Oldalak

szombat, június 18, 2016

Vedd el tőlem ezt a kelyhet, de… - Évközi 12. vasárnap

Mel Gibson Passió című filmjében elgondolkodtató jelenet az, amikor Jézus megkapja a keresztet, és feltűnő módon simogatja, ölelgeti azt. A meglepő gesztust azzal is kiemeli a rendező, hogy az egyik lator szájába adja a néző fejében is felmerülő kérdést: mit ölelgeted a keresztet, hiszen erre fognak felfeszíteni?! Jogosnak tűnik a kérdés – lehet szeretni a keresztet? –, különösen a most hallott jézusi megállapítás kapcsán: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap és úgy kövessen” (Lk 9,23). Ha a Krisztus-követés kereszthordozást jelent, akkor milyen lelkülettel kell viselni? Szeretettel vagy panaszkodva, zúgolódva vagy beletörődve?

A mai evangéliumi részlet azt az üzenetet fogalmazza meg a mi számunkra, hogy a szenvedés, a kereszt vállalása üdvösségünk egyik feltétele. E fájdalmas tanítás megértéséhez mindenekelőtt azt kell figyelembe vennünk, hogy a bibliai értelemben vett szenvedés két elemet foglal magába.

A szenvedés egyik eleme negatív előjelű. Ezt az elemet kétségbeesésként, kilátástalanságként, testi-lelki gyötrelemként, magányként vagy félelemként éljük meg. Mindez az ember szabad akaratából van a világban, amennyiben a szenvedés az ember bűnének logikus következménye. Amikor ugyanis a teremtmény bűnt követ el, létének értelmét utasítja el, boldogságának végső forrásától, Istentől szakad el, és ezt az elszakadást csak fájdalmas eseményként, csak szenvedésként élheti meg. Ahogy a Biblia fogalmaz a bűnbeesés történetében: „Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél” (Ter 3,19).
Amikor Jézus a kereszt vállalására buzdít, azt akarja mondani, számoljunk a realitásokkal, a szürke-hétköznapok valóságával: fogadjuk el a szenvedés kínzó valóságát, mint az ember bűnének logikus következményét, vagy mint az üdvösség elnyerésének egyik eszközét.
Igen, a szenvedés a legegyetemesebb jelenség az ember életében. Csecsemő korától egészen a halálig kíséri az embert. Ez nem azt jelenti, hogy állandóan szenvednünk kell, de azt igen, hogy szükségszerűen mindenki találkozik a fizikai és lelki fájdalmakkal, attól függetlenül, hogy milyen társadalmi vagy anyagi körülmények között él, illetve milyen világnézettel rendelkezik vagy mely vallás követője.

A szenvedés másik eleme pozitív előjelű, és ez az elem nem más, mint Isten befogadása, "elszenvedése". Ezt az elemet Jézus tette lehetővé, aki megszentelte az ember szenvedését, és aki e világ értékeitől való fájdalmas elszakadást üdvösségünk forrásává tette. Aki Jézus útmutatása alapján szenved, annak szenvedése értelmet nyer, mert a véges értékektől, evilági dolgoktól való elszakadás mértékében Istent fogadhatja be életébe. Az ilyen Istent befogadó, Istent elszenvedő magatartás már nem értelmetlen kínlódás, hanem út az örök üdvösség, boldogság felé.
Igen, az evangéliumból, a kereszt eseményéből és a szentek életéből, a leghitelesebb keresztény tapasztalatból az látszik, hogy a szenvedés: út. A hívő ember számára a legközvetlenebb út Istenhez. Nem elválaszt, hanem összekapcsol, egyesít és boldogít. Csak, nem olyan módon, ahogy mi elképzeltük az Istenhez vezető utat, a vele való egységet.
S minthogy az Istenből eredő boldogság ajándékozni kíván, a krisztusi módon szenvedő ember örömet sugároz a természet és embertársai felé.
Ezért írja Szent Josemaría Escrivá: „Krisztus követése valóban azt jelenti, hogy hordozni kell a keresztet… Ő maga mondta. Ennek ellenére, mégsem hallom szívesen, ha olyan emberek, akik szeretik az Urat, túl sokat beszélnek a keresztről és lemondásról: mert aki szeret, az örömmel hoz áldozatot akkor is, ha nehezére esik…” (Barázda 249).
Úgy is mondhatnánk, hogy aki szeret, az nem fogja tehernek érezni az áldozatot és a kereszthordozást.
Vegyük például a házasság kötelékét. Lemondást és önkorlátozást jelent a házasság? Igen. De aki igazán szereti a családját, a házastársát, az nem fogja felemlegetni, hogy mennyi terhet jelent ez neki és milyen rabságot szenved a családban. Nem panaszkodik, mert szeret. Ha pedig panaszkodik, akkor baj van a szeretetével. A szeretet ugyanis arra való, hogy betakarja a mindenkiben meglévő hibákat, hiányosságokat. Ha a házasságban előtérbe kerülnek és felfeslenek a hibák és hiányosságok, az csak azért lehetséges, mert megcsappant a szeretet. A hiányos és fogyatékos szeretet pedig már nem tudja betakarni a hibákat.

„Aki szeret, az örömmel hoz áldozatot akkor is, ha nehezére esik” – mondja Szent Escrivá. Jézus is szeretettel hordozta keresztjét. Fontos azonban megjegyezni, hogy Jézus nem magát a szenvedést, hanem a megváltás ügyét szerette. A nagycsütörtök esti eseményekből tudjuk, hogy a szenvedés gondolatába ő is beleremegett. Az emberiség megváltásának ügyét azonban szerette és vért izzadva is akarta. Mel Gibson filmjében nem annyira a bitófát ölelte magához, mint inkább a megváltás ügyét.
A kívülálló lator persze ezt nem érthette, és bolondnak tartotta Jézust a kereszt simogatásáért, de a Jézussal együtt gondolkodó hozzátartozók – édesanyja, Mária, János és a hívő ember – tudatában van annak, hogy ez a szerető simogatás és ölelés nekünk szól, az emberiségnek. Jézus a megváltás ügyét ölelte magához, és ehhez mindvégig hűséges maradt. „Engedelmes volt mindhalálig, éspedig a kereszthalálig” (Fil 2,8) – írja Pál apostol.

„Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap és úgy kövessen”.
Mit jelent a kereszt naponkénti felvétele? - Amikor Jézus a tudatos kereszthordozásra buzdít, a kereszt mindennapi vállalására, akkor arra figyelmeztet, hogy szenvedésünk ne a véges, földi értékek siratásában álljon, hanem Isten befogadásában. Tehát itt nem valamiféle önkínzásról van szó, még kevésbé arról, hogy nekünk kellene kitalálnunk valamilyen szenvedést. Nem!
Itt az élet elkerülhetetlen helyzeteinek vállalásáról van szó. Arról van szó, hogy „vállalom-e” a történelemben bontakozó isteni terv rám eső részét, akár mint értelmiségi, akár mint kétkezi munkás, akár mint ágyban fekvő beteg? Arról van szó, hogy Jézushoz hasonlóan hűséges maradok-e az isteni tervhez? Ha igen, akkor az istenszeretetem jele. Ha pedig nem, akkor az önszeretetem jele. Jézus mindhalálig vállalta a megváltás ügyét, s erről kereszthalálával tanúskodott. Az ember nem attól lesz Jézus-követő, hogy nagyszerűen ismeri az ő tanítását, hanem attól lesz „Krisztus-követő” – azaz keresztény –, hogy szeretettel vállalja azokat a helyzeteket, melyekkel az élet mindennap terheli őt.
Mert szent II. János Pál pápával vallja: „hogy a szenvedésben sajátos erő lakozik, sajátos kegyelem, amely belsőleg Krisztushoz közelíti az embert. (…) Krisztus önnön üdvözítő szenvedésével ott lakik, semmihez sem foghatóan, minden emberi szenvedés mélyén. S ott Vigasztaló Szentlelke, az Igazság Lelke erejében cselekedhetik.” (Salv. Doloris 26)

Az öntudatos keresztény tudatában van annak, hogy Krisztus szűk utat kínál fel az őt követőnek, amely áldozatot, tökéletes önátadást követel. Ezen az úton megismerjük a megpróbáltatások és az üldöztetések töviseit. Olyan út ez, amely Krisztus szavának tanúivá tesz. Krisztus követése tehát nem egy elegyengetett, rózsaszirmokkal behintet úton történő kényelmes utazást jelent. Olykor csüggedést, esetleg szakítást vált ki, mint a hallgatóságból, akkor, amikor az Élet Kenyeréről beszélt az Úr. Több tanítványa visszahúzódását látva, Jézus megkérdezte a tizenkettőt: „Ti is el akartok menni?”(Jn 6,67) Egy másik alkalommal Jézus magát Pétert korholja, aki fellázad a kereszt gondolatára: „Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint” (Mt 16,23).

Az evangélium fölfedezteti velünk, hogy a szenvedés érték! Elsősorban azért, mert Krisztus szenvedésével váltott meg minket, szerezte meg nekünk a Mennyei boldogságot. De a mi szenvedésünk, az én személyes szenvedésem is érték, isteni értékre tesz szert, ha hittel elfogadom, ha Krisztus szenvedésével egyesítem. A szenvedés nemcsak az örök élet távlatában érték, hanem már itt a földön is. Személyiségünket megtisztítja, lelkünket kinyitja Isten és a felebarátok felé.
Bizonyára már mi magunk is tapasztaltuk ezt, amikor egy-egy ismerősünk életéből, a súlyos szenvedés, a halálközelség megtapasztalása következtében eltűnt életéből az érdesség, a durvaság, a szeretetlenség, a megszólás, kritizálás és helyét átvette az Istenre, s emberre való nyitottság, lelki finomság, figyelmesség, s a hálás magatartás…
A kereszt vállalása annyit jelent, mint meghalni a véges, földi értékeknek, és megnyílni a végtelen Érték, Isten felé.

A mai szentmisén arra kérjük Istent a Segítő Szűzanya közbenjárására, segítsen bennünket és mindazokat, akik valamilyen oknál fogva, akár az idős kor vagy súlyos, gyógyíthatatlan betegség miatt szenvednek, a szenvedés misztériumának elfogadásában. Segítsen mindannyiunkat a meghalás folyamatában, és adjon nyitott szívet, hogy a szenvedés pillanataiban is készséggel tudjuk befogadni az Ő boldogító valóságát. Mert Krisztus követésének végső célja az üdvösség, az örök dicsőség elnyerése.
A szenvedések útja azt jelenti, hogy hasonlóvá válunk Krisztushoz, aki szeretetben élt és szeretetből halt meg a kereszten. Ezért szükséges, hogy elfogadjuk a szenvedés mélyén Isten hívását, és az alázat magatartásával mondjuk ki igenünket, ahogyan Jézus tette az olajfák hegyén vértől verejtékezve: „Atyám! - fohászkodott -, te mindent megtehetsz. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!”(Mk 14,36).

Nincsenek megjegyzések: