Oldalak

vasárnap, november 20, 2016

„Egy életem, egy halálom, kezedbe ajánlom!” – Krisztus Király vasárnapja

A mai nappal elérkeztünk az egyházi év végéhez, s az egyházi év utolsó vasárnapján is Krisztust ünnepeljük, köszöntjük őt, de most úgy, mint a világmindenség királyát.

Az evangéliumi szakasz (Lk 23,35-43) Jézus földi életéből egy ellentétesnek látszó helyzetet állít elénk. Egyrészt a szégyen fáján függő Jézust, akit a bámészkodó, kárörvendő nép, a főtanács, sőt még a vele hasonló helyzetben – de megérdemelten – elítélt ember is kigúnyol, és ironikusan királynak csúfol. Másrészt a szelíd, a szenvedésében és a megalázottságában is hatalma teljességének birtokában lévő, övéiért vérét adó Jézust, a Királyok Királyát. aki nem tesz semmit, aki nem áll bosszút ellenségein.

A királyságról bizonyára sokunknak a ma is élő történelmi, uralkodó családok jutnak eszünkbe, akiknek méltósága ma már több helyen csak jelképes, szimbolikus. De segítségünkre siet a történelem, és gyermekkorunk meséinek csodálatos világa a jó és igazságos királyokról, a mindenre elszánt, szívük szerelméért még sárkányokkal is megküzdő királyfiakról.

Mi büszkék lehetünk történelmi uralkodóinkra, királyainkra, van kikkel dicsekednünk, van kiket a felnövekvő ifjúságunk és a nép vezetőinek, politikusainak is a figyelmébe ajánlani követendő példaként. Gondoljunk csak, a szentéletű, de mégis határozott Szent Istvánra, a sziklahitű Szent Lászlóra, az igazságos Mátyásra, vagy a héten ünnepelt királyi sarjra, Árpádházi Szent Erzsébetre, a szolgáló szeretet női szimbólumára. De említhetjük a nemrégiben boldoggá avatott IV. Károlyt, utolsó királyunkat, aki – még ha rövid ideig is – szintén gondját viselte népünknek, s hiteles képet festett, hogy uralkodóként, a politikai teendők mellett is lehet az ember hívő keresztény, s gondos férj és családapa. S mindez azért volt így, mert ezek az uralkodók tisztában voltak azzal, hogy hatalmukat egyedül az Ég és Föld Urától, a Mindenható Istentől kapták, hogy szolgáljanak vele az Ő dicsőségére, s népük javára. Mint ahogy tette ezt a kereszten, mindannyiunk terhét magára vállaló, értünk életét adó, s az óta is gondunkat viselő isteni Királyunk, Jézus Krisztus.

Tudnunk kell, hogy Jézus kereszthalálának magyarázata az ember bűnében keresendő. Az első bűnnel és annak terjedésével végtelenül nagy szakadék támadt az isteni és az emberi világ között. E mérhetetlen távolságot az ember önerejéből sosem tudta volna áthidalni: ha ez a szakadék megmarad, teljes reménytelenség és biztos kárhozat várt volna az emberiségre. De eljött Jézus. Magára vette a világ bűnét, és e tengernyi bűnt fölvitte a keresztre, hogy halálra szánt testével együtt a bűnáradat végzetes következményét is megszüntesse. Majd föltámadt a halálból, hogy mindazok, akik az ő föltámadt életébe kapcsolódnak, eljuthassanak az örök életre.

Azonban örök életünk boldogsága, vagy boldogtalansága attól függ, hogy hogyan közelítünk Jézushoz, a megfeszített Királyhoz. Jézushoz, aki számunkra az út, az igazság és az élet, aki életpéldájával és tanításával igazi és egyedüli vezetőnk lehet az örök élet. az örök boldogság felé vezető úton.

Minden közösségnek szüksége van vezetőre, vezérre, nevezzük azt királynak, elnöknek vagy bármi másnak. Egy jó vezető a közösséget össze tudja kovácsolni akkor is, ha a közösség tagjai sokfélék. Egy jó vezető az építő erőket összefogja, mindenki számára biztosítja a boldogulás, a kibontakozás útját, biztonságot, békét, jólétet, jó hírnevet teremt a rábízott közösségnek…
De nemcsak egy közösségnek, nemcsak egy népnek, hanem az egyes embernek is szüksége van vezetőre. Mert az egyes emberben is sokféle vágy, törekvés, erő működik. Ezeket össze kell fogni, ezeknek irányt kell mutatni, ezeknek kibontakozásához teret kell biztosítani. Ha ez nem történik meg, akkor az ember ereje, tehetsége szétfolyik, kárbavész. Krisztus királyságának területe itt van, az ember lelki-szellemi világában. Azok krisztus királyságának polgárai, akik engedik, hogy lelkük-szellemük világában Krisztus uralkodjék.

A mai evangéliumból láthatjuk, hogy kortársainak magatartása és kapcsolata mennyire eltérő a kereszten függő Jézussal szemben.
A nép – az ószövetség népe –, „bámészkodott”, közömbösen szemlélte az eseményeket. „A főtanács tagjai pedig gúnyolódtak” és az általuk elképzelt messiási erőt és fenséget kérik számon Jézustól bizonyítékul messiási voltára. Az ítéletet végrehajtók, a római katonák királynak nevezik ugyan, de ők is csak csúfságból teszik. Az egyik lator, akit a kényszerhelyzet hozott össze Jézussal, szidalmazza őt. A másik azonban hittel tekint feléje.

Azt hiszem nem nehéz, a megtérő latorban fölfedeznünk az igazi keresztény magatartását. Ugyanis ő Jézus megalázottságában és halálában is meglátja győzelmét és dicsőségét. A gúny ellenére is felismeri Jézus Messiási voltát, a halálos ítélet ellenére is bűntelen, igaz voltát. S kitaszítottságában, egyedüllétében is meglátja hozzánk tartozását, értünk szenvedő szeretetét. Ennek a hitnek a jutalma az üdvösség, ennek a felismerésnek az eredménye a részesedés Jézus nem e világi országában és királyságában.

Ma is csak hittel lehet Jézust Királynak és Úrnak vallani. Ha pusztán emberileg vizsgálnánk Jézus királyi hatalmát, illetve szolgálatát, amely a kereszten emelkedik a legmagasabbra – könnyen csalódhatnánk benne, mint kortársainak nagy része. Az ilyen vizsgálat hamar megbotránkozik benne, bírálja gyengeségeit és külső megjelenését. Mert csak a hit látatja Jézusban az Eljövendőt, akivel együtt leszünk – reményünk szerint – országában és dicsőségében. Csak a hit látja meg benne az emberi jövő ígéretét, az emberhez méltó sors szépségét.

Ezek után elmondhatjuk, hogy bármilyen tragikus és szánalomra méltó a megfeszített Jézus-király alakja, a keresztfán nyilvánul meg legjobban dicsősége, hatalma és emberszeretete.
A kereszten ragyog föl Jézus isteni dicsősége, mert e sötét keresztet már bearanyozza a húsvéti hajnalpír, a föltámadás fénye. A megfeszítés, a halál és a föltámadás eseményében nyilvánul meg legjobban a názáreti Jézus isteni hatalma, mert ez az esemény, a bűn feletti győzelem pillanata. És ugyanebben az eseményben válik egészen kézzelfoghatóvá irántunk való szeretete, mert önfeláldozása boldogságunk és örök életünk záloga. - A világ legragyogóbb, legboldogítóbb csodája valósult meg a kereszten, és ez a csoda mérhetetlen magasságokba emeli Krisztust, a királyok királyát.

Ilyen a mi Királyunk, de mi a mi küldetésünk, itt és most élő krisztushívőké, hogy részünk lehessen Isten országában? Mert Jézus Krisztus királyságát nem a mesék országába kell keresnünk, s nem is a krónikáskönyvek megsárgult lapjain. Krisztus királysága, uralma nem is e világból való, ahogy ő maga kijelentette Pilátus előtt. Nem akart politikai hatalmat, - a Heródeseknek nem kell félniük, nem vetélytársuk. Isten uralmát hirdette, amely belül van, az emberi lelkekben, és Ő, a Feltámadott ott akar lakást venni Lelke által. Szent Pál figyelmezteti a mai materialistákat és élvhajhászokat is: „Isten országa nem eszem-iszom, hanem igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben”.(Róm 14, 17)

Jézus Krisztus királysága kezdettől jelen van világunkban, és mindörökké fennmarad. Mi ennek a királyságnak az állampolgárai akarunk lenni, ezért viszont nekünk is tennünk kell.
Hogy mi a feladatunk? Tudjuk, hogy NEM a parancsolgatás, NEM az uralkodás, NEM az elnyomás, NEM a zsarnokoskodás, NEM a kizsákmányolás, NEM a birtoklás akár a családban, akár a közösségben a feladatunk, HANEM, hogy hűséggel engedelmeskedjünk a főparancsban elhangzottaknak: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! S szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Ehhez a szolgálathoz nem kell királyi korona, csak nyitott szív és nagy-nagy szeretet.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai szép ünnep nem hagy kétséget a felől, hogy Krisztus király nemcsak hitvalló magasztalást kíván tőlünk, hanem azt is elvárja, hogy minden embertársunkban (főleg a rászorulókban) őt szolgáljuk. Hódolatunk akkor válik hitelessé, ha nem csupán dicsőítő szavainkkal valljuk őt életünk Urának, hanem életvitelünkkel is, amelyben azt tesszük alapelvnek, amely Jézus életének alapelve volt: a szeretetet és az irgalmasságot.
Tegyünk egy életre szóló esküt, kötelezzük el magunkat Krisztus Király szolgálatára, igyekezzünk úgy élni, hogy ne szegjük meg fogadalmunkat, amely így szólhatna: Felséges Királyom, egy életem, egy halálom, kezedbe ajánlom!

Nincsenek megjegyzések: