Az imént felolvasott evangéliumi szakasz (Lk 17, 5 – 10) kezdetén hallhattuk az apostoloknak az Úr Jézushoz intézett kérését: „Növeld bennünk a hitet”.
Egy jó keresztény ember gyakran elimádkozza a Hitvallást, amelyben szóval megvallja, hogy hisz Isten létezésében, hisz az ő szavának és kész teljesíteni akaratát. Mindez azonban csak akkor lesz hiteles, ha mindennapi élete is tanúskodik hitéről.
Isten Szolgája, boldog emlékű Márton Áron, Erdély hitvalló, nagy és szentéletű püspökének személyében egy ilyen keresztény ember áll előttünk. Csütörtökön múlt 36 éve annak, hogy a földi életből visszatért az örök hazába, és augusztusban volt 120 éve annak, hogy született.
Épen ezért mai elmélkedésünkben, nem az évközi 27. vasárnapról, nem is Szent Ferenc atyánk tranzitusáról, boldog haláláról szeretnék szólni, amit holnap ünneplünk, hanem a hitvalló és szentéletű püspök személyéről, az ő tanúságtevő életéről és tetteivel alátámasztott tanításáról, ami ma is irányelv lehet mindannyiunk számára.
1896. augusztus 28-án született Csíkszentdomokoson. Ebben a faluban nevelkedett és élte egyszerű életét a gyermek Márton Áron. Ezekről az évekről így vall püspökké szentelésekor: „Itt hallottam először, hogy vannak, akiknek fáj az élet. De azt is, hogy az emberek felett van az Isten, aki részükre törvényt szabott és ezeknek a törvényeknek az útján kell járni.”
A természetjárás, a fára mászás, minden falusi gyermek élményvilágának ékessége. De egyszer ez a falusi kis diák messze nézett. Belenézett az Isten szemébe és érezte, hogy Isten hívja őt. Ott kell hagynia a szülőföldet, de nem azért, hogy végleg kiszakadjon abból, hanem hogy Istennek szentelve magát, népét is szolgálja.
Elemi iskolába szülőfalujába, a Római Katolikus Elemi Népiskolába járt. Középiskolai tanulmányait előbb a csíksomlyói Katolikus Gimnáziumban, aztán a csíkszeredai főgimnáziumban, s majd a gyulafehérvári kis-szemináriumban végezte, ahol le is érettségizett.
Érettségi után, 18 éves korában a világháború küzdőterén találjuk, ahol katonái rajongásig szerették a közülük való, a megpróbáltatásokat keményen viselő és önfeláldozó hadnagyot. Kezdetben a magyar hadsereg katonájaként az olasz fronton, Doberdónál, aztán a román betörés ellen a szomszédos Ojtozi szorosban, majd ismét az olasz fronton harcolt.
Az olasz frontról három sebbel tér haza, de nem dönt azonnal, hanem egy ideig éli a kétkezi munkások életét: odahaza gazdálkodóként élt, majd Brassóban gyári munkásként akart dolgozni, de nemzetisége miatt a szász gyártulajdonos elutasította kérelmét.
Viszont a korábbi Isten élmény mély nyomot hagyott lelkében és a döntést nem odázhatta, hanem követnie kellett a hívó szót. Ekkor értette meg, hogy Isten őt más munkára, népének sajátos szolgálatára szánta. Így 1920-ban jelentkezett a gyulafehérvári teológiára. Ahol tanulmányban és magatartásban kiváló és érett szeminarista volt mindvégig. Elöljáróinak nem volt nehéz benne felfedezni a jövő kiváló papját. A róla szóló tanári jellemzéseket profetikus írásoknak mondhatjuk: „Világos fő, tartalmas lélek, gerinces jellem, … A legszebb reményekre jogosít… Sokat várhat tőle az egyházmegye”- írták róla. Majláth Gusztáv Károly püspök 1924-ben pappá szentelte.
Papi pályafutását káplánként Gyergyóditróban kezdi, majd hittanár Gyergyószentmiklóson, Marosvásárhelyen, aztán tanulmányi felügyelői feladatot lát el Nagyszebenben. 1930-32 között püspöki levéltáros és titkár lesz. Ilyen minőségben kíséri el Majláth püspököt római útjára. Püspöke bemutatja XI. Piusz pápának, aki külön áldását adja a fiatal papra: „Szeresd az ifjúságot, mert annak szeretete és nevelése korunk legfőbb feladata. Erre a munkára adom külön áldásomat”.
Ezzel a pápai indítással kezdte meg Kolozsváron egyetemi lelkészi működését. 1932-től – 1936-ig dolgozott ebben a munkakörben. Ezután a kolozsvári Szent Mihály templom plébánosa lett.
1938-ban gyorsan követték egymást az események. Majláth püspök úr visszavonult, utóda Vorbuchner Adolf a püspökké szentelés után rövidesen meghalt. Halála után, 1938 őszén a Szentszék Erdély apostoli kormányzójává nevezi ki Márton Áront, majd XI. Piusz pápa ugyanez év Karácsonyán őt találja alkalmasnak a megyéspüspöki szék betöltésére.
Püspökké szentelését 1939. február 12-én a pápai küldött végezte Kolozsváron. Ekkor választotta jelmondatául: „Non recuso laborem”- vagyis – „Nem utasítom vissza a munkát!”
A gondviselés nem adhatta volna jobb kezekbe a pásztorbotot, mint neki. Amikor püspök lett utat kellett keresnie. Az utat kereste és mutatta. Mutatta híveinek, mutatta papjainak. Ez sokszor nagyon nehéz volt, de nem futott meg a munka elől. Voltak nehéz idők, a II. világháború nyugtalan, majd a börtönben töltött békeévek és kényszer lakhelyre ítélt, s majd betegségtől fogvatartott évtizedek. Ilyenkor a költővel mondta: „Most tél van, és csend és hó és halál”- és oltárra tett áldozat.
Hatévi börtön után, mintegy két évet (1955-57) Márton Áron egyházmegyéjében szabadon mozoghatott. Prédikált, bérmált, látogatta a plébániákat. Bérma-útjain hatalmas volt a lelkesedés. Körleveleiben, beszédeiben igazi programot hirdetett, az igazság és a szeretet elveinek megvalósítását tűzte célul híveinek.
A béke angyalaként járt körül, a hatóság emberei mégis veszélyt sejtettek. Ezért ismét megfosztották szabadságától, elvették személyi igazolványát, titkos rendőrök állandó őrizete mellett házi fogságra kényszerítették. Egyházi rendelkezéseinek végrehajtását gáncsolták. Dolgozószobájába, és az egész püspöki palotába, a püspöki kertbe lehallgató berendezéseket rejtettek el.
A pártvezérek látták, hogy addigi akciójuk hiábavaló volt, ezért magyar és román nyelven körlevelet szerkesztettek, úgymond Márton Áron népellenes tevékenységéről, és szétküldték a Székelyföld párt-szervezeteihez és tanáraihoz, hogy lejárassák. Mindezen diverziók ellenére a Főpap megmaradt bölcsnek és szentnek, hajlíthatatlannak és magatartásában méltóságteljesnek. Nem veszítette el szavainak hitelét és súlyát. Megfontolt megnyilatkozásaira odafigyeltek az emberek.
Házi őrizete alatt csak a székesegyházba mehetett, de ott híveinek, jövendőbeli papjainak világító fáklya volt, derűt és reményt sugározva. Szavait itták a hallgatói. „Nekünk szerepünk van ebben a világban. Nem is szerepünk, hanem hivatásunk. Viharnak kitett aprócska lángok vagyunk, hitünkkel mégis a szeretet melegét őrizzük. Halvány hóvirágok vagyunk, de a téli faggyal küzdve mégis a tavaszt jelezzük. Arra vagyunk hívatva, hogy hitünkkel visszahozzuk Istent a hitetlen világba.”
De voltak napsugarasabb idők is, amikor Áron főpap, fölkereste híveit, mint nyájáért aggódó, s róla gondoskodó jó pásztor. Nyomában szinte foghatóvá vált a Lélek járás. Túl a hetvenen végig járta mintegy félmilliót számláló egyházmegyéjét. Mindenütt kitörő lelkesedéssel fogadták. Köszöntötték gyermekek és felnőttek. Ő pedig hirdette az Igét, kiszolgáltatta a bérmálás szentségét és osztotta az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus Krisztust.
Az erdélyi népnek gondos főpásztora volt 42 éven át. 1980. szeptember 29-e délelőtt fél kilenc óra volt, amikor megszólalt a gyulafehérvári székesegyház Szent Mihály harangja és hívta a híveket, hogy Szent Mihály, a székesegyház és az erdélyi egyházmegye védőszentjének tiszteletére, és egyben az ő hathatós közbenjárásával bemutassák a legszentebb áldozatot, a minden jó harc és nemes küzdelem jutalmazójának, a mindenható Istennek.
Ekkor Áron főpap földi életének utolsó perceit éli. Míg a székesegyházban előkészültek az ünnepi szentmisére, ő is készült, hogy Szent Mihály oltalma alatt meghozza a legnagyobb áldozatot. Amikor az ünnepi szentmiséhez másodszor szólalt meg a Jézus Szíve harangja, ¾ 9-kor Áron főpap szíve utolsót dobbant, mert Szent Mihály főangyal elhívta az ő harcos bajtársát és testvérét, hogy az örök Főpap szívére ölelhesse és az ünnepi harangszóra, 9 órakor Áron főpap, Szent Mihály, az összes angyalok és szentek segédletével megkezdhesse a glóriát, az ünnepi liturgiát, az örökké tartó hódolatot a mindenség oltár trónusa előtt.
A székesegyházban ravatalozták fel, ahová a hívők sokasága zarándokolt el. Temetése október 4-én, Szent Ferenc ünnepén volt, amelyen hívei nagy tömege mellett, több főpap, papjainak nagy sokasága és más vallások képviselői vettek részt. Földi maradványait a Székesegyház kriptájában helyezték örök nyugalomra. A kriptából, most a boldoggá-avatási eljárás kapcsán felhozták földi maradványait a székesegyházba, hogy könnyebben lehessen megközelíteni, sírjánál imádkozni, égi pártfogását kérni.
Hogy ki volt Márton Áron? – azt az azóta szentté avatott – II. János Pál pápa fogalmazta meg a legtalálóbban, amikor 1980-ban, a püspök nyugdíjba vonulási kérelmét jóváhagyó táviratában „az Úr legteljesebb, legkifogástalanabb szolgájának” nevezte.
Igen, főpapvolt ő, aki az emberek közül választatott és értük élt, aki együtt tudott érezni velük. Pásztor, aki feladatát hűségesen és maradéktalanul teljesítette. Pásztor, aki ismerte övéit, s akit ismertek övéi, és hallgattak szavára. Fáklya volt, amely világított. Világított jellemével, világított hitével, világított józanságával. Szikla volt, melyet a viharos idők nem tudtak elsodorni. Szikla, mely mindig szilárdan állt és mutatta a biztos célra vezető utat. Fenyő volt, mely az erdélyi anyaföldből nőtt ki. Az éltető táplálékot innét szívta magába, de ugyanakkor kemény gyökereivel mindenhova elért, hogy az omladozó talajnak szilárdságot biztosítson.
Az emberkatedrális (ahogy őt Illyés Gyula nevezte) életéről és munkásságáról hallottunk, őt halványan megközelítő beszámolót. A gondviselés olyan emberrel ajándékozott meg minket abban a zűrzavaros időben, aki utat mutatott, tanított és vezetett. Egész élete áldozatvállalással együtt járó példamutatás volt.
Egy emberről beszéltünk, aki „az igazság őre, az üldözöttek védelmezője és népének jó pásztora” volt, aki sohase vétette el a hangot, mert az örök-érvényű krisztusi igazságok fényében ítélt meg mindent. Neki csak a vetés, a verejtékes munka, és a kereszthordozás jutott, hiszen nem érhette meg a kommunizmus bukását, de annál inkább el kellett szenvednie annak átkos következményeit. Sorsa a földbe eset mag sorsa volt. S mint ilyen mutatott és mutat ma is jó példát mindannyiunknak. Ezért gyakran imádkozzunk az ő boldoggá avatásáért, gyakran mondjuk az imát: „Istenünk te Áron püspököt arra választottad ki…”
Befejezésül szeretném idézni az 1947. január 1-én mondott újévi beszédének egy kis részletét, amely ma is aktuális, amit érdemes magunkkal vinnünk és annak minden sorát megfontolnunk: „Rosszak az idők, mert rosszak az emberek... Az embereknek kell megjavulniuk, hogy jóra forduljanak az idők. Ez az idők parancsa és ez számunkra az újév parancsa, és ez számunkra az újévi feladat. Elpogányosodtunk, s pogány szenvedések szakadnak ránk. Hűtlenek lettünk az igazsághoz, s igazságtalanságot kell elszenvednünk minden nap. A szeretetet régen elfeledtük, s önző, könyörtelen emberekkel van nap-nap után dolgunk.
Komolyan kell tehát vennünk, és szó szerint meg kell tartanunk mindazt, amit Isten egyszülött Fia kihirdetett, és az Anyaszentegyház az Ő nevében tanít. A világ lealjasodott szellemével egy emelkedő lelkületet kell szembeállítanunk. A hétköznapok jelentéktelen feladataiban is igazságot és a szeretetet kell érvényre juttatni, vagyis újból kereszténynek kell lennünk ízig-vérig, hogy emberekké nemesedjünk, s a földön emberi életet élhessünk, hogy Isten áldására méltók legyünk.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése