Az evangéliumi szakaszban szereppel a bűnös asszony, aki az istenes élet kezdetén áll. Mai szóval élve utcalánynak lehetne nevezni őt. – Vannak korok, amikor a nemi féktelenséget, és a házasságtörést a bűnök bűnének, sőt szinte az egyetlen erkölcstelenségnek tartják. Máskor meg – mint sokan napjainkban is – semmiségnek gondolják.
Ha figyelmesen hallgattuk az első olvasmányt és az evangéliumi szakaszt, rájövünk, hogy a Próféta és maga az Úr Jézus is, nem annyira ostorozza az ilyenféle bűnökbe keveredett személyeket, mint inkább sajnálja. Nem eltiporni akarja őket, sokkal inkább felemelni és visszaadni a valóban szép életnek.
Csak szívünk legmélyebb vágyára kellene figyelnünk és rájönnénk arra, hogy a nemi szabadosság, kicsapongás, a házasság előtti tisztaság feladása, a házassági hűség megszegése valóban nemcsak bűn, hanem nagy szerencsétlenség, boldogságunk megrontója, lelki békénk tönkretevője és sok esetben a családi egység, béke felbontója, illetve anya vagy apa nélkül maradt gyerekek életének megkeserítője.
Az evangéliumban szereplő nő is egyike azoknak, akik boldogságukat az élvezetek hajhászásában keresik. Milyen szomorú megtapasztalásra juthatott, ahol kereste boldogságát ott nem találta meg. Misem bizonyítja jobban, mint az hogy nagy boldogtalanságában Jézushoz fordul. Amilyen fájdalmas csalódás lehetett ez a kiábrándultság, olyan nagydolog lehetett az, hogy nem rekedt meg ebben az állapotban, hanem tovább keresett.
Hányan vannak, ma is, akik kiábrándultan, becsapottan, rászedetten eljutnak erre a megállapításra, de nincs erejük szakítani azzal az életmóddal, amiben saját hibájukból vagy nem hibájukból, de nyakig benne vannak. Ő azonban addig ment, amíg a megoldást is megtalálta, amíg rá nem talált Krisztusra.
Milyen megható az asszony tette, könnyeivel öntözi, hajával törölgeti, illatos olajjal megkeni Jézus lábait. Megtérésének csodálatos története ez. Arról beszél, hogy a megtérés akkor történik, amikor az ember rádöbben bűnös voltára, érzi, hogy azaz út, amelyet eddig járt nem helyes, amikor bánatának könnyeit elsírja – s a bűnnel való szakítás ígéretének illatos olajával hódol az Úr előtt.
Jézus küldetése az volt, hogy végérvényesen kinyilvánítsa az Atya irgalmasságát. Tanítása és viselkedése olyan volt, hogy az igazi törődött lelkű emberek nem féltek tőle, hanem inkább remény töltötte el őket, és bizalommal közeledtek hozzá. A bűnbánó asszony is megsejtette Jézusban a betegek orvosát, aki azért jött, hogy megkeresse azt, ami veszni indult.
Biztos, hogy már előzetesen hallott Jézusról, talán hallgatta is beszédeit, vagy tanúja lehetett egy-egy gyógyításának. A bűnből való felemelkedés általában nem megy egyik percről a másikra. Megelőzi a tépelődés és a lelki szomorúság. Ez a nő a döntő lépéssel vállalta a kockázatot is: mi lesz, ha elutasítják, ha durva szavakkal illetik. A bűnbánat mindig együtt jár az alázattal. Sőt az alázat vezeti be a bűnbánatot. A megtérő úgy érzi, hogy nem méltó a visszafogadásra, de mégis bízik Isten irgalmában.
A bűnök bocsánata az irgalmas Isten kezdeményezésének és a bűnbánó ember szeretetválaszának együttese. Minél nagyobb szeretet készteti az embert bűnbánatra, annál inkább túlárad Isten megbocsátása, eltörli nemcsak a bűnt, hanem a büntetést is. Jézus nem ad a bűnbánó nőnek semmiféle elégtételt, nemcsak annak őszinte, nagy szeretete miatt, hanem mivel ő maga ajánlja fel életét az emberek bűneiért.
Második ember típusként Simont a farizeusi közösség tagját említhetjük, aki inkább a bírálat, mintsem a barátság szándékától vezetve hívta meg lakomára Jézust. Élő példája azoknak, akik hamis módon fogják fel az isteni életet. Két szempontból is tévedett, mint a többi farizeus, megrekedtek a vallásos élet külső kereteinél, betű-szerinti teljesítésénél, de a belső lelkülettel már nem törődtek. Sőt abba a tévedésbe is beleestek, hogy ők már annyira tökéletesek, hogy az Istent képtelenek megbántani, bármit is tesznek. Persze mások szemében észreveszik a szálkát, amit gerenda számba vesznek, de a maguk szemében a gerendát sem veszik észre, megbotránkoznak mások cselekedetén, de eszükbe se jut, hogy saját tetteiket megvizsgálják.
Igaz a nő sok bűnt követett el, de ezek mind bocsánatot nyertek, mivel oly nagy szeretetet mutatott azzal, hogy az Úr lábait könnyeivel áztatta, aztán hajával törölgette, megkente illatos olajjal és csókolgatta. Simon nem követte el ezt a „sok bűnt”, de szívét elzárta a szeretet elől, azzal is, hogy a korabeli vendégfogadás szabályait figyelmen kívül hagyta: „Betértem házadba, s te nem adtál vizet a lábamra. Csókot sem adtál nekem… fejemet sem kented meg olajjal” (Lk 7, 45-46) – mondja Jézus, pedig mindez szokás volt abban az időben. A vendégfogadó szeretet szabályait figyelmen kívül hagyja, de annál készségesebb a bírálgatásra, az ítélkezésre és botránkozásra. Ha Simon elismerné bűnét – főképp a rögeszméjét, hogy törvényszegésen érje az Üdvözítőt – ő is bocsánatot nyerne, és Isten irgalma megtöltené szívét szeretettel.
Milyen veszélyes ez az önmagával betelt és megelégedett farizeusi lelkiállapot. Vigyázzunk, hogy ide ne jussunk. Ne feledjük, a lelkiéletben sohasem lehetünk megelégedve önmagunkkal, hiszen a mérce magas, olyan tökéleteseknek kell lennünk, mint amilyen tökéletes a mi mennyei Atyánk. Épen ezért azt gondolom, hogy mindannyiunknak van, amin munkálkodjunk.
Ezzel szemben, ha a megelégedettség állapotába jutottunk, akkor már veszve minden, akkor már önteltek lettünk, az önteltség pedig a legnagyobb buktatója a lelkiéletnek. Még pedig azért, mert az öntelt ember azt gondolja, hogy neki nincs szüksége se Istenre, se emberre, se isteni kegyelemre. Az ilyen ember, ha olykor betér a gyóntatószékbe, azt is csak azért teszi, hogy eleget tegyen időnként az előírásnak, a szokásnak és hogy elmondja neki nincs amit meggyónjon, mert évek óta semmi bűnt nem követett el.
Az ószövetségi olvasmánynak a főszereplője Dávid király. Úgy áll előttünk, mint aki az isteni élet útján előre haladott a bűnbánat révén. Isten áldottjaként szerepel. Nemcsak a mindennapi életben sikerült Isten segítségével győzelmet aratnia a Góliátok felett, hanem a lelkiéletben is. Olyanná alakult Isten segítségével, aki teljesen Isten akaratára bízta magát, aki készen áll arra, hogy mindent elfogadjon tőle. Olyanná alakult, aki a felebaráti szeretet legnagyobb ószövetségi példaképe, még ellenségeivel szemben is szeretettel van. Őrizkedik Saul király meggyilkolásától, pedig rengeteg alakalom nyílik arra, hogy szabaduljon legnagyobb ellenségétől és egyben üldözőjétől. Fenségesen zengi Isten dicsőségét, szép zsoltárokban juttatja kifejezésre Isten imádását, s ezek által nap, mint nap örömben és bánatban Istenhez fordul.
Azonban Dávid azon embereknek a példája, akik még nem elég óvatosak, nem egészen elővigyázatosak, akik nem tartják szem előtt azt a nagy igazságot, amit Szt. Pál így fogalmazott meg: aki áll vigyázzon, hogy el ne essen. Dávid király állt, állt a maga vallásosságának, erényes életének a lábán, de egyszer csak vigyázatlanságból elcsúszott és elesett. Egyszeriben két bűnt követett el: házasságtörő és gyilkos lett. Ha egy kicsit jobban vigyáz, nem történik meg. Milyen más lett volna egyénisége, ha ezzel nem szennyezte volna be lelkét.
Persze így is nagy személyiség maradt, mert volt annyira alázatos, hogy a próféta szavára beismerte bűnét és a farizeussal ellentétben ki tudta mondani, hogy „Vétkeztem!”- és őszinte bűnbánatot tartott.
Dávid király történetéből a tanulság számunkra az, amit Szt. Pál mondott: aki áll, vigyázzon, hogy el ne essen. Viszont aki elesett, az ne maradjon elesve, ne tegyen úgy, mintha semmi se történt volna. Ne keményítse meg a szívét, amikor a bűnbánatra hallja a felhívást. Számunkra a legnagyobb veszély a farizeusi lelkület, az, hogy nem vagyunk hajlandók beismerni vétkességünket. Valljuk, hogy ember nincs bűn nélkül, de azt már kevésbé ismerjük el, hogy személy szerint nekem is vannak vétkeim, bűneim. Ennek beismeréséhez nagy alázatra van szükség.
Negyedik személyként Pál apostol áll előttünk, a szentlecke írója, akinek egyénisége a legszebb példa a mi számunkra. Azok közé tartozik, akik a keresztény életben a legmagasabb fokra értek el. Megtérése, a damaszkuszi úton történtek után lelkiélete csak felfelé ívelt, nála a grafika vonala süllyedést nem mutatott, sem ingadozást. Oda jutott, hogy elmerte mondani: élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem – olvastuk a Szentleckében.
Ez az Istennel való egyesülés nagy valósága, ahová minden kereszténynek el kell jutnia. Vajon mi idézhetnénk-e saját életünkkel kapcsolatosan Pál apostol szavait: élek én, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem?
Ha nem, akkor ez azt jelenti, hogy még sok tenni valónk van egyéniségünk, személyiségünk, lelki s öntudatos keresztényéletünk kialakításában. Hát fogjunk hozzá, és az Esztelneki Madonna közbenjárására, Isten segítségével és az Oltáriszentségben köztünk élő Jézusból erőt merítve, nagy alázattal tegyük azt, amit tennünk kell az örök üdvösség elnyerésének érdekében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése