Akik gyakrabban forgatják a Bibliát, különösen az evangéliumokat, azok tudják, hogy Jézusnak vannak olyan mondásai, amelyeket nem lehet félvállról venni, amelyeket nem lehet a párnánk alá tenni és jót aludni rajta. Három ilyen megdöbbentő és nyugtalanító mondat hangzott el a mai evangéliumi szakaszban is.
Az első mondat: „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nővérét, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,25-33).
Hát nem a szeretetről tanít Jézus? Arról beszél, hogy gyűlöljük azokat, akik a legközelebb állhatnak egy-egy ember szívéhez? Hogyan gyűlölheti valaki saját szüleit, rokonait, illetve saját magát, amikor tudjuk, hogy Isten teremtményei vagyunk, akiket szeretetben alkotott.
A mondás megdöbbentő jellegét mindenekelőtt nyelvi kifejezésének köszönheti. A jézusi követelmény, követésére vonatkozólag, a számunkra szokatlan keleti kifejezésmódban fogalmazódik meg. A keleti gondolkodásmód szívesen alkalmaz ellentétes szópárokat, hogy annál inkább kihangsúlyozza mondanivalóját, ezért itt a gyűlölni szót nem szabad szó szerint értelmezni.
Ebben az esetben a gyűlölni ige annyit jelent, mint „kevésbé szeretni”, vagyis „nem szeretni jobban”, illetve háttérbe helyezni, második helyre állítani. Jézus tehát azt akarta mondani, hogy aki követni akarja őt, annak hozzá képest minden rokoni vagy társadalmi kapcsolatot második helyre kell állítani, azaz Jézus mögött háttérbe kell helyeznie.
E mondásával Jézus arra akar rádöbbenteni, hogy el kell fordulni mindentől, ami az embert elválaszthatná tőle. Vagyis az ember szívében és életében Istené kell hogy legyen az abszolút elsőbbség. Másutt viszont az Úr Jézus beszél a szeretetről, s a mások szeretetének mértéke: önmagunk szeretete. Úgy szeressük embertársainkat, miként önmagunkat szeretjük. S azt tegyük velük, amit szeretnénk, ha velünk is tennének az emberek.
A másodi mondat: „Aki tehát nem hordozza keresztjét és nem így követ, nem lehet az én tanítványom."
Jézus útban van Jeruzsálem felé, ahol majd megfeszítik – az őt követő tömegnek kijelenti, hogy nekik is szeretettel és állhatatossággal kell keresztjüket hordozniuk. Ő vitte keresztjét, egészen addig, míg rá nem szegezték és meg nem halt. A keresztény sem gondolhatja azt, hogy csak időnként, olykor kell keresztet hordoznia. Át kell azt ölelnie mindennap, egészen haláláig.
Amint nem megengedett, hogy bárkit is jobban szeressen Krisztusnál, akár a legdrágább teremtményt is, éppúgy nem helyezheti Isten elé saját előnyét, kényelmes életét vagy egyéni örömeit. Hogy követhesse azt, aki üdvösségünkért kereszthalált halt, még életét is kockára kell tennie. Ezt a bölcsességet tanította Jézus. Természetesen ez nagyon eltér az emberi okoskodástól, amely inkább keresi az evilági, ideigvaló javakat, mint az örök értékeket.
A harmadik elgondolkodtató mondat a mai evangéliumi szakaszban: „Aki közületek nem mond le mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom.”
Van így egyáltalán értelme az életnek? - kérdezhetné valaki. Semmi sem lehet az enyém ebből a minket körülvevő világból, amiben annyi minden szép és kívánatos?
Jézus nem élet-tagadó, hanem élet-igenlő. Csupán arra kellene rádöbbennünk, hogy akkor lesz igazán az enyém az élet, ha a dolgoknak megfelelő rendje van. Ha nem teszem az Isten elé és fölé azt, ami csak ideig-óráig tartó. Ha nem ragaszkodom görcsösen házhoz, vagyonhoz, hatalomhoz, tekintélyhez, birtokhoz...
Birtokolni - vagy létezni? - teszik föl sokan a kérdést. S mennyien vannak, akik a görcsös birtoklás-vágyban végleg elveszítik önmagukat, és képtelenek arra, hogy igazán éljenek...
Mert, „aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti”- mondja az Úr. Vagyis, aki önerejéből akarja biztosítani életét, saját maga akar adni életének értelmet, az elveszíti azt, mert előbb utóbb szembesülnie kell a halállal, amelyre csak Isten adhat kielégítő és megnyugtató választ. Aki viszont lemond életéről, és Jézus kezébe helyezi, az megtalálja Istenben egész élete értelmét, sőt az örök üdvösséget is elnyeri.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy Jézus a mai evangéliumi szakaszban az Ő radikális, megalkuvás nélküli követésére szólít fel bennünket. Sok hívő persze megpróbálja ezt a radikális követelményt úgy értelmezni, hogy ez nem neki szól, hanem a papoknak, szerzeteseknek, akik lemondanak a családról.
Csakhogy van egy bökkenő: ha megnézzük az evangélium szövegét, akkor ott nem azt olvassuk, hogy Jézus ezt a követelményt egy különleges csoportnak mondta; hanem azt olvassuk, hogy a vele tartó „nagy népsokaságnak” (Lk 14,25). Tehát Jézus ezt a követelményt nemcsak a papoknak, szerzeteseknek szánta, hanem mindenkinek, aki követni akarja őt.
Na de nem sok ez egy kicsit? – kérdezhetnénk. Hogy a családot, sőt még önmagamat is háttérbe szorítsam Jézus miatt? Nem kér túl sokat?
A jézusi követelmény radikális ugyan, de nem megvalósíthatatlan. A kereszténység minden korban fel tudott mutatni ilyen radikális Krisztus-követőket, akik adott esetben hátrább sorolták a családi vagy társadalmi kapcsolataikat.
Ilyen volt a XVI. században a pápa és az egyház iránti hűségért lefejezett angol lordkancellár Morus Szent Tamás; ilyen volt a Hitler-ellenes összeesküvésben való részvételéért koncentrációs táborban kivégzett német evangélikus lelkész Dietrich Bonhoeffe.
Ilyen volt korunk szentje, Calcuttai Boldog Teréz anya, akit épen ma avatnak szentté. S aki a kényelmes kolostor iskolában való tanítást, Krisztus radikálisabb követése miatt, mert Krisztust állította életében az első helyre, felváltotta, a szegények legszegényebbjeinek szolgálatával Calcutta nyomornegyedeiben, mert így akarta Krisztust szolgálni az elesettekben, a nélkülözőkben, a rászorulókban. S tette ezt olyan hősi fokon, hogy a világ is felfigyelt rá, az elsők közé helyezte a nagy emberek között, 1979-ben neki adták a Nobel-békedíjat.
A Nobel díjas Teréz anya munkásságának lényegét valaki így foglalta össze: „Teréz anya egyedülvalóságát az adja, hogy a humanitárius munkát nem a humanitárius munkáért végezte, mint ahogy a jótékonyságot sem a jótékonyságért. Nem kizárólag a fizikai szenvedés, a lepra, az AIDS, az éhség stb. ellen küzdött, hanem minden erejével harcolt a lelki lepra ellen, amelyben az emberiség jó része szenved. Célja nem egyszerűen a gyógyítás volt, hanem és főként az üdvösség és a megváltás…
Tagadhatatlan, hogy napjainkban számos, csalódott keresztény van, akik nem lelik örömüket a Krisztus-követésben. Nem lehetséges, hogy az értékrendjükben van a hiba? Nem ott hibáznak, hogy Jézus helyett első helyre az anyagiakat, az evilági dolgokat vagy személyi kapcsolatokat helyezik? Nem akarnak lemaradni mások gazdasági helyzete mögött, de lemaradnak Jézus mögött. Nem akarnak hitükkel megütközést kiváltani családjukban, de helytelen kompromisszumukkal megütköznek Jézussal.
Talán a legalapvetőbb hiba akkor történik, amikor a keresztény nem méri fel, mivel jár a keresztény élet. Jézus szerint alakítani az életet, annyit is jelent, mint számot vetni sok mindennel. Miként az építő leül, s végiggondolja, van-e miből építeni, ugyanúgy az életünk is akkor lesz csak épületes és értékes, ha számot vetünk: mi a lényeges és mi a lényegtelen. Akik követni akarják Jézust az úton, azoknak fel kell mérniük, mi ennek az ára…
A keresztény életre, a Jézus-követésre is fel kell készülni és vállalni kell akár a kereszthordozást is, mert Jézus, aki olyan komolyan vett minket, hogy meghalt értünk a golgotán, joggal várja, hogy ne párnánk alá rejtsük a keresztet, hanem mindennap vegyük fel és úgy kövessük őt.
Jézus Krisztus példája - aki először és tökéletesen megjárta előttünk az elkötelezett, Istennek szentelt életet – adjon erőt és bátorságot nekünk is, hogy vele együtt le tudjunk mondani saját elképzeléseinkről, akár életünkről is, és merjük életünkben Istent az első helyre állítani.
