha a közösség tagjai sokfélék. Egy jó vezető az építő erőket összefogja, mindenki számára biztosítja a boldogulás, a kibontakozás útját, biztonságot, békét, jólétet, jó hírnevet teremt a rábízott közösségnek…

De nemcsak egy közösségnek, nemcsak egy népnek, hanem az egyes embernek is szüksége van vezetőre. Mert az egyes emberben is sokféle vágy, törekvés, erő működik. Ezeket össze kell fogni, ezeknek irányt kell mutatni, ezeknek kibontakozásához teret kell biztosítani. Ha ez nem történik meg, akkor az ember ereje, tehetsége szétfolyik, kárbavész. Krisztus királyságának területe itt van, az ember lelki-szellemi világában. Azok krisztus királyságának polgárai, akik engedik, hogy lelkük-szellemük világában Krisztus uralkodjék.

A mai evangéliumból láthatjuk, hogy kortársainak magatartása és kapcsolata mennyire eltérő a kereszten függő Jézussal szemben.

A nép – az ószövetség népe –, „bámészkodott”, közömbösen szemlélte az eseményeket. „A főtanács tagjai pedig gúnyolódtak” és az általuk elképzelt messiási erőt és fenséget kérik számon Jézustól bizonyítékul messiási voltára. Az ítéletet végrehajtók, a római katonák királynak nevezik ugyan, de ők is csak csúfságból teszik. Az egyik lator, akit a kényszerhelyzet hozott össze Jézussal, szidalmazza őt. A másik azonban hittel tekint feléje.

Azt hiszem nem nehéz, a megtérő latorban fölfedeznünk az igazi keresztény magatartását. Ugyanis ő Jézus megalázottságában és halálában is meglátja győzelmét és dicsőségét. A gúny ellenére is felismeri Jézus Messiási voltát, a halálos ítélet ellenére is bűntelen, igaz voltát. S kitaszítottságában, egyedüllétében is meglátja hozzánk tartozását, értünk szenvedő szeretetét. Ennek a hitnek a jutalma az üdvösség, ennek a felismerésnek az eredménye a részesedés Jézus nem e világi országában és királyságában.

Ma is csak hittel lehet Jézust Királynak és Úrnak vallani. Ha pusztán emberileg vizsgálnánk Jézus királyi hatalmát, illetve szolgálatát, amely a kereszten emelkedik a legmagasabbra – könnyen csalódhatnánk benne, mint kortársainak nagy része. Az ilyen vizsgálat hamar megbotránkozik benne, bírálja gyengeségeit és külső megjelenését. Mert csak a hit látatja Jézusban az Eljövendőt, akivel együtt leszünk – reményünk szerint – országában és dicsőségében. Csak a hit látja meg benne az emberi jövő ígéretét, az emberhez méltó sors szépségét.

Ezek után elmondhatjuk, hogy bármilyen tragikus és szánalomra méltó a megfeszített Jézus-király alakja, a keresztfán nyilvánul meg legjobban dicsősége, hatalma és emberszeretete.

A kereszten ragyog föl Jézus isteni dicsősége, mert e sötét keresztet már bearanyozza a húsvéti hajnalpír, a föltámadás fénye. A megfeszítés, a halál és a föltámadás eseményében nyilvánul meg legjobban a názáreti Jézus isteni hatalma, mert ez az esemény, a bűn feletti győzelem pillanata. És ugyanebben az eseményben válik egészen kézzelfoghatóvá irántunk való szeretete, mert önfeláldozása boldogságunk és örök életünk záloga. - A világ legragyogóbb, legboldogítóbb csodája valósult meg a kereszten, és ez a csoda mérhetetlen magasságokba emeli Krisztust, a királyok királyát.

Ilyen a mi Királyunk, de mi a mi küldetésünk, itt és most élő krisztushívőké, hogy részünk lehessen Isten országában? Mert Jézus Krisztus királyságát nem a mesék országába kell keresnünk, s nem is a krónikáskönyvek megsárgult lapjain. Krisztus királysága, uralma nem is e világból való, ahogy ő maga kijelentette Pilátus előtt. Nem akart politikai hatalmat, - a Heródeseknek nem kell félniük, nem vetélytársuk. Isten uralmát hirdette, amely belül van, az emberi lelkekben, és Ő, a Feltámadott ott akar lakást venni Lelke által. Szent Pál figyelmezteti a mai materialistákat és élvhajhászokat is: „Isten országa nem eszem-iszom, hanem igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben”.(Róm 14, 17)

Jézus Krisztus királysága kezdettől jelen van világunkban, és mindörökké fennmarad. Mi ennek a királyságnak az állampolgárai akarunk lenni, ezért viszont nekünk is tennünk kell.

Hogy mi a feladatunk? Tudjuk, hogy NEM a parancsolgatás, NEM az uralkodás, NEM az elnyomás, NEM a zsarnokoskodás, NEM a kizsákmányolás, NEM a birtoklás akár a családban, akár a közösségben a feladatunk, HANEM, hogy hűséggel engedelmeskedjünk a főparancsban elhangzottaknak: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! S szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Ehhez a szolgálathoz nem kell királyi korona, csak nyitott szív és nagy-nagy szeretet.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai szép ünnep nem hagy kétséget a felől, hogy Krisztus király nemcsak hitvalló magasztalást kíván tőlünk, hanem azt is elvárja, hogy minden embertársunkban (főleg a rászorulókban) őt szolgáljuk. Hódolatunk akkor válik hitelessé, ha nem csupán dicsőítő szavainkkal valljuk őt életünk Urának, hanem életvitelünkkel is, amelyben azt tesszük alapelvnek, amely Jézus életének alapelve volt: a szeretetet és az irgalmasságot.

Tegyünk egy életre szóló esküt, kötelezzük el magunkat Krisztus Király szolgálatára, igyekezzünk úgy élni, hogy ne szegjük meg fogadalmunkat, amely így szólhatna: Felséges Királyom, egy életem, egy halálom, kezedbe ajánlom!

Szoktál-e imádkozni?

Árpád-házi Szent Erzsébet, a szolgáló szeretet védőszentje

Római Riportok - 2016. november 13.

Egy tucatnyi farkas pár év alatt olyat tett, amit senki nem gondolt volna! Így gyógyítja önmagát a természet!

Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket! – Évközi 33. vasárnap - újraolvasva

Az egyházi év vége felé járva, különösen most november havában, akarva-akaratlanul a végső időkre terelődik az ember figyelme.

Az elmúlt vasárnapok szentírási szakaszai és az elhunyt szeretteinkről való megemlékezések fokozatosan arra figyelmeztetnek, hogy a nagy rohanás közepette álljunk meg, s gondoljuk végig, hogy mi az igazán fontos az életünkben, és mi az, ami hiábavalóság.

Ahogy mi, ma élő emberek is megcsodáljuk, mind a Teremtő Isten, mind pedig az emberi kéz alkotásait, – mint ahogy a mai evangéliumi szakaszban is tették a jeruzsálemi templomot tetszéssel méltatók Jézus előtt, – rájövünk, hogy egyszer minden elmúlik. A kő elporlad, a virág elhervad, a bőr megráncosodik, a szépség elenyészik, az egészség megromlik, a fiatalság tovaszáll, pénz, hatalom porba hull, s mi marad egyáltalán, ha, Jézus szavaival élve, kő kövön nem marad?

A holtak feltámadásával foglalkozva már a múlt vasárnapi szentírási részek a földön túli valóságokra irányították a gondolatainkat. Ma, folytatva a témát, az „Úr napjára” mutatnak, amikor az idők végén Krisztus visszatér „dicsőségben, hogy ítéljen eleveneket és holtakat” valljuk a Hiszekegyben.

Az első olvasmányban Malakiás próféta (3,19-20a) erőteljes színekkel ecseteli az idők végét: „Elérkezik az a nap, s izzó lesz, mint a kemence. Minden kevély és minden gonosztevő olyan lesz, mint a szalma: az a nap, amely elérkezik, lángra lobbantja őket” (19). Talán a mai ember fülének nem tetszenek ezek a képek, mindazonáltal nagy igazságot fejeznek ki.

Annak ellenére, hogy a jelen életben gyakran a rossz ül diadalt, az Istent gúnyolóknak meg mindenben szerencséjük van, tudnunk kell, hogy eljön az az idő, amikor Isten mindent igazságosan elrendez. Malakiás próféta szerint: „Akkor majd meglátjátok, mi a különbség az igaz és a gonosz között, mennyire más, ha valaki Istent szolgálja, mint ha nem” (18). Mindenkinek olyan lesz a sorsa, mint amit magatartásával magának készített. A gonoszok számára az ítélet napja olyan lesz, mint a pusztító tűz, az igazak számára viszont Isten irgalmasságának megnyilatkozása.

„Azon a napon, amelyet készítek – mondja a Seregek Ura –, tulajdonommá lesznek. Megszánom majd őket, mint ahogy az ember megszánja fiát, aki őt szolgálja”(17). Ez a gyöngéd kifejezés Isten atyai jóságát nyilatkoztatja ki, aki minden érdemükön felül jutalmazza meg azokat, akik szeretik őt. Számukra „felragyog az igazság napja” (20), azaz Jézus Krisztus, aki megvilágítva a világot a jó és a béke útján vezette, ismét visszatér, hogy befogadja örök dicsőségébe azokat, akik követték világosságát és tanítása szerint éltek.

Az evangélium (Lk 21,5-19) az Úr Jézus beszédének azt a részét idézi, amelyben megjövendöli a világ végét jelző eseményeket. Ezek összefonódnak a Jeruzsálem elestét és a Templom pusztulását megelőző történésekkel.

Az Úr mindenekelőtt sokak pusztulásáról beszél, akik az ő nevében megtévesztő tanítást és hamis jövendöléseket hirdettek és hirdetnek ma is. Gondolok itt speciálisan az Írországból származó nagyfigyelmeztetésekre, és az ehhez hasonló úgynevezett üzenetekre. „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket! – Mondja az Úr Jézus – Sokan jönnek az én nevemben, s mondják: Én vagyok. És: Elérkezett az idő! – Ne kövessétek őket” (8).

Az igazság eltorzítása a legalattomosabb veszély. Óvatosnak kell lenni és okosan megkülönböztetni; azt, aki ellentmond a Szentírásnak, aki bár az Egyházban él, templomba jár, s még sincs az Egyházzal és a Pápával, nem szabad meghallgatni, nem szabad őket követni.

Természetesen szabad akarattal rendelkezünk, és mi magunk dönthetjük el, hogy az Egyházzal, a Pápával tartunk-e vagy a tévtanítókkal, hamis látnokokkal, prófétákkal. Viszont a döntésünkkel járó következményeket is vállalnunk kell, nem feledve, hogy egyszerre nem szolgálhatunk két úrnak. Tudnunk kell, hogy aki a kézről kézre terjesztett hamis üzeneteknek hitelt ad, amik nem egyeznek az Egyház tanításával, nem fogadják el a jelenlegi pápát, az ennek következtében automatikusan kizárja magát az Egyházból és nem járulhat a szentségekhez, nem gyónhat, nem áldozhat, hacsak nem szakit ezekkel a tévtanításokkal bűnbánatot tartva.

Jézus az evangéliumi szakaszban háborúkról, lázadásokról, földrengésről, éhínségről, dögvészről beszél (9-10). Ilyen természeti csapások gyakran előfordultak a történelem során, ezeket a jeleket tapasztalhatjuk ma is, háborúk, visszaélések, üldöztetések, katasztrófák, tűzvészek, természeti csapások mindenfelé, tele van velük az összes híradás. S ne feledkezzünk meg az éhínségről, s arról sem, hogy még ma, Kr. u. 2013-ban is egyes országokban keresztényeket hurcolnak el és mészárolnak le a hitük, vallásuk miatt. Ennek ellenére merész dolog lenne ezekben a csapásokban – mint sok hamis próféta teszi napjainkban is – a közelgő vég biztos jelét látni és hirdetni. Ezekről a dolgokról szólva maga Jézus mondta: „Ne rémüldözzetek… Ezzel még nincs itt a vég” (9). Mindazonáltal ezeknek „meg kell történniük” (9).

A pontos idejét nem kötötte az orrunkra Jézus annak, hogy mikor is jön el az a végső nap, hisz ismerte emberi természetünket, tudta, hogy megkeresnénk a kiskapukat, a könnyebb, de nem az igazi célra vivő utakat. Valahogy úgy, mint gyermekkorunkban, amikor kijátszottuk, elodáztuk a végsőkig szüleink, tanáraink kérését, hogy legyen meg az a házi feladat, az a házi vagy házkörüli munka, tesztelve a tűréshatárukat. Pedig nagyon jól tudtuk, hogy jobb, ha mielőbb készen van az a feladat, utána gondtalan már a játék és az élet. De mi felnőttek sem vagyunk különbek…

Visszatérve a jelekhez, az isteni tervben az a szerepük, hogy emlékeztessék az embereket, vagyis bennünket, hogy ezen a földön minden átmeneti, minden útban van egy új ég és új föld felé, „az igazságosság hazája” felé (2 Pét 3,13), ahol az igazak örökre részesülnek Uruk dicsőségében.

Hasonló módon kell értékelni az Egyházat minden időben gyötrő üldözéseket is. Ez nem a hívők pusztulására, hanem javára szolgál, hitük elmélyítésére és megszilárdítására. Azért történik mindez, mondja Jézus, „hogy tanúságot tegyetek” (Lk 21,13).

A végkövetkeztetés tehát nemcsak derűs, hanem bizalommal telt. Jézus arra buzdítja tanítványait, ne nyugtalankodjanak, még akkor se, ha bebörtönzik, bíróság elé hurcolják őket, ha barátaik vagy rokonaik üldözik őket, ha gyűlöletesek lesznek mindenki szemében. Vigyáz rájuk, és ha nevéért életüket kell adniuk, akkor megnyerik azt az örök életre.

Jézus megjövendölte a pusztulást, az evilág végét, de meghirdette Isten országának örömhírét, reményt, bizakodást adva, ha készenlétben, szeretetben, megbocsátásban élünk, ha felhasználjuk a kínálkozó alkalmakat a jóra, ha helytállunk mindenféle üldöztetés, gáncsoskodás ellenére is, akkor állítása szerint: „egy hajszál sem vész el a fejetekről. Kitartástokkal megmentitek lelketeket” (Lk 21,18-19).

Jézus az állandó éberségre, készenlétre, állhatatosságra hív minket, hogy életünk útja során legyünk mindig készen a vele való nagy találkozásra: „mert, ahogy a cikázó villám az ég egyik szélétől a másikig villan, úgy jön el azon a napon az Emberfia is” (Lk 17,24). És ugyanakkor figyelmeztessük erre embertársainkat is, hogy a jó és egyetlen úton haladjunk, Jézus Krisztus útján, hogy nekik is, nekünk is részünk lehessen a megígért örök boldogságban.

Tehát nem aggodalmaskodással, ijesztgetéssel, protestálással vagy meddő vitákkal lehet végig járni életünk útját, s győzelmet aratni, hanem kitartó hűséggel, s a vihar közepette is Krisztusba vetett megingathatatlan bizalommal.

Valahogy úgy, mint a boldogságos Szűzanya, aki a kereszt alatt is hitt Fiában, Fia föltámadásában!

Márton Áron püspök

BIbliai testvértörténetek - Martos Levente Balázs atya gondolatai

Böjte Csaba OFM elmélkedése, 2016. november 9

Mike Pence videóüzenete: “Jézus Krisztusra van szükségünk” (magyar felir...

Az Ír katolikus alelnökjelölt két nappal a választások előtt üzent a keresztény gyülekezeteknek.

Donald Trump videóüzenete a keresztény gyülekezetekhez (magyar felirattal)

Old Roman chant - Kyrie eleison

Római Riportok - 2016. november 6.

Jézusnak nem egy munkás kell, hanem én magam!

„Isten… föltámaszt minket.”- Évközi 32. vasárnap

November havában, amikor minden az elmúlásra figyelmeztet: a haldokló természet, az imbolygó gyertyalángokkal megvilágított temetők, elhunyt szeretteink emléke – akkor lelkesítőleg hat ebben a szomorú hangulatban a mai szentírási részek üzenete a föltámadásba vetett hitről, a halál utáni életről.

Az első olvasmány egy tragikusnak látszó történetet tár elénk a választott nép életéből, amely Krisztus eljövetele előtti II. században játszódott le. A szír birodalom uralma alá került Izrael, mely ellen véres üldözést indítottak. De nem kiirtani akarták őket, hanem őseik hitét szerették volna kitépni a szívükből, azáltal, hogy a pogány vallásra áttérni kényszerítették, hogy utána kényük-kedvük szerint bánhassanak velük.
A történet elmondja, hogy elfogtak egy édesanyát hét fiával együtt. Barbár módon akarták rávenni őket a hittagadására. Az anya szeme láttára ostorozzák, kínozzák és végzik ki őket sorba, míg végül az anyát is megölik. Haláluk előtt mindannyian hitvallást tesznek. Mindenik az örökéletbe vetett hitét fejezi ki, amiért érdemesnek tartja meghalni: „Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el – mondja a negyedik fiú – ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménybe, hogy ő feltámaszt minket”. A fiúk hitvallásából nem hiányzik az egyetemes feltámadás gondolata sem, ennek kell majd döntenie a jók és a gonoszok különböző sorsáról, erre utal a negyedik fiúnak a királyhoz intézett kijelentése: „A te számodra nincs feltámadás az életre”(14).

Amilyen szép és felemelő e bátor hitvallás, annyira lehangoló és visszataszító az a jelenet, amellyel az evangéliumi szakaszban találkozunk. Szaduceusok, az ószövetség papjai állnak Krisztus elé a föltámadás bibliai tanítását tagadva. Az örök élet hitét hirdető Krisztust akarják kigúnyolni, és nevetség tárgyává tenni, azzal a kérdéssel, amelyet feltettek neki. Természetesen Jézusnak nem okoz nehézséget a kérdés megválaszolása.
Az Úr Jézus feleletében ott ragyog minden ember számára a remény sugara, hogy érdemes élni, érdemes bízni a Mindenhatóban, az Élet és Halál urában, mert VAN feltámadás! Mi, keresztények hisszük és valljuk, hogy az ember Isten képmására lett teremtve, s belénk van ezáltal oltva a halhatatlanság csírája. Ezért VAN folytatás a halál után. Az élet túléli a halált. Arra, hogy a lélek halhatatlan, valamilyen szinten minden más vallás is eljutott. Amit a kereszténység ehhez hozzátesz, s ami a kereszténységet egyedivé teszi ezen a területen, az az, hogy az Isten megtestesült Jézus Krisztusban, magára vette emberi természetünket, s az, hogy halála után feltámadt, elsőként a halottak közül, hogy majd mi is mindannyian - hívők és hitetlenek egyaránt - feltámadjunk.

Az Úr Jézus Többször felhívta már hallgatói figyelmét arra, hogy az örökéletet nem szabad úgy elképzelni, mint a földi élet egyszerű, változatlan folytatását. Itt a földön nősülnek és férjhez mennek az emberek, ám az örök életben megszűnik a házasság, mert életünk szellemivé válik, és hasonlók leszünk az angyalokhoz. Igaz a hitvesi, a baráti, a szülői és gyermeki szeretet, egyszóval a szeretet nem szűnik meg a halállal sem, valljuk Szent Pál apostollal a szeretet himnuszában, de leveti a testiség ruháját, hogy a lelki szeretet köntösébe öltözzék.
Itt a földön azért is olyan nagy jelentőségű az emberszívek testi-lelki kapcsolata, mert szemünkkel nem láthatjuk az Istent. Mikor azonban kilépünk e világ vonzásköréből és fölragyog előttünk a mindenható Isten, azaz amikor színről színre fogjuk látni a háromszemélyű egy Istent, akkor a földi, az emberies, testies érzelmek is elhalványulnak, mint a hajnali fényben az éj csillagai. Mert életünk szépsége csak a feltámadásban fog felragyogni a maga teljességében, amiből itt a földön csak Isten kegyelméből sejthetünk meg valamit.
Ezért földi fogalmakkal, szavakkal nehéz körülírni, milyen is lehet az örök élet, hogyan is képzeljük el. Ha a magzatnak, akinek tudjuk, hogy megvan mindene a biztonságot, táplálékot, gyöngédséget adó anyaméhben, mesélnénk a kinti világról, hogy milyen sok szép és jó dolog várja majd az anyaméhen kívül, hiábavaló volna, mert nem tudná elképzelni, csak azt a belső világot tapasztalta meg és az egyfajta harmonikus biztonságot nyújt számára. Aztán megszületik, s látja, tapasztalja, hogy tényleg mennyi lehetőséggel gazdagodott, s jobb itt kint, mint bent volt. Valahogy így lehet a feltámadással is. Jézus beszélt róla nekünk, de mégis félünk átlépni azon a bizonyos kapun, amin túl az örök élet, a mennyországi boldogság vár reánk.
Ide viszont a földi életben való helytálláson keresztül vezet az út, beleértve a házasság, a család, az iskola, ill. munkahely adta örömöket és megpróbáltatásokat. S nem feledve, hogy készenlétben kell lennünk, mert nem tudjuk sem a napot, sem az órát, hogy mikor kell „megszületnünk” a túlvilágra. Pontos idejét nem tudjuk, de az elkerülhetetlen bizonyosságával nap, mint nap találkozunk. S a temetők figyelmeztetnek: a földi élet mulandó, a fényre, Isten országára vágyó emberek csendesen álmukat alusszák, ajkuk már néma. Mi meg-megállunk sírhantjuk felett, s megkönnyezzük őket. De nem is csak őket. Önmagunkat is! Mert talán lelkiismeretünk azt mondja, hogy szerethettünk volna, s nem szerettünk eléggé. Hogy gondoskodhattunk volna, s nem gondoskodtunk eléggé. Hogy meghallgathattuk volna őket, s nem figyeltünk eléggé rájuk, magukra hagytuk őket…
Most meg már késő – töprengünk magunkban. De talán mégsem késő! Mert maradtak még emberek itt, akiket szerethetünk, akikről gondoskodhatunk, akiket meghallgathatunk. Csak nehogy erről is lekéssünk!

Régen föloszlott már a szaduceusok pártja, de az örök élettel és a föltámadással kapcsolatos kétely, kétkedés tovább él szellemi unokáikban. Ma azok, akik különösképpen is az anyagvilág vonzás körében élnek, akiknek életében első helyen az anyagi javak szerzése és birtoklása áll, ha nem is szavukkal, de életvitelükkel azt állítják, hogy nincs örök élet, nincs feltámadás. Azt állítják, hogy az ember élete csak addig tart, amíg ezen a földön él. Az ember halálával minden lezárul.
Ennek a felfogásnak a legkézzelfoghatóbb megnyilvánulása, az hogy az embernek mindenáron itt a földön kell érvényesülnie, mert úgy sincs folytatás. E szerint, csak azaz ember értékes, aki dúskál az anyagi javakban, aki olyan szuper, csinos, intelligens és okos, mint a reklámok, a filmek kitalált mesébe illő embere. Ezt az ideált persze az átlag ember nem tudja elérni, ezért mindenki boldogtalannak érzi magát.
Jézus ma is hirdeti, hogy Isten az élők Istene. Hirdeti, hogy a halál után soha nem látott boldogság vár minket. Hirdeti, hogy föltámadunk, és nemcsak lelkünk, hanem testünk is részese lesz az örökkévalóságnak – testünk, amely már többé nem lesz a szenvedések forrása. Sőt az egész teremtett világ velünk együtt és értünk meg-istenül. Mert „maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását”(Róm 8,19).

A föltámadás hitét semmibe venni annyi, mint emberségünkről lemondani, annyi, mint céltalannak lenni, annyi, mint az élet súlya, a halál sebe és a váratlan megpróbáltatások alatt összetörni.
Viszont a föltámadás hitét vallani, annyi, mint a legfenségesebb életeszményt megtalálva, a legnemesebb célért élni, dolgozni s járni az élet útját, amely olykor keskeny és göröngyös, olykor falvakon, máskor meg városokon vagy éppen eldugott helyeken tesz lehetővé kisebb-nagyobb megállást, annak tudatában, hogy a földön csak zarándokok, átutazók, jövevények és vándorok vagyunk, mert igazi hazánk a mennyben van. Akik igazából hisznek a feltámadásban, azok igyekszenek, derűs lélekkel élni mindennapjaikat, azoktól távol van a borúlátás, az újrakezdéstől, a megpróbáltatásoktól és a haláltól való félelem is.

A magam számára is el kell döntenem, hogy melyik lelkület imponál jobban: az édesanya és fiainak lelkülete, amelyhez hozzátartozik a legnagyobb áldozat vállalása is? Vagy a kényelmes, áldozatoktól mentes szaduceusi lelkület, amely csak a földi életben remél?
Ha az előbbi, akkor ragaszkodnom kell a hithez, ahhoz a hithez, amely Pál apostolnak a szentleckében elhangzott szavai szerint „nem mindenkié”. De akik rendelkeznek vele, azokat ez a hit, az apostol szerint, minden szomorúságukban megvigasztalja, az élet nehézségeinek hordozásához erőt ad és egykor üdvözíti is. De hadd idézzük itt szó szerint a népek apostolának szavait:
„Urunk, Jézus Krisztus pedig és Isten, a mi Atyánk, aki szeretett minket, s kegyelmével állandó vigasztalást és jó reménységet ajándékozott nekünk, vigasztalja meg szíveteket, és szilárdítson meg benneteket minden jó tettben és szóban.
Végül, imádkozzatok értünk, testvérek – írja az apostol –, hogy az Úr szava terjedjen, és dicsőségre jusson, mint nálatok is, és hogy megszabaduljunk az ártó és gonosz emberektől. A hit ugyanis nem mindenkié. Az Úr azonban hűséges, megerősít benneteket és megoltalmaz a gonosztól. Bízunk az Úrban, hogy megtartjátok, amit meghagytunk nektek, és a jövőben is meg fogjátok tartani. Az Úr vezérelje szíveteket Isten szeretetére és krisztusi türelemre!” (2 Tessz 2,16-3,5).

Az öntudatos Krisztus-követő ember életében vonatkozási pontot jelent a Szűzanya, a hit Asszonyának életpéldája. Éppen ezért arra hívlak benneteket, arra buzdítalak titeket, saját magamat is beleértve, hogy az élet göröngyös útján kövessük Mária példáját, anyai gondoskodását, amellyel mindnyájunkat elkísér.
A kánai menyegzőn így szól a szolgákhoz: „Tegyétek, amit mond” (Jn 2,5-10). Jézus ekkor megparancsolja a szolgáknak, hogy töltsék meg a kőkorsókat vízzel és a víz borrá változott, a legjobb borrá, amit addig felszolgáltak.
Máriának ez a közbenjárása Fiánál jól mutatja a Szűzanya emberek iránti gondoskodását. Mária tudja, hogy mire van szükségünk. Gondoskodik rólunk, közbenjár Jézusnál, és mindannyiunk számára kéri az „új bor” ajándékát, vagyis a szeretetet, az üdvözítő kegyelmet. Mária mindig közben jár és imádkozik értünk, különösen a nehézség és a gyengeség, a csüggedés és az eltévelyedés idején, főleg a bűn órájában. Ezért mondjuk az Üdvözlégy Mária imában, hogy „imádkozz értünk, bűnösökért”.

Testvéreim: bízzuk mindig magunkat égi Anyánk oltalmába, aki megvigasztal bennünket és közben jár értünk Fiánál. Ő segítsen bennünket, hogy mindazok számára, akikkel utunk során találkozunk, Annak a tükörképe legyünk, aki „az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene” (2Kor 1,3).  Ámen.

Őszi gondolatok - Imre atya írása - újraolvasva

Ősz van. Hideg, nyirkos lett az idő. A nappalok rövidebbek lettek, az éjszakák hosszabbak. Az emberek sietve igyekeznek haza. Benn a melegben a jó, kinn nem szívesen álldogál az ember. Alig vannak az utcán. Csak a szél kavarja fel a fákról lehullott sok levelet.

Nem egyszer úgy érzed magad, mint most ősszel. Erőd, ötleteid, lelkesedésed úgy hullanak le rólad, mint most a falevelek.

Életkrízis? Nem. Sokkal inkább egy természetes ciklus, egy alkotói kényszerszünet, amely életfontosságú a további kreativitásodhoz.

Benned ugyanis egy olyan erő szunnyad, amely újra és újra levelet fakaszt.

Előbb azonban a régi leveleknek le kell hullaniuk, hogy helyet adjanak az újaknak.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy a régi leveleket elengedd, lehullaszd abban a reményben, hogy majd újak nőnek a helyükbe...

Aki erre nem képes, az az élet belső törvényének áll ellen.

Aki mindig és minden áron ragaszkodik a régihez, az szavak nélkül is azt vallja be, hogy fél, és az életet illetve a növekedést akadályozza.

Az ősznek is van értelme.

A Te pillanatnyi őszödnek is!

Engedd, hogy bekopogjon hozzád!

Az ősz a tavasz természetes előhírnöke.

Tudsz-e várni így a tavaszra?

Stuttgart, 2012-11-01.

Imre atya

„Imádom ezt a hagyományt…”- A Halloween valóban székelyföldi, háromszéki hagyomány?

Szomorúan tapasztalom, hogy a Halloween, ami annyira idegen a mi kultúránktól, történelmi hagyományainktól és keresztény hitünktől, teret hódított magának a Székelyföldön, Háromszéken is. 

Hittanos gyerekek házalnak és az „elkötelezett, öntudatos felnőtt keresztények” úgy nyilatkoznak, hogy „imádom ezt a hagyományt”!?    

Aki keresztény, az a pogány babonás dolgokban nem hihet, és nem is vehet részt afféle megnyilvánulásban, főleg nem, ha még ennek a sátánizmushoz is köze van… 

Ezen kívül, miért jó vagy kell/ene valami idegen szokást majmolni, mert 'jópofa?? 

Az lenne a helyes, ha a saját kultúránknak, hitünknek megfelelő szokásokat (például a karácsony-éjféli szentmise előtti kántálás, aprószentekéles, újévi jókívánság, húsvéti locsolás stb.) követjük, annyira amennyire... de nem a másét és NEM a hitünkkel ellentéteset!

Beckham csapattársa volt, szerzetes lett

Az idén 800 éves domonkos rend tagjai közé lépett be a Manchester United egykori futballistája, aki korábban modellel is járt. Jövőre szentelhetik pappá.

Diakónussá szentelték a 27-szeres észak-ír válogatott játékost, adta hírül az Irish Times. A Belfastban született Philip Mulryne jelenleg 38 éves, 1995-ben kezdte meg felnőtt profi focista pályafutását, az MU után kisebb csapatok, így a Norwich City csapatát is erősítette.

A középpályás 2008-ban akasztotta szögre cipőjét, egy évvel később kezdett "új karriert" építeni. Immár a domonkos rend tagja, várhatóan 2017-ben szentelik pappá. A Megváltóról nevezett dublini templomban, ahol diákonussá szentelték, idén júliusban nyolc domonkos szerzetest szenteltek pappá.

A forrás és az angol nyelvű riport film itt érhető el.

Örökre visszazárták a Szent Sírt

Évszázadokig, ezredekig, de akár az idők végéig is kitart a jeruzsálemi Szent Sír új burkolata. Jézus feltételezett temetkezési helyét a fölé emelt szentély renoválása alkalmából tárták fel.

Nagyszabású restaurálási munkák folynak a jeruzsálemi Szent Sír-templomban, ahol a kereszténység legszentebb helye, Jézus Krisztus vélt temetkezési helye található. A sírt írásos emlékek szerint legalább 1555 óta nem nyitották fel.

A munka a templom kupolás szárnyában, a Rotundában álló kis szentélyre összpontosul, melyet közvetlenül a Szent Sír fölé emeltek. A 19. századi épületet több földrengés reszkette meg, és a látogatók tömege, a szüntelenül égő gyertyák is gyengítik.

A felújítás alkalmával nagyjából 60 órára kinyitott sírt már vissza is fedték, de a régészek és egyházi felügyelők szerint amit benne láttak, nem kérdőjelezi meg a hely hitelességét.

A mészkősziklába vájt eredeti sírt a 16. században márványlapokkal fedték le, azóta csak a korabeli leírások alapján tudták, hogy mi van a burkolat alatt.

Felújítják Jeruzsálemben a Jézus sírhelye fölé emelt szentélyt. (Fotó: MTI/EPA/Atef Safadi)

A görög tudósok vezette kutatócsoport a súlyos márványlap alatt meglepően vastag töltőréteget, az alatt pedig egy egyenlő szárú görög kereszttel díszített kőlapot talált, amit feltehetően a keresztes lovagok helyezhettek el a 12. században, a Szent Sír-templom építésekor.

A kőlap a tényleges sziklasírt fedte, ami ma élő ember még nem látott. A szakemberek szerint annyit biztosan állíthatunk, hogy a szentélyt csakugyan egy hagyományos zsidó sírkamrára építették, de ez természetesen nem bizonyítja, hogy Jézus feküdt benne.

A folytatás és a rövid film ide kattintva látható, olvasható 

Élet a halál után? (!)

Római Riportok - 2016. október 30.

Mindenszentek napi időjárás

Ferences kolostor temetője, 2016. nov. 1.